Pennsylvaniai power trio öt év alatt összegyűlt dalai hallhatók a Battle at Sea bemutatkozó lemezén. Könnyedén kitűnik, hogy a keverését nem Kurt Ballou végezte - az albumnak így kedves-megható módon van némi amatőr kisugárzása. Emellett azonban érezhető, hogy a három arc szereti, amit művel, és ettől válik jósággá a végeredmény. Saját bevallásuk szerint egyébként progressive stoner rockban utaznak, jelentsen ez bármit is. Viheted akár ingyen is, ha nem bírsz a rád törő birtoklási vággyal.
A finnek annyira jófejek, hogy akár ingyér is odaadják a DSD tavalyi nagylemezét! A spacerek muzsikája sűrű, mint az Univerzum az Ősrobbanás utáni első másodpercben - legközelebbi zenei rokonuk pedig nem más, mint az Øresund Space Collective.
A Föld túlsó oldalán minden kicsit más, ennek megfelelően az Electric Wizard-Sabbath-Sleep vonalon utazó aussie Lucifungus összesen két tagot számlál. De mivel úgyis csak a végeredmény és a benyomás számít, elárulom azt is, hogy lassúak és súlyosak, pont úgy, ahogyan az egy sludge-doom bandához illik.
A Nervosát három brazil hölgy alkotja, és bár harmadik lemezük a tavaly nyárközépi megjelenés óta valszeg minden hithű thrasher polcán ott van, én csak pár napja találkoztam a trióval. Erőtől duzzadó, piszkos, gyalulatlan hangzású muzsikájuk lehengerlő, ráadásul sikerült a thrash-death-black tökéletes szintézisét megalkotniuk. Vagy valami fontosat még az al-alműfajokra való szétválás előtti időkből megidézniük - hogy egy másik nézőpontból is okoskodjak. Egyszóval: nem találtak fel semmit, de a teljesítmény és az őszinteség egyértelműen megnyert magának.
Kancsalító doom, rifféhes sztóner, sötét sáriszap és izgága drone-ok az építőkövei a marylandi Yatra muzsikájának, amivel egészen a fenti műfajok gyomráig ásnak le. Mindez nyolc hipnotikus és elszállós dalban öltött testet, melyekben a zenét ellenpontozza a sludge-os morgás és a helyenkénti blackes toroköblögetés. Mindeközben persze alig látunk a sok füsttől.
Nyársra húzott, deréktól lefelé óriási levélre emlékeztető emberek ráérően lebegnek felhős időben a fjord feletti légben a Hamferð második nagylemezén. A feröer-szigeteki banda a lassú kínzás részleteit hat epikus szerzeményben mutatja be, és ha valami, akkor a lassan az egész Univerzumot felőrlő doom bizonyosan hiánypótló hanganyag tavalyról.
Királyságos black(ened) doom death album az I. világháborúról, és annak brutalitásáról. Hangos és zajos, mint egy csatakiáltás, és a témához méltón súllyal teli. Az ukrán banda harmadik nagylemeze az akaratlan Bolt Thrower-es összehasonlításban simán megállja a helyét.
Moreno Antognini tavaly december elején megjelent lemezét az Ultimae Records adta ki. Mindent tudsz. Sokfelé ment már ez az arc a közel 20 éves pályafutása során, de ezzel a lemezzel engem párszor már kivégzett. Megkockáztatom, hogy eddig a legjobbja. Ambient remekmű, nagyon szép, hogy baszná meg.
Részemről 2018 legjobb ambient lemeze ez volt. Óriási, alázatos, csodálatos főhajtás a '90-es évek klasszikus minimalista nyugodalmai előtt. Csendes, lassú, meditatív, tiszta, felhő. Kussban fekve, sötétben, odafigyelve érdemes nekimenni. Nagyjából három hang az egész, de lenyűgöző. Főleg, amikor leránt a felszín alá. Egyébként egy spanyol fasziról van szó, ez a harmadik vagy a negyedik lemeze, nem vágom, de amúgy eddig nem tévedett még.
