Ez az album is húsz éves lett.

Még egy kiváló lemez a sorban, ami nagy adag fricskát nyom a beteg társadalom orra alá. Kaotikus, végtelenségig mormolt listák totális virtuális mámorban úszva. A tömegkultúra bőségesen degenerált felsorolása van itt post-punkos freestyle elektronikával aláfestve. Lassan nem tudjuk a sok hazugság közepette, hogy mely elemek vonatkoznak a valós világunkra és melyek nem. Az angyalka pedig nem akar alászállani segítségünkre továbbiakban sem. Ja, mellesleg ANASAZI tagok csapatják benne.

És a héten megérkezett az ötödik Downfall of Gaia album is.

 

Teri Gender Bender és Népi Zenekara negyedszer is elviszi

az otthonokba A Bucserátusok diszkrét báját.

Clementine Creevy és fasza kis triója végre visszatért a nagyszerű Apocalipstick után, egy introspektívebb, frusztráltabb, visszafogott haragtól gyöngyöző, nagyon kimunkált és átgondolt, gyönyörű lemezzel. Egyértelműen az eddigi legjobbjuk, rohadtul oda vagyok érte. Ha ez a csaj nem lesz egyszer valami igazán nagy durranás, akkor az nincs rendjén, mert bizony mondom néktek, így kell slágeres, viszonylag rádióbarát, egyszerre tökös, okos, szép és végtelenül elragadó rockzenét írni-játszani. 

Az Iboga nem szokott viccelni. Az új Lauge bámulatos. Vártam, kellett, meg is menti az életem. Ugorjatok bele a Napba és szeressetek mindenkit.   

Na, akkor mindenki elmehet a picsába, aki nem szólt, hogy tavaly nyáron a Negative Scanner kiadott egy új lemezt. Komolyan, ez az együttes beszarás, az első cuccukat a mai napig nem untam meg, egyszerűen lenyűgöző. Újra is raktam a linkjét. Ez meg akkor álljon itt végre, és szedje le minden ember, akinek van elég agya hozzá. Gondolom nem árulok el nagy titkot: óriási.  Ó-ri-á-si. 

Tavaly év végén jelent meg a NONN új lemeze, amin továbbra is a '80-as években megrekedt rideg-hideg coldwave és minimalista post-punk megy, faszán, ahogy kell. Kicsit elmásztak az EBM felé is, amúgy. Jól áll nekik. 

Ha a kibaszott Gnod dobosa csinál valamit, ami nem Gnod, akkor arra le kell csapni. Ha pedig ez a valami ráadásul olyan fasza noise-rock, mint amilyen, akkor az tök jó. Értitek.    

 Pótlok némi hiányt tavalyról, akkor jelent meg ennek a glasgowi dob-gitár duónak ez a két nagyszerű kislemeze, amiket jól szét is hallgattam. Mondjuk ez nem nehéz, mivel egyrészt jók, másrészt rövidek. Amúgy tök őszinte, puritán, kezeletlen, vaskos és izmos, ösztönből odakent rockmuzsika, amibe bele lehet látni punkot is, noise-rockot is, proto-rockot is, mit bánom én. Az egyik tag a The Cosmic Deadben is tolja, a másik is játszik más együttesekben, de annyira ez az egész engem már nem izgat. Kurva jó és kész.

DJ Scotch Egg, Gorgonn a Dokkebi Q-ból, és Taigen Kawabe, a Bo Ningen hangja. Ha ebből nem esik le, hogy valami meredek jön, akkor nem tudom, hogy miből. Ezek hárman a Devilman, a Devilman meg egy kísérletezős, faszon rúgott dub és dubstep motívumokkal, elgázolt hip-hop ütemekkel, nehezen magyarázható hangokkal teli, szétbarmolt elektronikus szarságokkal, zajjal és kvázi-indusztriális súllyal ijesztgető, összezavaró, megtisztító erejű egyszeri kattantság volt, 2015-ben jött ki a lemez. Aki nem ismeri, az ismerje, eléggé kell. Amúgy lehet, hogy úgy tűnik, mintha tudnám miről beszélek, de ez nincs így: csak baszd be és engedd, hogy meghágja a fejed ez az amorf, örökéletű, megfoghatatlan szörnyeteg.  

