Megan Mitchell idén két anyaggal mutatkozott be, mindkettő brutális. Sötét, intenzív, melankolikus, világtemető ambient, rád mászik és betemet. A katakomba-drone és a temetőszinti hipnotikus hangjaira, a halkan kalapáló sámánritmusokra (amúgy szó szerint, kalapáláshangok is vannak itt) Mitchell énekel is, keserves és gyönyörű túlvilági dúdolásától pedig beléd fagy a picsapüré. Nagyon súlyos elmerülés, beleeszi magát a lelkedbe, felemészti az elméd, megmarkolja a csúnyád, de te csak csodálod ezt az egészet. A Disambiguation a megírtabb, lenyűgöző kompozíció, a Monolithic Nuance improvizatívabb, de tök mindegy, véged lesz így is, úgy is. 

Disambiguation

Monolithic Nuance