Tavalyi csuda ez is, a maga módján. A kanadai art-punk művész-kollektíva eddig megjelent dalai egybegyűjtve, a Deranged gondozásában. Aki bírja a korai Gang of Fourt és Wire-t, mindenféle '80-as évekbeli disszonáns kísérletezős post-punk szarságot és bármiféle idegölő no wave agyfaszt, az szeretni fogja. Nem az egyszerű emberek zenéje, kell hozzá akaraterő és kitartás, de ha elkap a bizarr és pszichotikus lüktetése, a gyönyörű megfejthetetlensége, és ha leesik, hogy ezek az arcok mégis mekkora zenészek, akkor megleszel valahogy. Idén amúgy jön az első lemezük.
Szintén egy tavalyi lemez, amit sokat hallgattam és nem került ide. Van már neve ennek a londoni bandának, nagyon nem kell őket bemutatni sem. Ártalmatlan és végtelenül könnyű pszichedelikus utazós rock, dreampop, shoegaze és - bár inkább a korábbi lemezeiken - electropop családbarát egyvelege, olyan kis bájos slágerekkel, amiktől mindenki a barátod lesz és hirtelen elfelejtesz cinikus faszként létezni. Lenyugszol és hagyod, hogy ringasson. Az, hogy nem a legjobb lemezük, szart se jelent, mert még így is olyan kurva jó, hogy.
Mary Halvorson avantgarde jazz gitáros, aki az elmúlt másfél évtizedben ért el egyre nagyobb ismertséget az USÁ-ban. Trióját már a Code Girl megalkotása előtt szextetté bővítette, és a dupla lemeznyi hosszú hanganyag nem fog csalódást okozni a műfaj szerelmeseinek. A jazz-et önmaga bonyolultságában megélő komponista szerzeményeiben mindenhol érezni valamennyi (ön)iróniát is, igazán nagyszerűvé az albumot azonban Halvorson, és az indiai származású énekes, Kitambi közös megnyilvánulásai teszik: hol ellenpontozzák egymást, hol pedig együtt lendülnek előre. Kiszámíthatatlanság és kitárulkozás, misztikum és előre tekintés: a másfél órában annyi ötlet és kreativitás van, ami másoknak egy fél életműre elég lenne.
Az Astral Son egyemberes holland projekt, amit legegyszerűbben pszichedelikus space rocknak aposztrofálhatunk. Ennél persze jóval színesebb a kép, mert a Leonardo Soundweaver művésznéven is futó alkotó alapvetően ráérős jammelős muzsikájában ott van a távol-keleti elszállás, a hetvenes évek végi elektronika, a repetitív litániázás, és nyomokban még savas folkot is tartalmaz. Kellemes hétvégi utaztató lemez, ami tavaly kimaradt a szórásból.
A szombat esti lazuláshoz jól jön egy kis kanadai sludge-doom muzsika.
A Sun Dialhoz hasonlóan a norvég Seid is a Sulatron-istálló tagja, és további párhuzam, hogy ők is space rockban utaznak. A hasonszőr ezzel ki is merült, az űrvikingek zenéje ugyanis súlyos pszichedeliában, némi drone-os susmorgásban, egy kis törzsiségben, de főleg progos-orgonás vonásokban bővelkedik.
A Nyctophilia hangulati fekete fémben utazó egyemberes polák banda, így a Halál és Sötétség címet viselő albumon az elme mélyére tett utazás során ismerhetjük meg a Grief művésznévre hallgató alkotó gondolatait. Zeneileg van benne némi Burzumos révület, egy kis rohadó hullaszag a lá Darkthrone, és valamennyi Immortal-féle jéghideg tundrafuvallat is.