Oroszország Anyácska kurvára büszke lehet magára, hogy van egy ilyen noise-rock együttese. Komolyan, ez a lemez bőven mestermű, ráver még a korábbi anyagukra is, pedig aztán az is mi volt. Ha valakinek új, akkor körülbelül azt kell tudnia, hogy a Jars öntörvényű, szarik az elvárásaidra, totálisan bizarr és pszichotikus és súlyos, mégis elragadó és mindennemű őrülete ellenére is viszonylag könnyen hallgattatja magát, újra és újra. Nem tudom, hányszor nyomtam már le ezt az elmúlt hetekben, de tipikusan az a lemez, amiben mindig találsz újat, szeretni- és félnivalót, meghökkentő és letaglózó pillanatokat. Változatos, kiagyalt, a műfaj nagyjai előtt alázatosan fejet hajtó (The Jesus Lizard, némi Unsane és pici Shellac, korai Butthole Surfers, Scratch Acid, korai Young Widows és így tovább) ugyanakkor saját utakon járó böszmeség. Vannak itt nyúlós, monoton, hosszú, robosztus és vonaglós tételek, egy-két perces zajpunk taglók, régi-vonalas deviáns grunge utóhatások, de a kiforgatott rock-formulák dögös halálsikolya mögül is simán hallani ezeknek a ruszki állatoknak a boldog vihogását: rockünnep ez, de csak azoknak, akiknek tele már a töke a verzé-refrén-verzé sablonságokkal. Csodálatos munka, amit amúgy ugyanazok a jó emberek adtak ki, akik az ILS kislemezét. Szaxofon: van.

Riley Hawk (Tony Hawk fia) és Bruce McDonnell duóban basznak oda az amúgy remekül kiválasztott Warish név alatt. Egyáltalán nem semmi ez a pár dal, frankó stílusérzékre és gógyira vallanak. Punkos svunggal és modorban kínálják a Melvins kiforgatott, dögletes, izmos grunge-riffjeit, de simán kiszaglik a szent Butthole Surfers is, közben meg van egy Misfitsre hajazó horrormiliő is az őszinte kis mocsarukban. Hawk gitárjátékától kalapot emelsz, dalolásában pedig épp annyi David Yow és Gibby Haynes van, amennyit nem szégyell. Kibaszottul király, na. 

Nevetségesen nehéz gyilok. Nem szoktam ilyesmit hallgatni, posztolni meg pláne, mert amúgy a faszom az ilyesmibe, de ezek a skót nyomorultak elrabolták a szívem. Nem pöcsösködnek matekegyenletekkel, de botegyszerűnek és szögegyenesnek sem lehet ezt nevezni. Nem vakítanak orrba-szájba paraszt breakdownokkal sem, ha ilyesmire vetemednek, az máshogy jön ki jól. Nem feedbackkelik nyekergős idegesítő fasszá magukat, de ha nyekeregnek, az máshogy jön ki jól. Nem grindolnak és nem is száz százalékos powerviolence a helyzet, de bazdmeg úgy szaggatnak és darálnak és őrölnek és kalapálnak és faragnak és passzíroznak és acsarognak, hogy attól csak bele akarod üvölteni az első gyüttment arcába, hogy a faszt nézel, te bugris, pofon váglak. És néha kell ilyen, ha meg eljön ez a néha, ennél az együttesnél jobbat kívánni sem tudnék. Színtiszta, burjánzó, gusztustalan erőszak, ízléssel és aggyal, de kíméletlenül, közel sem mindenkinek. 

Olyan nincs, hogy ez nem kerül ide, bámulatosan geci anyag. Nyilván noise-rock. Akárhányszor hallgatom, mindig vérzik tőle az ínyem és dagonyázni akarok egy széthugyált kocsmaklotyóban. Agresszív, haragos, csúnya és rosszindulatú kislemez ez, tele nagyszerűen aberrált ötletekkel és nem normális riffekkel, a sikonyálás-kiabálás-énekbeszéd háromszög csuda dolog, a hangzás a bordáid közé szúr és sokszor eszedbe jut az AmRep is. Januárban jelent meg, csak akkor leszartam mindent, de ettől még februárban is ez az év egyik leggányabb arculcsapása.   

Nevükkel ellentétben az Alien Boys tagjai között egy boy sincs, tökre csajok. Rohadt jó punkot játszanak, tömör és erős megszólalással, gyorsan, dögösen, koszosan, nagyon dalolva. Majdnem elviszi az énekes jány az egész bulit, de azért csak majdnem, nincs ember ugyanis, aki ne akarna egy kiadósat pogózni és feltoszni valami szegecses szart magára ezektől az izmos nótáktól.   

Itt van az első félig-meddig demo cuccuk is ingyen. 

Nem szoktunk kirakni magyar albumokat, mert támogatjuk az undergroundot, ha meg igen, akkor meg azért mert támogatjuk. A XIX album egy napig bírta a Bandcampen, aztán elfogyott a vihető letöltése, de Gábor kedvesen felhatalmazott, hogy mostantól innen is zabrálgathassátok.

