Az utolsó negyedévben a fekete avantgarde japán királyainak új albuma is megérkezett.

Esben és a boszorkány tovább kísérleteznek.

 

Fontos, értékes, hasznos, súlyos. Eléggé kötelező azoknak, akik. Vágjátok.  

Itt meg a hátsó borító, nagy nevekkel, nagy számokkal:

Ha éppen Kyuss-hiányod lenne:

a Valley of the Universe majdnem akkora jóság, mint az új Greenleaf.

Bő másfél évvel a cím nélküli bemutatkozó album után megjött az E második nagylemeze.

Vegyük a Celtis Frost-féle hangulatfestést, a Deathspell Omega pumpáló agresszivitását, illetve a Gorgoroth tiszta gonoszságát. Keverjük össze az alkotóelemeket, majd az eredményt emeljük a disszonancia és az őrület apokaliptikus magasságaiba - ekkor megkapjuk a portugál Gaerea Nyugtalanító Suttogását.

 

Brit tudósok kimutatták, hogy a szerda reggeli depresszió enyhítésére a legjobb egy kis finn egzisztencialista sludge-stoner zene. A sem baj, ha néhány pszicho grúv is van benne. FB.

 

Brisbane egyszemélyes doom csodája az elmúlt évek során szarásig tolta ki a jobbnál jobb kislemezeket tök ingyen, idén augusztusban pedig végre előjött az első kurva nagylemezével, ami mi a fasz már. Geordie Stafford egyedül lezenéli a legtöbb felszopott dögunalmas sludge- és doom-sztárszarságokat. Mik ezek a riffek. Mi ez az üvöltés. Mi ez a tömör és áthatolhatatlan és kíméletlen gyalu. Mik ezek a sátáni zakatolásba beúszó gyönyörű kis dallamok. Mi ez a lángoló világ. Mindennél hangosabban kell hallgatni. Ez egy óriási, felemelő és megtisztító tiló, basszátok meg, könnyes szemmel kúrom szét a nappalit jelentős léggitározások közepette.

A Propellerheads végül egylemezes maradt, de a

Decksandrumsandrockandroll idén húsz éves lett.

Mint arra már szemfüles olvasónk rámutatott, hat év után van új Orbital nagylemez. Nyilván nem übereli az In Sides-ot, de bőven hallgatható. A bónusz dalok összesen pont egy bónuszlemezt tesznek ki.

Darabos, helyenként szintivezérelt sludgy zajrockban utazik a brooklyni Netherlands. Néha kissé kaotikusnak hangzanak, de még ezt is ügyesen, okosan csinálják - mintha a Mastodon jammelne a Dinosaur Jr.-ral. Ráadásul a végén van egy Blind Faith-feldolgozás is.

 

Black Joe Lewis nemcsak gitározni tud, de jól is énekel. Hosszú című idei albumán blues, rock és soul keveredik egymással, a legegyszerűbb, egyszál gitáros nótáktól egészen a ZZ Top-os bugivezérelt blues rockig. Texasi jóság.

A Zöld Druida lassú kántálással és alacsonyan szálló doommal teszi hozzá a magáét a Világbékéhez - de úgy is mondhatjuk, hogy a Windhand követője.

 

Egy kis etióp jazz szombat estére:

Mulatu Astatke első két, 1966-os nagylemezének gyűjteményes kiadása.

Nyman nem csak óriási filmzeneszerző, de óriási zeneszerző is, lehetne sorolni azokat a Greenawaynek vagy mondjuk Campionnak (és folytathatnánk a tököm tudja meddig) írt munkáit, melyek a filmek ismerete nélkül is szétlapítanak, szórakoztatnak, elérzékenyítenek és felemelnek, de most egyelőre maradjunk annyiban, hogy ez az idén 30 éves szerzeménye többek között azért fontos, mert egy akkora kurva nagy mesterműhöz írta, ami talán nem is lenne akkora kurva nagy mestermű, ha nem az ő zenéje szólna alatta. Ki tudja. Mindenesetre fantasztikus. Nem nyomom ma tovább a kultúrsarok-rovatunkat, de ha esetleg kimaradt, akár a lemez, akár a film, érdemes pótolni őket, mert még a végén kinevetnek a beképzelt fasz bölcsészek.

Idén 30 éves ez a totális szakrális tagló is. Sok lófasz értelme nincs ennek a szirszarnak, amit egyesek kereszténységnek hívnak, de én mindig kurvára örülök, hogy az öreg beszopta, mert ez - ahogy még egy rakás más műve is - a zenetörténet egyik legszebb és legsúlyosabb dolga, rendszeresen baszottul megtisztulok a végére.  

