Tavaly ősszel a harmadik Wolvennest nagylemez is megjelent.

A Dark Path dalai hozzák a bandától megszokott magas színvonalat.

 

A jelenlegi formájában ismert civilizáció összeomlása utáni első, és az emberiség szempontjából utolsó, apokaliptikus télről szól a Cenozoa december végén megjelent nagylemeze. Mindezt hanganyagba főként a post-metal, mellette pedig a doom és a black segítségével préselte az egyemberes görög projekt. A dalok epikusak, és a témához illő módon sötét hangulatúak. Nagyon remélem, hogy a lemez által vizionált történések sosem fognak bekövetkezni.

 

Kalifoniából érkezett hozzánk a csodásan egyszerű nevű Fearing csodásan egyszerű című harmadik albuma. A harmincöt perces hanganyagra a nyolcvanas évek totális imádata miatt figyeltem fel a tavaly őszi megjelenés idején. Lehet, hogy az akkori előadók klónjai, de mivel a dalszerzést nem tolták el a koppintás kellemetlen érzéséig, nekem tetszik, ahogyan a post-punk, shoegaze, darkwave, gothic rock hullámain hajózva előadják szerzeményeiket. Hidegen tartózkodó hangszerelésük kiválóan illik a mai fogvacogtató időjáráshoz.

 

Visszatért a tél, itt van az ideje a feketefém hallgatásának. Ehhez adja magát az észak-rajna-vesztfáliai Sulphur Aeon tavalyi albuma, amely hat blackened death dalból és egy rövid introból áll. A borító jól sejteti, hogy a nagylemez szerzeményei alapból lovecrafti hangulatúak, így pl. egy lagziban biztos nem fogja pörgetni őket a zenei felelős. Pedig nemcsak disszonancia, hanem a dallamok is megtalálhatók bennük a megfelelő pillanatokban.

 

A Zahn német trió, melynek tagjai közül ketten a szintén berlini Heads. sorait erősítik, a harmadik arc, Felix Gebhard pedig 2014 óta az Einstürzende Neubauten turnébillentyűse, de saját jogán is zenész. Az Adria dupla lemez, nyolcvan percnyi instrumentális hanganyaggal, és olyasféle zenei keverccsel, amit papíron olvasva felszisszen az ember. Ennek ellenére könnyedén hallgattatja magát, mert ha a lemezborítóra pillantasz, már látod is, milyen élményt kapsz tőle. Képzeld el, hogy a nyolcvanas években autóval utaztok családilag a Balatonra, az Adriára, vagy valahová még messzebb, te walkmant hallgatsz fülessel a hátsó ülésen, és az elsuhanó tájat félig-meddig bambulva nézed. Mindezt az élményhalmazt hangjegyekbe a következő szubzsánerek segítségével öntötték: krautrock, doom, noise rock, alternatív rock, kicsinyke jazz és elektronika, post-rock. Lazán, jól megkomponálva, izzadság-mentesen visz el messzire.

 

A hetvenes évek savas-pszicho rockja, az éteri hullámok, az occult doom rock, és a gótikus metál is a portlandi Vanishing Kids zenei összetevői közé tartoznak. Mindezek mellett a szerzeményeket Nikki Drohomyreky énekesnő fátyolos orgánumával vezetik elő, és aki még ezek után hezitál a fülelésről, az inkább menjen fát vágni. Őket is tavaly találtam meg az internet bugyraiban, pedig a Miracle of Death már a hatodik nagylemezük volt.

 

A Wave Cannon előtt utoljára 2018-ban került ki nagylemez a The Machine boszorkánykonyhájából, nevük előtt pedig vagy van névelő, vagy nincs. Az új korong így a tavalyi év egyik óriási meglepetése volt számomra, egyrészt mert Faceshift című elődje nem hagyott nyomokat az emlékeimben, másrészt pont ezért nem is számítottam tőlük semmi finomságra. Pedig a Cannon 2023 legjobbjai közé tartozik: bár a sztóner jelleg mostanra maximum búvópatakként van jelen a dalokban, sokkal inkább néhol zajos, máshol inkább a kilencvenes évek első felének gitáros zenéire reflektáló, de alapból pszichedelikus rock a trió jelenlegi alkotási iránya. Vétek lenne kihagyni.