Meg voltam róla győződve, hogy volt már Sun Dial posztunk, de mégsem - valszeg az még a freeblogon lehetett. De sebaj: a jelenleg kéttagú (Gary Ramon - gitár/ének, illetve Russel Barrett - basszus) banda Sula Bassana (aka David Schmidt) saját kiadójánál, a Sulatron Recordsnál alkot. Zenéjük amolyan mindent-bele-space, ami hol krautos, hol drone-os, hol a hetvenes-nyolcvanas évek space synth dolgaira hajaz, néhol pedig képes rendesen elszállni. A Science Fiction különleges válogatás: a lassan három évtizede alkotó brigád korábban kiadatlan, filmzenés hangulatú szerzeményeinek tavaly megjelent gyűjteménye.
Négy dal, andalító drone-okkal és zongorával,
avagy lassú bolyongás a téli űrben.
A los angeles-i Georgia Anne Muldrow 2006 óta tucatnyi albumon hallatta hangját. Az óriási orgánum mellett zenéjét r&b-ből, jazzből, hip hopból és soulból gyúrja össze, és a dallamok mellett nem feledkezik meg a grúvokról sem. A popérzékenység nála híján van a lakossági elemeknek, emiatt dalait nem fogják a rádiók rotációban tolni. Ráadásként egy régi soulklasszikust is felénekelt (a The Gap Bandtől a You Can Always Count On Me-t).
Ez is lemaradt tavalyról. Klassz év volt.
Post-rockerek, jól indul az év.
Fasz vagyok, erről a lemezről megfeledkeztem, pedig aztán ha valamit betéve tudok már, akkor az ez. Fantasztikus lemez. Ők egyébként eddig még nem hibáztak és ha a következő cuccuk ennél is jobb lesz, akkor nem fogom érteni, hogy mi van. Nem mintha most érteném. De ettől még ez egy fantasztikus lemez. Arról nem lesz szó, hogy milyen zenét játszanak.
Ettől a számtól nem tudok szabadulni, zseniális:
Ez meg simán az egyik legjobb szám, amit életemben hallottam:
A Litovsk első lemeze szerintem nem kapott helyet nálunk, pedig kellett volna, mert ezek a francia kölykök már akkor is igen meggyőzően nyomták a sötét, karcos post-punkot. Fel is léptek nálunk azzal az anyaggal. Most itt az új lemez, ami Spectres, Estranged és hasonló zenekarok kedvelőinek melegen ajánlott.
Az egy hónapja megjelent Pharaoh Overlord korong a banda egy 2014-es helsinki koncertfelvétele. 45 percben, session-zenészekkel kiegészítve, szintihegyekkel megtámogatva, de a pszicho rákenró életérzést nem feledve. Nagy jóság.
Lesz még közös finn-nigériai határ!
Az év utolsó hónapjaiban Zserbó néni sem lazsált:
négy új dallal és két remixszel fejezte be 2018-at.
Kezdd az évet Lydiával! A kísérletezés nagyasszonya most is meglep mindenkit.
Részemről ez az év lemeze, nem mintha ez bármit jelentene.
Aki a májusi megjelenése óta nem futott még bele, és érdekli a dolog, attól csak annyit kérek, hogy ne faszoskodjon belekattogtatással meg beletekeréssel, hanem sötétítsen be, indítsa el, és ülje vagy feküdje végig, lehetőleg kussban.
Az első lemeze itt van:
Lényegében egy új Cherubs-lemez, csak nem Cherubs-tagok csinálták. Ez nyilván egyszerre túlzás és leegyszerűsítése a dolognak, az Exhalants nevetségesen király első lemeze ennél többet érdemelne, hiszen több is van benne, de legyen elég is ennyi ajánlónak. Nagyon nem semmi.
