Nick Holmes igenis tud énekelni. És hörögni is.

A lemez megjelenéséről ebben az interjúban értesültem. FLAC!

Három év után van új Black Label Society nagylemez,

és hosszú idő után megint karaj a zenéjük, mint régen.

Haljátuk feleim fültükhel az teuton Tengernek élő hangjait, meyekhet ük duplah album formáyában játsznakh el vala az elejéthül az véghéigg.

A Life Metal, a Pyroclasts és ez olyan bomba hármas, amit valószínűleg csak kurva nehezen lehet felülmúlni. 

Itt van egy zenekar, mondhatni a semmiből, texasiak, és annyira horzsol a zenéjük, mint amit a Pantera Cowboys/Vulgar/Far Beyond lemezeinél éreztem anno. Mindezt post-metal alapba oltott post-hardcore-ral, feketeséggel, sludge és noise metallal, valamint egy kis shoegaze-zel érik el. Úgyhogy csak óvatosan a hangerővel, mert magas volumén csapatva könnyen fülvérzés lesz a vége!

 

A negyedik Idles nagylemeznél azt érzem, hogy úgy folytatódik, mintha a harmadik nem is lett volna. Másrészt viszont igaz a rádióbarátkozás vádja is, amit Péter írt a FB-csoportban - vagyis van pár dal az albumon, amelyeket töltelékjellegük okán nyugodtan kihagyhattak volna. Úgy egy, a bemutatkozó koronghoz hasonló feszes hanganyag lett volna a végeredmény. Helyette kaptunk egy kicsit felvizezett másodikat.

 

Itt van, megjött az új Cynic nagylemez is. Bevallom, hogy egy hallgatás után nem nagyon tudom hová tenni az Ascension Codest - de eddig minden egyes nagylemezükkel így voltam, vagyis a hagyomány folytatódik. Azt javaslom, hogy mindenki döntse el saját maga, hogyan érez a hanganyaggal kapcsolatban.

 

Sok-sok technikás virgáccsal és hörgés-morgással megérkezett az Oscura új nagylemeze, ami legalább olyan jó, mint a három évvel ezelőtti Diluvium. Fülelés van, Béláim!

 </p>

Lenyűgöző lemez. Sötét techno, ésszel és érzéssel és stílussal. Fejeket ver falakba és euforizál. Reptet és elás. Baszik és szerelmeskedik. Világot éget és fát ültet. Áthatolhatatlan hangulat és önkifejezés a köbön. Egyben kell lenyomni, fergeteges íve van. Az egyik legszexibb és legfaszább dolog.

Igen, az a nevük, hogy Paprika. Lépj túl rajta.

Hat (6) kőkemény percnyi okádék sludge-punk, nyers aggresszív zajba fullasztva.

Velőtrázó, tiszta, zsigeri élmény.  

Vártam ezt a lemezt, megérte. Koszos, gonosz, mocsaras, dúvad hardcore-punk, sürgetően és tömören és vastagon az arcokba kenve. A csaj hangja olyan, hogy félsz tőle. A riffek meg szaggatnak, nehezek, kaszálnak és taglóznak, ahogy kell, de a lényeg, hogy ennek a negyedórányi ütlegelésnek minden csodás perce tele van ötletettel, őszinteséggel, élettel és gyümölcsöző haraggal. A lenti Seeds to Sow című X-Ray Spexet nem véletlenül idéző dal senkit ne tévesszen meg.   

A világ nagyjából egyetlen valamire való úgynevezett supergroupja (a másik mondjuk az USA/Mexico) idén nyáron új lemezt adott ki, amit akkor elfelejtettem körbeszopkodni, ellenben majd most. Egy kicsit most mellőzik az improvizációt, ami nem baj, ettől még nem változik semmi: kegyetlenül és gyönyörűen repetitív, lelketlenül lüktető mocsadék nihilzajuk továbbra is az érzelmi üresség, a lassú rozsdálás, az elidegenedés, a kiábrándultság és a megvetés tökéletes zenei aláfestése. Eret vágni transzban a legjobb, a Concerns végére pedig más ötleted nem is lesz. Tudatos gány és geciség az egész, a legszebb dolgok egyike idén.  