 

A bajor sivatag mélyen búgó dalait a Dune Pilot tolmácsolta

tavaly decemberben minden desert rockernek.

 

A Botteri Testvériség élete az In the Woods... után, 2. rész. Mostanra több, mint fél évet ültem ezen a nagylemezen, mert sokszori próbálkozás közben és után sem kapott el gépszíj - pedig éreztem, hogy majdnem adja az ívet. De másnak (ha még Botteri-fanként nem szerezte be a '23 májusi megjelenés óta) ettől még lehet tőle utókarácsonya. A Mourningstar egyébként a korai, az Omnio előtti In the Woods... egyenes ági folytatása: lényegesen több benne a feketefém, mint az avant-proggerség. Füleléshez pedig:

 

A norvég Leonov dalait zeneileg a doom, a post-metal és a post-rock által határolt háromszögben találjuk meg. A nagylemeznek emellett van egy határozott filmzenei hangulata is, és az ezzel együtt kialakult összkép volt az, ami nálam gyorsan beette magát a lejátszómba. Lehet, hogy semmit nem találtak fel, de dalt szerezni nagyon tudnak.

 

Pachy García Puerto Ricoban született, majd később Los Angelesben vált profi zenésszé. Ennek részeként a synth punktól a noise rockig terjedő műfaji skálán mozgó Prettiest Eyesban kezdett dobolni és énekelni, illetve teszi ezt a mai napig. Ezzel párhuzamosan az utóbbi öt évben a Pachyman név alatt reggae-dub albumokat jelentetett meg; a Switched-On a negyedik hanganyaga. Ezzel kívánok minden blogfülelőnek a 2023-as év utolsó estéjére kellemes lazulást, és egyben boldog új évet!

 

Minden megy tovább.
Csináljuk, ahogy tudjuk, ti meg nézitek, ahogy tudjátok.
Utóbbiért hálásak vagyunk. 

Faten Kanaan időtlenséget árasztó, klasszikuszenei minimalizmusban, barokkban és mindenféle folklórban gyökerező, analóg szintetizátorra komponált gyönyörű kompozícióitól egyszerűen képtelenség szabadulni. Vérlázítóan szép, egyszerűségükben katartikus, felejthetetlen dallamai szakrális monotóniával, spirituális és meditatív hipnotikussággal áradnak, hullámzanak, lebegnek és úsznak, közben történetek sejlenek fel, világok születnek, szívek dobbannak és örömkönnyek hullnak. Szerzeményeinek elégikus, melanklolikus, édesbús és kifejezetten különös hangulatát rendre tompítja az intuitív, játékos játéka mögött felsejlő meleg szeretet, puha kedvesség és odaadás. Baszott nagy művészet. 

Az idei Afterpoemet és az összes korábbi lemezét (egytől egyig zseniálisak) többször hallgattam meg az elmúlt pár hónapban, mint kis hülyegyerek koromban a Master of Puppetset. Azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy láthattam élőben, remélem még fogom is.

Ez a két brisbane-i fasz pár éve kezdte el megmenteni a rave-et, de nagyon ám. Édes pöcsöm, micsoda suttyó és mocskos és gonosz és gyönyörűen önfeledt pusztítás megy itt már. Ha nem vagy túl büszke arra az olyan baszottul kifinomult zenei ízlésedre, és szeretsz néhanapján órákon keresztül szarásig leizzadva cipőzni egy lerúgott raktárépületben, akkor könyörgöm kúrd fel a hangerőt, szedj be és engedd el magad a picsába. 

Hűha, valaki nagyon fel van baszva. Mondjuk joggal. Többet nem szeretnék elárulni, hallgassatok bele és ijedjetek meg úgy, mint én. 

(Érdemes ránézni a korábbi, idézőjelesen zeneibb lemezeire is, mindent ingyen ad.)

Ezt a pazar 2020-as lemezt gyerekkori jóbarátom, Kevin Richard Martin mutatta nekem, és hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a gyerekkori jóbarátom ízlését. Gondolom nagyjából kiderült, hogy miféle a zene. 

