Hard rock és más semmi, avagy Thin Lizzy a házban! FB.

A lángoló szartengerbe belebaszatott és pusztulásra ítélt világmindenség végét térdre rogyva várod, nem zavar már az sem, hogy a penészes pöcsű Sátán az arcodba ül, hogy körülötted mindenki a saját fejét harapdálja, hogy valami kozmikus fagy eszi meg lábfejed, hogy a szeretteid egymást fojtják húgyba. Ennél betegebb, kegyetlenebb, kíméletlenebb, gonoszabb geciséget nem minden nap toszik az ember. Ezek a japán apokalipszis-hívők a leghipnotikusabb és leggusztustalanabb monotóniával másznak a totálisan értelmetlen létezésed legmélyére és indítanak ott tomboló háborút. Amit megnyernek, és csak egy kurva nagy semmit hagynak hátra, amit szédülve bambulsz, miközben az utolsó szép gondolataidat is csendesen és bűzösen fingod ki magadból. Lényegében egy szám ez, aminek a végére - már ha végig tudod hallgatni - a nihil meg fog világosítani. Soha többet nem mosolyogsz. A lemezt Steve Albini kutyulta, de szerintem még neki is elment a mitmitkéje tőle.  

Baltimore mocskából üvölti meg a világot ez a négy morcos csaj. Mániákus, elkattant, szigorú szörfölés a harag hullámain, mintha a Cramps, a Bikini Kill, a Sonic Youth, a Hot Snakes, a korai Nirvana és még pár riot grrrl nagyhatalom fejelne gyomorba. Akkora izom van ezekben a lányokban, akkora torokszakadás, akkora érzés és őszinte pusztíthatnék, hogy azt nem lehet nem tátott szájjal hallgatni. Súlyos, romboló ritmusoktól és égbekiáltó gitározástól és imádni való kiabálástól tömör cucc. Elhúzza a fejed, szétmozgat, felszabadít és a lemez végére már le kell fogni a kalimpáló végtagjaid. Kibaszottul vagány, minden hangjában totálisan és gecire punk. A Not Sorry akármikor elkaszálja az elmém.

A Horisont ugye az egyik legjobb (svéd) bajszos vintage rock csapat, szerintem az összes eddigi lemezük kiváló volt, remélem ezzel az ötödik LP-vel sem adják alább az eddigi színvonalat.

facebook

A Drab Majesty egyszemélyes projekt, melynek kiötlője és megvalósítója a fura nevű Deb DeMure (született Andrew Clinco). Zeneileg a nyolcvanas évek totális imádásáról van szó, második nagylemeze olyan előadók hangulatait idézi fel, mint a Cocteau Twins, a The Cure, a Sisters of Mercy, vagy a Clan of Xymox. Tavaly emellett egy King Dude-dal közös kislemezt is kiadott.

 

A chicagoi Earthen Grave 2008 és 2014 között élt és alkotott, ez idő alatt egy EP-t (Dismal Times, 2009), és egy cím nélküli nagylemezt adott ki. A heavy metalt a tradícionális doommal ötvöző banda nemcsak azért érdemli meg a figyelmet, mert basszusgitárosa, Ron Holzner korábban a Trouble (illetve a Place of Skulls, és a Novembers Doom) tagja volt, hanem azért is, mert zenéjüket a hegedű használatával tették színesebbé. Utóbbi hangszeren Rachel Barton Pine játszott, aki rock/metálzene mellett klasszikus zenével is foglalkozik mind a mai napig. Az Earthen Grave-nek egyetlen dolgot tudok felróni: akárhányszor is hallgatom meg az albumot, mindig azt érzem, hogy kicsit feszesebbre is húzhatták volna, mert a 62 perces játékidő túl hosszúra sikeredett. De ez legyen a legnagyobb baj.

 

Ez a detroiti, egykori The Suicide Machines, Coalition,  Fordirelifesake tagokból álló zenekar lassan egy évtizede küzd metálból, hardcore-ból, punkból gyúrt apokalipszis crossover ötvözetével, akkor gyorsba megjelent két lemezük - 2009, 2010 - majd hosszú csend után itt az amúgy koncept trilógia harmadik darabja. Ha bírod a Trap Them, All Pigs Must Die, és társaik által taposott ösvényt, nekifuthatsz ennek is. A borító a thrash undergroundban elég sokat foglalkoztatott (Vektor, Municipal Waste, Violator, Toxic Holocaust, stb) Andrei Bouzikov keze munkája.

facebook

A dallasi Power Trip debütlemeze a Manifest Decimation egy kőkemény crossover csapás volt, és láss csodát, a folytatás is ugyanúgy berepeszti a homlokod. A négy évvel ezelőtti összetevőkön semmit nem változtattak, a producer maradt a Sumerlands / Eternal Champion / War Hungry hármasból ismert Arthur Rizk, a borító megint a sokadszor remeklő Paolo Girardi, a kiadó Southern Lord.

facebook

Itt a (többek közt) Municipal Waste tagokat is rejtő Iron Reagan harmadik nagylemeze, változás nincs, továbbra is megy a crossover/thrash/punk, most a szűk félórába 18 dal fért be. Producer a gitáros Landphil Hall, keverés Kurt Ballou, kiadó Relapse.

facebook

Egy újabb portlandi banda következik: a Die Like Gentlemen zenéje sludge és doom alapokon nyugszik, melyekre progos felhangok épülnek rá. A végeredmény inkább elgondolkoztató, mintsem vadul harapó - a The Quickening Light engem a legutóbbi Intronaut albumra (The Direction of Last Things, 2015) emlékeztet. Fülelj:

 

The Sun (EP, 2013)

 

The Moon (EP, 2016)

 

Kambriumi robbanásnak a ma élő állatok őseinek a földtörténet során 530 millió évvel ezelőtt kezdődött, és kb. 10 millió éven át tartó ugrásszerű expanzióját hívják. Mai formájában egy portlandi bandát is jelent, és túlzás nélkül állítható, hogy a négyesfogat okkal választotta a kifejezést saját titulusának. Zenéjük ugyanis nehezen írható le a szokásos pszichedelikus rock kategóriával. Mindkét EP-n dinamikus szerzemények hallhatók, melyek közül a The Sun anyaga a progos és space-es vonalhoz áll közelebb, a The Moon dalai viszont inkább az együttes utazós (helyenként szinte dubos) oldalát mutatják meg. Közös jellemzőjük viszont az, hogy a Bandcamp-oldalukról akár ingyen is beszerezhetők.