A Shadowhouse legnagyobb közép-európai felszopóembere a blog Facebook-csoportjában mindent elmondott már erről az egészről. Remek lemez.

Ez az együttes, édes istenem. Hát mit riffelgetnek már megint. Annyira kár, hogy csak 4 szám, ebből a kíméletlen szennyes gyilokból órák kellenek, hosszú órák. 

Lassan hét és fél éve jelent meg a legutóbbi Maybeshewill nagylemez, a Fair Youth. A leicesteri poszt-rockerek friss anyagában nem fognak csalódni a zenerajongók, mert talán a legnagyszerűbb hanganyaguk született meg a No Feeling is Final képében. Az ötven perces album ihletője a küszöbön ólálkodó klímakatasztrófa, illetve az azt okozó emberi gondatlanság, szűk látókörüség és közöny. Mégsem orrlógató a lemez, hanem a címben jelzett módon az emberi faj megújulásra való képességébe vetett meggyőződés, valamint a szolidaritáson és egyenlőségen alapuló fenntartható létezésünk mellett tesz hitet. Fülelni érdemes:

 

Két évvel a Waves után a bánatos gót témázások folytatódnak Finnben.

 

Leon Bridges 2015-ös bemutatkozó nagylemeze nemrég jött szembe a neten. Az atlantai születésű fiatalember nemcsak, hogy orgánumával és dalai hangszerelésével hozza magabiztosan az ötvenes-hatvanas évek souljának, és a Motown-soundnak az összes elemét, de még az öltözködésével is azt sugallja, hogy akkor vagyunk és ott. Megtervezett és kimódolt? Lehet. Valójában "nem talált fel semmit"? Szinte biztos, hogy így van. Overground? Ja, de részemről pont le van ejtve, mert kiváló abban, amit csinál. Aki ezeknek a daloknak a hatására nem perdül táncra, és szerelmesedik bele újra a másik felébe, az nem is érdemli meg a pasiját/nőjét.

A Khemmis-saga negyedik kötete már kapható!

Keresse a könyvesboltokban és a jobb újságárusoknál!

 

Kevés fontosabb - vagy mondjuk transzformatívabb - lemez jelent meg idén ennél.

Használjátok, ne csak hallgassátok.

Közel két és fél évvel a Finisterre után megérkezett az ötödik Freiheit-album. A majdem ötven perces hanganyag egy laza bevezetőből, és hat monumento-mega-brutál dalból áll, és szerintem ez a legjobban sikerült munkájuk.

Nesze nektek vérholdas konvergálás!

 

Damon Albarn első szólólemeze minimum egy csoda volt, az új pedig semmivel sem rosszabb. 

Nincs mit tagadni, a Thunder Horse sabbathista doom-ot játszik, de abból is a legfinomabbat. Nekem pont ezért tetszik a Chosen One, a lemezborítójukat pedig a grafikusok istene is pólómintának teremtette. Füleldoda:

 

Könnyű volna rávágni, hogy a Thulsa Doom stoner rockban utazik, ám zenei képük ennél jóval sokszínűbb. Manapság a dalaikat legjobban a hard rock cimkével lehet belőni, melyekben nemcsak a sivatag pora száll, hanem ott susognak bennük a délvidék légáramlatai, és valamennyi előremutatást is kihallok belőlük. Az Ambition Freedomnak ezáltal sikerült elkerülnie az unalmassá váló önismétlés csapdáját, így egy szerethető, remek albumot kaptunk a norvég bandától. Csekira:

A brisbane-i Valtozash FB-oldalán a világ legbrutálisabb jazz nagyzenekaraként, illetve Ausztrália első jazz-metal big bandjeként szól az öndefiníció. Tény, hogy a tizenhét tagot számláló társulat jó sok Mr. Bungle-t, John Zornt és Zu-t hallgatott, de szerencsére ettől még nem epigonok. Kísérletező és előremutató szerzeményeik áldásos hatásainak kifejtése közben úgy érzed, mintha szaxofontűt szúrnál a szaruhártyádba, hogy eközben a ritmusszekció munkájától a megvilágosodás küszöbére érkezve együttérzőn bevérezzenek a füleid, míg végül azt kívánod, hogy bárcsak felfalhatnád a trombitások ujjait.