Steve Reich mesterműve 40 éves idén. Tegyük fel, hogy senkit nem célom megbántani, de segghülyén hal meg az, aki nem ismeri. 

A Greenleaf hetedik lemeze csak sitty-sutty, feltűnt a semmiből.

Korábbiak

 

A második The Necromancers album is megérkezett.

Legközelebb élőben: Budapest, 2018. november 12., Dürer Kert

(A Belzebong előtt)

 

Új koncertlemez az Opethtől, amelyen a régi számokban Okkerfej Mihály még hörög is!

Sámánpunk. Mondom, sá-mán-punk. A brazil Rakta nagyszerű lányai csodát művelnek, már nagyon rég idekívánkoztak, de most legalább el tudom lőni ajándékként: boldog születésnapot Zita. Megaschön, mi? Szóval, őserejű törzsi ritmusok, transzba lebegtető pszichedelikus szintidallamok, kántálós-óbégatós mágusének brazilul, mindez a post-punk ismerős nyelvére fordítva. Olyan, mintha a Rubella Ballet, a Hysteria, a korai Killing Joke és a Siouxsie and the Banshees együtt mászná meg a lélek indáját, együtt nézne szembe a dél-amerikai dzsungelek mitikus gyógyító árnyállataival, mintha együtt hánynák le a szétrúgott bakancsukat a sokadik ayahuasca-beöntésük után. Spirituális pogó, megtisztító és izzasztó ugrabugra, ősi sikolyok. Nem nagyon csinálja ezt utánuk senki. 

Így játsz'tok ti - ha old school deathről van szó. A Bloodbath tagjai: Nick Holmes - hörgettyű (Paradise Lost), Joakim Karlsson - pengettyű (The Eternal Void), Jonas Renkse - basszpengettyű és pengettyű (Katatonia, ex-October Tide), Anders Nyström - szintén pengettyű (Katatonia, ex-Bewitched), Martin Axenrot - dobbantyú (Opeth, ex-sokminden). Ha van még kapacitásod némi jóféle, porszívó-daráló hangzású halálhoz így év vége felé, akkor csapasd!

Ma töltötte be a tizenötöt.

November 5-én lenne 70 éves az öreg. Ezen a fontos, gyönyörű, minden tekintetben hiánypótló anyagon új számok vannak, mármint olyanok, amik a három csodás nagylemezére nem fértek fel. Van rajta Nirvana-feldolgozás is. 

"Sámán vagyok, igazi sámán, sámán, sámán. 
Hallhatod a hangomon, láthatod a dobomon. 
Dobom dobom, paripám, paripám, 
Dobom dobom, paripám paripám. 
Utazom, utazom, a csillagokba utazom."

Hipnotikus villanyos orgonaszólamok repítenek a belső űrbe, monoton ősi sámánkántálás űzi el a démonjaid, varázsdobok és mindenféle ütős szirszar táncoltatja láthatatlan dimenziókba az elméd és a szellemed, távolból visszhangzó világok füstjét szívod, testen kívüli fülledt és izzadt és erotikus transzban nyílik meg a faszcsakrád, a pupillád sötétje beteríti a gondolataid, utazol és utazol és kurva jó minden, miközben őszentsége Sun Ra mosolyog rád. Az év egyik legnagyobb sújtása ez a rejtélyes lemez, amit állítólag egyben vett fel egy tucat zenész a névtelen, címbeli Moontribe-sámán vezetésével. 

A tavalyi baszott nagy lemezük után újra itt van a zseniális Part Chimp egy olyan cuccal amire senki nem számított. Régi, eltűnt, leporolt és újra felvett dalok mellett korábbi számaik alternatív verziói kaptak helyet ezen a csodán, ami simán felfogható akár egy új lemezként is. Óriási együttes.  

Kollerz & Co.tizenharmadszor.

Rommá nem fogom hallgatni, de nem lett olyan vészesen szar.

Frissítve: de, az lett. 

Ennél gyilkosabb dolgot nem mostanában hallottam. 

A Halott Tud Táncolni hat évvel az Anastasis után is.

Legközelebb élőben: Budapest, 2019. június 26., Papp László Sportaréna

Beugró: 9900 HUF - 25000 HUF.

Az Eleusis az azonos nevű görög város Európa Kulturális Fővárosa címének

elnyerésére beadott pályázatához született meg 2016-ban.