Nem kell ahhoz feltétlenül beszopni félseggű ezoterikus és new age-es rizsákat, hogy az ember gond nélkül élvezhesse a legendás - és sajnos néhai - Pauline Anna Strom felemelő belső utazásokra hívó simogató szintizenéjét. A 2020-ban elhunyt zeneszerző (aki gyógyító médium is volt, legalábbis papíron) három '80-as évek elején írt alapvető lemezét a zseniális Marta Salogni (hangmérnök, kísérleti zenész, intermediális művész, kutyafasza) az eredeti mesterszalagok felhasználásával pofozta ki és keverte újra. Salogni amúgy Strom barátja és amolyan padawanja volt, nagyjából az egyedüli ember, akire Strom rá merte bízni az életművét. Az eredmény nyilván csodálatos. Kibaszottul fontos emlékmű ez, semmi egyéb. Strom átölelő, lebegtető és melengető, csillagbűvölő és fénytáncoltató pszichedelikus minimalista-meditatív dallamai megunhatatlanok, Salogninak köszönhetően pedig végre meg is szólalnak valahogy (bár én kedveltem az eredeti porosságukat). Idén kevés jobb dolgot láttam egyébként annál, ahogy Salogni egy utrechti templomban mutatja be Strom újrakevert szerzeményeit. 

Ismerkedőknek: ha nagyon durvát akartok, akkor kezdjétek a Morning Splendor és a Gossamer Silk dalpárosával.

Sokat lehetne szövegelni a Spike Field fantasztikus hangszereléséről (gitár, vonósok, preparált-széteső zongora), szinte tapintható hangtextúriáról és vaskos tematikus rétegzettségéről (nem örömteli dolgokról van szó), de igazából sokadik (nagyon sokadik) hallgatásra is főként Mária gyönyörű hangja, szívszakító és fülbemászó dallamai, precíz dalírása, visszafogottsága és őszintesége talál be és csókol homlokon. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten apokaliptikus cucc, valahogy néha mégis annak tűnik, ami fasza. Párba lehet állítani a korábbi, szintén hatalmas Hyaline-nel, és ha ilyesmire izgultok, fel lehet tenni holmi évvégi listákra is. 

Az örmény származású brit Hagop Tchaparian 15 éven keresztül gyűjtötte felmenői szülőföldjének megannyi hangját, zaját, zenéjét (esküvők, utcazenészek, ilyesmi), a Bolts viszont szerencsére nem egy százezredik öncélú, dögunalmas field recording-lemez. A talált és összekukázott hanganyagok - tele tradicionális hangszerek csodás dallamaival - vastag house-, dub- és techno-témákkal keverednek itt, de soha nem válnak a veretést mindössze díszítgető háttérré. A múlt, a származás, a szülők hangjai-zenéi és a londoni klubélet jelene majdhogynem tökéletes egyensúlyban vannak, ami egyrészt egy tök komoly állítás, másrészt pedig kurvára szórakoztató. A Bolts egy retekmód okos, megérintő és súlyos konceptlemez, amire közben baromi jó bólogatni, riszálni, táncúni. Nem semmi munka. A Right to Riot számot csekkoljátok.

A DNA Feelings annyira súlyos lemez volt, hogy alig bírta el a blog. Az elmém meg végképp. Na, a Death Is Home még súlyosabb. Ha tetszettek a korábbi dolgai, akkor ez is fog, sőt. Sőt! Nyilván nem kezdek el itt faszt se írni Devi finoman szólva is sajátos muzsikájáról, nem vagyok hülye, ehhez idő és ész és segg és honorárium kellene. Ez volt az ajánlóm az év egyik legjobb lemezéhez. 

Van egy olyan sejtésem, hogy Paul Reidl első tisztességes lemezének minden idők legjobb ambient kiadványai között van a helye.

Crystal Dorval egy ideje tossza már ki a jobbnál jobb dreampop-lemezeit, amikkel én jól elvoltam eddig, mígnem idén októberben jött a Sound of Blue, ami annyira egyértelműen a legjobbja, hogy azóta csak ezen élek. Micsoda hangzás, micsoda hangszerelés, micsoda melódiák és énekdallamok vannak itt, őrület. Egyszerre cuki, szép, megnyugtató és elvarázsoló és kellőképp kábós, mégis van súlya (a dalszövegek nem éltetik az életet). Az egyik kedvenc idei lemezem, átölel és segít a bajban. Ha esetleg szívnátok némi marihuánát az áldott ünnepi időszakban, akkor szerintem hallgassátok meg hozzá a Time című dalt, de távol álljon tőlem, hogy megmondjam mit csináljatok.