 

Öreg halál nem vén halál, avagy a tizennegyedik önmagad légy.

 

Az ötödik Apostle of Solitude album hangyányit jobb a '18-as From Gold to Ashnél, de nem olyan erős, mint a '14-es Of Woe and Wounds. Persze minden relatív, mert én örülnék, mint majom a farkának, ha hasonló trad doom jóságokat tudnék írni és eljátszani.

 

Nem hibáznak.

Nem tudom, hogy kicsoda Danny Frankel. Viszont ha tippelnem kell, akkor szerintem ő a lemezborítón átható cirkuszi állatszelidítő, aki egyszerre tud egy kígyót pohártartásra, valamint egy skarlátos kutyát pohárba pisilésre idomítani. Világszám! Előző és FB. (Na jó, tudom: Danny Frankel a dobos.)

 

Bő három évvel a Hymns of Misery után megérkezett az új Churchburn korong. A papírforma maximálisan bejött: a harmadik albumként megszületett Genocidal Rites az eddigi legjobb munkájuk. Ha egy alapos fejbeverésre vágysz, vagy esetleg a szomszéd megkérdi, hogy melyik idei underground sludge lemezre fogsz még évek múlva is emlékezni, akkor tudod, hogy mi a helyes válasz. Füleldoda:

 

Kislány a zongoránál. Orgona viszont nincs.

 

Tucatnyi év után megérkezett a hatodik Count Raven nagylemez. Csak azért nem írom azt, hogy egyúttal ez a legjobb albumuk, mert '89-es megalakulásuk óta kiadott korongjaik között egy sem volt még csak közepes sem. Aki pedig nem ismeri a tradícionális doomban utazó legendás bandát, azt Norbertünk fogja egyik kezében sokkolót, a másikban pedig csatakorbácsot tartva a társulat történetéből egy ködös temetői hajnalon levizsgáztatni.

 

A Kayo Dot új nagylemeze úgy tér vissza a saját fémes gyökereihez, hogy közben magában hordozza a Coffins on Io gót soundját, a Hubardo feketés post-metálját, ráadásul a maudlin of the Well-dalok finom bonyolultságát és szolídan hevítő tüzét is visszadja. Több olyan véleménnyel is találkoztam, melyek szerint a Moss Grew hanganyagát valójában a maudlin neve alatt kellett volna megjelentetni - ami nem csoda, hiszen a motW eredeti felállása játszotta fel. Év-egyik-lemeze gyanús.

 

Meglepetés Ulver album, ami főhajtás John Carpenter eredeti, '78-as Halloweenje előtt. Annyira azért nem ismerem a soundtrackjét, hogy eldöntsem, hogy a Scary Muzak csak "inspired by", vagy konkrét tételeket emeltek át belőle, és formáltak a saját képükre. Valaki hozzáértő úgyis megmondja majd jól. A keverés Carpenter Brut kezét dícséri.

Fantasztikusan dögös disznó beatek, életigenlés, rave és vigyor és megállíthatatlanság. Óriási. 

Nadler kisasszony idei második nagylemezét meghozta a postás.

 

 Hölgyeim és uraim, egy húsvétról itt maradt nyúllal

üzeni a Monolord, hogy ideje ragyogni!

 

A svéd Lucifer negyedik albuma első bekkre az eddigi legjobb munkájuk.

Mindenki tudja, hogy jönnek, úgyhogy november 20-án az V. Desszert Fesztre elgyere!

Valahol a C-oldalnál jártunk a lemezen, amikor azt mondta a feleségem, "van ezekben a norvégokban valami tisztelet az egész iránt". És tényleg.

Egy átlag mainstream előadó a fél karját odaadná, hogy olyan lemezeket tudjon kidobni, mint amit Röyksoppék most csak B-oldalakból előtúrtak, konkrétan egy fiókból. Okosan felépített popdalok, hol ambienttel, hol veretős elektronikával nyakon öntve, némelyik már rádiós listára is felférne, de végig önazonos, és elég északi.