Ui.: Rájöttem, hogy teljesen alapnak vettem, hogy mindenki vágja, miről beszélek. Szóval ez a WMD frontember Veres Gabor szerzői lemeze, all star gála zenész vendégekkel, experimentális folkkal, meg egyéni ízzel-atmoszférával...de inkább olvasd el lejjebb az értelmes magyarázatot.

Értelmes magyarázat itt

Kifosztott bandcamp

Flac

Mp3

A telet azért szeretem, mert ilyenkor sokkal jobban betalálnak az atmoszferikus dolgok, főleg ha az a nyolcvanas évek hideglelős posztpunk mintáiból merít, de a kereteken túlmenve játszadozik a krautrockkal, a darkwave-vel, akár néhol shoegaze-es elszállásokba kikacsintva. A 2015-ben alakult német Holygram ilyen zenét csinál, mindezt olyan tempós pattogásra felfűzve, amire révedezve lehet bámulni a szürke panelházakat a villamosról.

A tavaly novemberben megjelent Modern Cults a legjobb időben jött, mert hagyni kell, hogy az ember pont egy ilyen téli időszakban tisztességesen beleburkolózzon és engedje róla leolvadni az ízeket. A hangsúlyos bassline-ok, házak felé emelő szintidallamok, csilingelő gitárok reverbekben érkező borzongásokkal leöntve már magukban képesek azt a hangulatot kelteni, amiről a dalszövegek is szólnak: a nagyváros által lenyelt, elidegenedett embertömegről, amivel Cologne-n túl is tudunk azonosulni.

El Jadida Marokkó atlanti partjai mentén, Casablancától délre fekvő kikötőváros. Gyakran a "legkevésbé mór kinézetű városnak" is szoktak hívni, talán a portugál időkben épült városfala miatt. Rabih Abou-Khalillal valamikor az előző évtizedben, még a freeblog idején találkozhattatok, de hogy a libanoni születésű oud-játékos melyik albumát posztoltam anno, arra már nem emlékszem. Mindenesetre az Al-Jadida az egyik kedvenc lemezem tőle, Khalil zenei világáról pedig annyit kell tudni, hogy az arab zene találkozik és ötvöződik benne az európaival. Ezen a korongon utóbbi alatt a jazzt kell érteni, de bő három évtizedes pályafutása alatt a keleti dallamokat ütköztette többek között a rockos hangzással, a portugál fadoval, a mediterrán, a zsidó, a kelet-európai, és még ki tudja milyen dallamvilággal is.

Királyos hard/blues rock Elvis városából. Vagy ahogyan röviden és szerényen a Bandcamp-oldalukon írják: "Just a band from Memphis." Nagy jóság.

 

Figyelem! A Mastiff harapása nemcsak súlyos, de pestist is terjeszt!

 

A Weeding Dub név Romain Weeding francia dub/reggae producert takarja, akinek ötödik albumán jóféle elektronikus dubocska hallható. A vinylen dupla kiadásként megjelent nagylemezen vendégek is akadnak, mint: Dixie Peach, Oulda, Nish Wadada, Little R. Egy kis nyár a télben sosem árt.

 

Übermaxihiperhosszú lemez 32 dallal 74 percben. Ez a hónap is jól indul.

 

TOY sztori, negyedszer is. Tovább(ra is) a sárga téglás úton,

azaz voltaképp semmi nagy változás sincs.

 

Az egy és háromnegyed órányi koncertfelvétel a Hangos Fiatalság archiváló programának részeként jelent meg, amiben 1988 és a 2011-es utolsó fellépésük közti kiadatlan cuccokat adnak ki. Ha minden igaz, legalább még öt hasonló fogja ezt követni - legalább is Steven Shelley szerint.

Sun Ra-féle afro jazz, dub/reggae és funk egyesül a Canre jellemző furcsaságokkal, és a végeredmény egy spirituális trip, amely nemcsak könnyen beszippant, de hallgattatja is magát. FB.

 

Fél évszázada, 1969 januárjában jelent meg.

Zsenge tizenéves koromban ismertem meg Lee Aaront 1984-es sárkányos-kardozós-tutajos Metal Queen albumával, és sosem gondoltam volna, hogy még napjainkban is alkot - aztán utánaolvasva kiderült, hogy 2004-ben egyszer már nyögdíjba vonult, de 2016 óta ismét aktívan zenél. A Diamond Baby Blues az énekesnő visszatérése utáni második nagylemeze, és fele részben átdolgozások (Deep Purple, Koko Taylor, Stewie Wright, Tom Hambridge, Dee Dee Warwick, Janet Jackson), fele részben pedig saját dalok hallhatók rajta. Lee hangja ugyanúgy dögös, mint harminc éve, és a zenére sem lehet kifogása annak, aki kedveli a jóféle hard/blues rockot (a diszkórock Janet-átiratot most hagyjuk...).