 
Emma Anderson a Lushból, vágjátok. Ez az első lemeze. Nyilván jó. Nem csak azért, mert így végre van mivel pótolni a Lush hiányát (néhány dal a már soha el nem készülő új Lush-lemezhez készült), hanem úgy általában véve, simán fasza. És milyen szívet melengető érzés már újra hallani a hangját. Vannak ám neves vendégzenészek is, de baromira hidegen hagynak, amíg Anderson énekel Anderson-dallamokat.   

Vajon elég annyit írni egy ennyire észbontóan fenséges dob-gitár punk-lemezhez, hogy Ausztrália? Ausztrália, ennyi. Hallgassátok meg, mennyire Ausztrália már. Kurvára az. Beszarás öntörvényű, letépi a fejeket, húgyos és turhás és seggszagú és meztelenül, összeverve fekszik egy pöcegödörben, miközben fogait köpködve ünnepli a rockot és várja, hogy megbilincseljék a kibaszott disznók.  

Pőre hardcore-punk, mocsadékul. Amikor nem kell semmi más, csak pár percnyi söráztatta acsargó cséphadarás. 

Szóval, The Bug írt egy lemezt Amy Winehouse emlékének. Hogy miért, azt leírja a Bandcamp-oldalán, de ettől még nem lesz kevésbé fura a koncepció. Mondjuk, a Black bármilyen koncepció nélkül is megállja a helyét. Befordult, melankolikus hullámzása és komor dub-lüktetése egyszerre gyönyörű és lesújtó. Egy ideig veled fog maradni. Martin egy mester és kész.

Kibaszott vegyi fegyverek. Egyébként nagyon hangulatos anyag lett, de hát mindegyik anyaga az. 

Rosali Middleman impressziószerű, improvizatív, nyers, koszos, elemi, mégis érzelmekkel teli, kitárulkozó, hipnotikus és nem mellesleg terápiás gitármeditációja simán az év egyik legjobb lemeze. Fejtegetni és magyarázni és értelmezni kár, csak hagyni kell, hogy vigyen, mert bizony elképesztő helyekre visz, közben pedig nyomot hagy. Nem evilági cucc, pedig csak egy nő gitározik a szobájában. 

Egy párszor szó volt már arról itt, hogy a Peaking Lights miért gigantikus dolog. Az, hogy ilyen lehet egy ténylegesen működő házasság, csak egy érv a sok közül. Az meg egy másik, hogy mennyire nem tudnak hibázni, ha a világűrbe kilőtt, rózsaszínködös, mosolygósra szívott, önfeledt és transzba taszító táncpopról van szó. Senki nem csinálja ezt így, ilyen jól. Tökéletesen példázza ezt ez a szám. Igen, egy szám (meg két állat remix), de basszátok meg, hallanotok kell. Mióta megjelent (márciusban), hozzávetőlegesen faszomszor hallgattam meg és még mindig nem unom, akkora füves bugi.   

Warmth = nagybetűs ambient. AMBIENT, így. Ha van megbízható ember a világon, ő az. Ezer éve menekülök a zenéjébe, fogalmam sincs, hányszor mentette meg az életem. Jelen esetben van egy haverja is, ami tök jó. 

A 2020-as DNA Activation-nél volt erről a csodálatos asszonyról szó, nincs is mit ragozni. Ez is egy nagy lemez lett, mi más. Az Energy Vampire (ott lent) mennyire dope már, komolyan. 

Anthony Naples nagy király, az Orbs pedig simán a legjobb lemeze. Kifinomult, elegáns, letisztult, kifejezetten elmélyült és meglehetősen sajátos összemosása ez ambientnek, downtempónak, house-nak és technónak. Nem az a cumó, amire szétugrálod a táncparkettet, inkább csak merülj el benne, bólogass csendben és figyelj rá, mert fantasztikus dolgok történnek itt. Az újrahallgatási faktora egyébiránt magas.