Öt év után jelent meg idén a Tile új lemeze. Dörgedelmes, mocsárból felcsobogó, nehéz noise-rock szarság lett, üvöltő fiatalemberrel, üvöltő gitárral és basszusgitárral, üvöltő dobbal, üvöltő hallgatóval. Szemtelen, vicces, kegyetlenül dózeroló, verekedős, büszke és kankós nyamvadt rockzene azoknak, akiknek tele a fasza a "rockzenével". Nehéz kivetni valót találni a Come On Home, Stranger dalaiban, már ha valaki erre vetemedne. De csak nincs köztünk ilyen filiszteus. Csak toljátok be, a lehető leghangosabban, működni fog, leviszi a seggetek. Az előző lemezük se rossz ám, de az idei az igazi mesterremek.
A Sub Pop idei legnagyobb dobása valószínűleg az ausztrál Deaf Wish legújabb lemeze volt. A Lithium Zion mesteri, és nem csak azért, mert ott figyel rajta az egyik kedvenc idei számom, ami ez:
Fasza, mi? Az egész lemez az, akárcsak a korábbi, szintén a Sub Popnál megjelent Pain. Van bennük egy kis adag Unwound, egy nagyobb adag Sonic Youth, de közben simán érezni a Wiperst és a Come-ot is, némi shoegaze (főleg Ride) és The Brian Jonestown Massacre hatással egyetemben. Tökéletes gitárzene nagyszerű csaj és nem csaj vokállal, könnyed hangzással, súlyos dalokkal, merengős és sodró és dögös és szép, nagyon '90-es évek, de mégis nagyon friss. Rohadtul el lehet veszni benne, szóval érdemes behatóbban nekimenni a lemezeiknek (én a helyetekben időrendben visszafele haladnék).
Ha esetleg az év utolsó napján hallanád először a belga Youff kikúrt kemény első nagylemezét, akkor boldog új évet hozzá. Annyira vadmalac és kegyetlen és mérgező és erőszakos mély nihil az egész, hogy egy goromba vicsorral az arcodon és egy kurva nagy monoklival a szemed alatt fogod átfingani magad 2019-be. Az év egyik legnehezebb cucca, véresen és ősemberi, monoton, zuhogó ösztönerővel acsarog és baszik arcon és kiüvölti a lelked a helyéről. Fenséges az egész, gonosz szarság, meghökkentő és kicsit be is fogsz kakilni, de jó lesz, meglásd. Az utolsó 11 perces instrumentális dara (ahogy az első szám is) egészen bámulatos.
Az idei Tongue Party az eddigi legjobb Tongue Party, pedig aztán ők eddig nem hibáztak. De ez valami irdatlanul recseg és zúz és anyázik és lazán lerúgja a fejed. Óriási riffek, prés, velőtrázó pszichózis, nagyon harapós gitár, óbégatás, furcsa dalok tonnányi szarral, nyers és ganés csontrepesztés hamisítatlan minneapolisi zajrock-modorban. A harmadik szám egy álom.
Dalmát, albán, olasz, görög négy jó barát, együtt fúj és issza borát: a talján BandAdriatica legalább négy nemzet, és ki tudja hány tájegység zenéjét ötvözi egymással. A végeredmény frankó fúziós talpalávaló, amibe azért nyugisabb hangulatok is belekeveredtek. Szilveszteri elhajláshoz tökéletes. Búék mindenkinek!
Lenyűgöző lemez. Agyonvág, akárhányszor megyek neki. Olyan, mintha a korai Pixies, a Sonic Youth és a Cranes bámulna bele az esti nagyvárosi fényekbe. Noise-rock, post-punk és shoegaze gyönyörű, zavarba ejtő, cefetül mélybe rántó csodás és érezhetően teljesen őszinte és zsigerből kibuggyanó letargikus masszája. Klaffogó dob, nyekeregve úszó riffek böszme falai, dörögve hullámzó basszus és egy bámulatos énekes csaj elszállt éneke. Ritmikus, pumpáló, világtemető tiló, bús, szép dallamokkal. Varázslatos, nyomorult, komoly és emlékezetes sújtás, minden dal után venni kell pár jó nagy levegőt. Az egyszerűen zseniális nyitószám után az első gondolatom mindig az, hogy elmentek ti a picsába, hogy lehet ilyet.