A spanyol Green Desert Water tavaly kiadta bemutatkozó nagylemezét, melynek alkalmából 2012-es cím nélküli EP-jük után másodszor találkozhattok velük a blogon. Csekira:

 

A floridai mocsarakban zajongó Iron Buddha tánczenekar

csapásiránya a lassan fortyogva bűzölgő stoner doom.

 

A Solarnaut az oregoni Ryan Kittrell egyszemélyes projektje, ami a borító által sugallttal ellentétben nem space rockot játszik, hanem stoner/doomban utazik. A Bandcamp oldalán pedig így ajánlja az albumot: "Oceanic Titanic is about Satan, the suffering on the Titanic, weed, and monsters". Jóság, akár ingyér'.

 

Mark Stewart a Pop Group énekese, és a Learning to Cope az első, 1983-as szólólemeze, melyen a "háttérzenekart" adó arcok az African Head Charge tagjaiból, illetve az On-U Sound körüli egyéb artisták közül kerültek ki. Zeneileg az album a korai hip hop, a dub/reggae és a post-punk metszéspontjába helyezhető el. Ha ma jelenne meg először, akkor talán a kísérleti-ipari hip hop címkét ragasztnák rá. A másik korongon a nagylemez rögzítése során született,  mostanáig jórészt kiadatlan felvételek, és korai változatok hallhatók. Jó ebédhez szól a dub/hopocska - de ez ne tévesszen meg, a cucc messze áll a könnyen emészthető lakossági anyagoktól.

Düsseldorfi űrhajósok nagyot trippelnek - és csak ennyi a lényeg.

Harminc éve jelent meg a Badlands első nagylemeze, és a legénység háromnegyede korábban már nevet szerzett zenészekből állt. Jake E. Lee tépte a hathúrost, Ray Gillen vokalizált, Eric Singer verte a dobokat, illetve a basszeros egy bizonyos Greg Chaisson volt. 1993-as feloszlásukig Led Zepes hard rockban nyomultak, halovány glames beütéssel. Három albumuk közül az első, cím nélküli lemezük sikerült a legjobban, a második (Voodoo Highway, 1991) majdnem olyan jó volt, mint az első, a harmadik (Dusk, 1999) pedig gyengébben sikerült az előző kettőnél.

A Lions texasi banda volt 2005 és 2010 között, és ezalatt két nagylemezt adott ki. A No Generation a második albumuk 2007-ből, muzsikájukat pedig gyakran a Queens of the Stone Age-éhez hasonlítják. Ebben annyi az igazság, hogy az akkori QotSA-ra kell gondolnunk, a pontatlanság pedig csak annyi, hogy néha tényleg szinte sztónerikusan dübörögnek, de valójában sokkal inkább "csak" hard rockban utaztak.

Igen, már megint öregsulis halálmetál - mert szeretjük. A Outer Heaven valami olyasmit tol, mintha az Asphyx parolázna a Gateways-időszakbeli Morbid Angellel, és bevennék harmadiknak a Blood Incantationt is. A banda vezére egyébként a korábban a Rivers of Nihilben gitározó Jon Kunz. Kiadta a Relapse Records.

 

Arra kérjük a Tisztelt Utazóközönséget, hogy figyeljen oda a sötét sarkokra,

mert A Dolog a téli napfényhiányos időszakban bármikor újból lecsaphat!

Megértésüket előre is köszönjük!

Három éve a Hollow Bones emlékek nélkül húzott el mellettem. Most viszont adott a lehetőség, hogy a kaliforniai Rival Sons ismét egy erős blues/hard rock lemezzel örvendeztessen meg minket. Ez a klipet hallgatva reális esélynek tűnik.

Ha már pár napja szóba hoztam a bandát,

álljon itt az Øresund Space Collective tavalyi második nagylemeze is!

 

A phoenixi Gale az "ilyen nincs, és mégis van" jellegű zenekarok tipikus képviselője: csak pár napja, hogy megjelent a második albumuk, de a banda már fel is oszlott. Ami nagy kár, mert igen egyénien játsszák a sludge-doom-post-metalt: dalaikban a sivatag csontig hatoló viharos szelei indítják el az apokalipszist, ami nemcsak az élőlényeket teszi múlt időbe, de szétmarja még a sziklákat is.