Minden idők egyik legnagyobb, legjobb, legfontosabb, legmindenebb lemeze eddig is úgy szólt, mint a kurva élet, de most még jobban úgy szól, mint a kurva élet. 

Idén a WV Sorcerer újra kiadta (vinylen) ezt a gyönyörűen rohadt, felzaklató, agymállasztó, kegyetlen és pusztító valamit, ami 2020-ban minden bizonnyal a legfaszább francia lemezek egyike volt. Ízlésesen kísérletező indusztriális zajhegyek, belező sercegések, sátándrone-hipnózisok, világvége-sikolyok és nevetségesen kövér, málhás, veseleverő techno-ütemek taszítanak bele a fémes ízű baszott nagy nihilbe. Bizonyára mindannyian tudnánk mondani hasonló dolgokat réges-régről, de inkább csak kussoljunk. 

Kevés jobb dolog van a sötét, melankolikus, dallamos anarchista post-punknál, ami valamilyen nehezen megmagyarázható módon arab vokállal még szívhez szólóbb. Táncolsz, pogózol, molotovozol, falakra firkálsz szlogeneket. Amúgy kanadaiak, de eléggé multikulti társaság, a lemez meg tavaly jelent meg, de kit érdekel, amíg kurva jó.

ÜRES A FEJEM
ÜRES A LELKEM
KÉSŐN KELEK
KÉSŐN FEKSZEM
HÁROM NAPIG TÉVÉT NÉZEK
NEM SEGÍT SENKI
SEMMIT SEM ÉRZEK
CSAK AZT HOGY DEPRESSZIÓ

Csodálatos bemutatkozás a korszellem jegyében. Alig várom, hogy az első nagylemezük közben felkössem magam. Csak így tovább srácok. 

A mindenbenutazó lengyel gityós melankolikus, keleteurópai, holzavaros-holszép (Odesszában szerzett) szólóimprovizációi helyenként Steven R. Smith munkásságát, azon belül is a Hala Strana projektet juttatták eszembe, a zúzmarás ködharangokat, máskor a Marc Ribot-féle Silent Movies gömbölyűségét és tisztaságát. Füstölgés, hömpölygés, lantkattogtatás és horizontszuggerálás a feketetenger fölött. Dalok egy ellenkező irányba dőlő ékezet bizonytalanságáról.

Számomra az év archív találata: eleddig eldugott eksztatikus free jazz próbatekercsek a legendás triótól, szólóban-duóban-hármasban, ugyanabból az évből, amikor Bäbi kijött (hetvenhat!). Dob / duplaszaxofon / nyakló nélküli, elszabadult perkázás / Glover többek között ködkürtön, és egy "vakcina" (?) keresztnevű haitii tülkön... támad a természet, bazmeg! Őserdőt minden garázsba!

Bevallom, hogy félve közelítettem meg az Empires of Euphrates bemutatkozó anyagát, mert a borító és az előadó neve azt sugallta, hogy amolyan Nile-féle keleties death/groove muzsikát fogok hallani. De nem így lett: tempós, rothadásszagú, penészes kilencvenes évekbeli halálmötált kap tőlük a metalhead szűk harmincöt percben. A hat dal valójában csak öt, mert az EP egy Krokus feldolgozást is tartalmaz (Screaming in the Night). Az elkövető szaktársak pedig Vincent Matthews (Dying Fetus, Sadistic Torment), Kevin Talley (Misery Index, Suffocation, Six Feet Under), és Jim Ross (Bandwhore) voltak - szóval akár death szupergroupnak is cimkézhetjük az Empirest. A keverő, kavaró, mixelő és mesterkedő szakács pedig a korábban az Obituaryvel, Suffocationnel és Mortal Decayjel is dolgozó Joe Cincotta volt. Érden érdemes:

 

Bárki bármit mond, van új megközelítés a Nap alatt: a szlovák Malokarpatan olyan elődök nyomán építkezik a dalaiban, mint a Maiden, a Mercyful Fate, emellett decens Quorthon-imádattal is rendelkeznek, és néha még a kelet-európai népzene dallamaiból is merítenek. Ha ez neked nem elég, akkor öleld meg a kemencét King Diamond énekeljen vasárnap este az ágyad mellett altatódalokat!