A Fanerozoikum a jelenlegi (és egyébként legutóbbi) eon a földtörténeti időszalagon, és az egyetlen, melyet kiterjedt és gazdag élővilág jellemez. A Paleozoikum ennek az eonnak a három ideje közül a legkorábbi, amely a Fanerozoikum kezdetétől 250 millió évvel ezelőttig tartott. Hat időszakra osztják a paleontológusok: kambrium, ordvícium, szilur, devon, karbon, és perm. A Paleozoikum végén a Pangea kialakulásával párhuzamosan hatalmas sivatagok keletkeztek a gigantikus szárazföld belsejében, emellett nőtt a légköri szén-dioxid szintje. Ezen két hatás következtében nagy mértékben átalakult Földünk éghajlat-rendszere, ami a perm végi nagy kihalási hullámhoz vezetett.

Legközelebb élőben: 2018. november 16., Budapest, Supersonic - Blue Hell & CVLT

A '90-es évek közepén létezett minneapolisi The Salteens csodás csajainak életműve: 5 kurva jó, dalolós, kántálós, ölelkezős-pogózós és messzemenőkig tökéletes punk dal, amit ezen a 2014-es kis gyűjteményes kiadványon végig is lehet szépen hallgatni. A címadó számtól sírok.

Ők is Minneapolisból jönnek, de ők nem a power popos punkban nyomják, noha nagyon kapós gitár- és vokáltémáik vannak. Kibaszott hardcore-punk gány, óriási tagló, dara, csontrepedés és vér, üvöltő férfiember és sikonyáló csaj. Rohadtul mocsadék, igazi gonosz és lelki beteg erőszak, rohadtul '80-as évek. Átmegy rajtad és élvezed.  

Minneapolisi punk. Tudsz mindent. Az a vicc, hogy nem. Soha nem fogom tudni elég szépen, részletesen megfogni, hogy mitől olyan faszák az ikervárosokbelli punk lemezek. Ilyen gitár- és énekdallamok, ilyen könnyed pop-érzékenységű tökéletes dalok csak ott szólnak ekkora koszos erővel és páratlan energiával. Ez a 2015-ös hatszámos kis csoda is milyen már. Slágeres, tinis, sodró, szeretni valóan önfeledt és életigenlő (a csaj és kanvokál váltogatása csúcs), de az őszinteségük mocska a legszebb. Egy időben naponta lenyomtam, kurva jó most újra hallani.

Régóta ülök ezen, mert olyan. Mármint komolyan, meghallgatod - már ha meg bírod - aztán csak kussolsz napokig és olyan nagyon lelkesen nem veszed elő újra. Nehéz, terhelő, öntörvényű, dekadens, kimerítő rohadékságok gyűjteménye újfent, amiktől szarul vagy. Ez a legmélyebb és legtömörebb agyfaszuk eddig, ha ez bejön, a többi is kötelező, de én még mindig a másodikkal vagyok, az a kedvencem, kevésbé szól tisztán (azt és az újat is Steve Albini vette fel). Ha nem világos, hogy kik ezek a vadállatok, akkor itt majd az lesz. 

Fortyogó halálba oltott belső homály, a disszonancia labirintusának útvesztőiben leselkedő rémségek, zsigertépő energialöketek: ez az aussie Convulsing második, szinte tökéletes albumának rövid összegzése. Zeneileg az Ulcerate találkozik náluk a Deathspell Omegával, a Portallal és az Altar of Plaguesszel. Van még kérdés?

Termékeny időszak áll a Wytch Goat mögött: a Wytch Board az idei második nagylemezük.

A csapásirány továbbra is a stoner-sludge-doom, a lá Sabbath-Sleep-Wizard.

 

A Hawkwind legsúlyosabb és a Sabbath legelszálltabb momentumait egyesíti és mellette nyakon önti egy adag fuzzal is a texasi Bridge Farmers. Repetitív súly, acid rockba ágyazott blues-os gyökerek, pszichedelikusan fenyegető tekintetű gorillák: 2018-ban ennél több nem kell.

 

Dhafer Youssef most is kiváló albumot rakott le az asztalra: a bornírt "a Kelet és Nyugat találkozik egymással" közhelyes megállapításon túl most is illusztris társakkal zenélt együtt. Úgymint az indiai Zakir Hussain, a norvég Eivind Aarset, vagy a török Hüsnü Senlendirici. Lassan belemerülős, de ha elkap, akkor nagyon odaszegezős.

Kedvenc horvát bandánk tavalyi trilógiazáró albuma eddig kimaradt a szórásból.