Új! / 1 / 2 / 3 / 4

 

A veronai Megatherium pszichogrúvokkal és lassú túrásokkal súlyosbított sztónerdoomban utazik. A közel egy órás album hangulata olyan, mintha egy ismeretlen rémség óceánfenékről való lassú felemelkedését figyelnénk meg. Az Ufomammut, a Conan, és a Slomatics rajongóinak biztosan tetszeni fog; emellett itt-ott egy kis A Perfect Circle-t is kihallok belőle.

 

Sziasztok. Itt az új P.O.S.

Az ohio-i If These Trees Could Talk tavalyi harmadik lemezét addig hallgattam, amíg kimaradt a 2016-os posztok közül. Pedig elődeihez hasonlóan kifejezetten jól sikerült. A kb. tipikusnak mondható post-rockos csingilingezés számottevően csak az albumzáró One Sky Above Us-ban üti fel a fejét, egyébként jól használják ki a három gitár adta lehetőségeket. Nem egy helyen pedig szinte post-metalosan dörrennek meg a dalaik.

Az olasz Psychedelic Witchcraft blues és doom szülte okkultizmusban utazik, amit tudattágító hatásokkal tesz színesebbé. Dalaikban egy talán sosem létezett korszak képei és hangulatai elevenednek meg, melynek beutazásához a hallgatónak ki sem kell mozdulnia otthonából. A Magick Rites egyébként a második nagylemezük a tavaly kiadott The Vision után.

És belezuhant a tél közepébe az új John Garcia lemez, rajta a Green Machine, a Space Cadet, a Gardenia, az El Rodeo akusztikus verzióival.

facebook

A Jean-Paul Sartre A lét és a semmi című könyvének címét kölcsönvevő st. louisi Kodiac lélekszívó és sárba fullasztó sludge metalban utazik. Az albumon három monumentális, és egy rövidebb szerzemény hallható, melyek közül az albumzáró dal jól oldja az előző, közel negyven perc ocsmányságát és remekül felépített feszültségét. Ettől a lemeztől ne várj kíméletet.

 

Ha jól számolom, ez a tizennegyedik nagylemezük.

FB / Off

Helló, mi? Itt az új Austra.

Talán még politizálósabb, mint az előző, de nem kell beszarni, jó.

Emészteni viszont kell.

Az überronda borító mögött indiai zenére újragondolt Sabbath-dalok bújnak meg.

Másfél tucat afro rock szerzemény a hetvenes évek Fekete Kontinenséről.

Alig egy hónapja jelent meg a német Blacksmoker második nagylemeze, de megérte két évet várni rá. A négyesfogatot egyfajta szupergrupként is felfoghatjuk: legénysége az Omega Massif, az Elision, és a Helllbound tagságából verbuválódott. Zeneileg délies ízeket is felvonultató pusztító sludge energiabombában utaznak, és nem idegenek tőlük a szerzeményeikbe csempészett fura (néhol talán beteges) muzikális fordulatok sem. Az énekes pedig úgy üvölt, mint aki smirglit nyelt, ami véresre kaparta a torkát.

 

A skandináv történetek kolorádói megéneklőinek hatodik nagylemeze, ha nem ismernéd őket, epikus, folkos, doomos metál, és ismerkedésnek először a korai lemezeiket ajánlanám, csak utána az újabbakat.

facebook

Frank nem nyugszik a babérjain.

Korábban / Vidijó

A három évvel ezelőtti bemutatkozással minden old school halálfém rajongó szívébe belopta magát ez a kaliforniai csapat, és ha szereted a klasszik érás death metalt, ez az új is tetszeni fog. A borító megint egy csodálatos Seagrave festmény, a hangzás megint pompás triggermentes - így kell ezt. Persze, igazából pálmafás bermuda és nyári napsütés kellene a lemez mellé, nade majd eljön még az is...

facebook

Tökéletesen szimpla, tőröl metszett szarpunk Minneapolisból, 11 kibaszott perc, ingyen, tavalyról. Egyszerűségében csodálatos, minden béna, őszinte, nosztalgikus, bölcs hangja a helyén van, és kidüllesztett szüggyel lehet kiabálni a csecse kis dallamait.    

A minek a mijakulésönje? A lengyel banda tavalyi második nagylemeze.

A második EP egy évvel korábbban.

Volt és jelenlegi Thorr-Axe tagokból verbuválódott ez a teljesen underground indianai csapat, és noha ez a debütáló LP még májusi megjelenés, hozzám csak tegnap jutott el, és megéri nem elfeledkezni róla, mert remek heavy-doom zenét rejt, szuperdallamos énekkel, úgy a The Sword / Manilla Road / Valkyrie / Grand Magus metszetéből, de a bandcampen - ahonnan viheted ingyen -  írt "Cobbling together a Thin Lizzy vibe, healthy doses of stoner rock, NWOBHM stylings, and a heavy metal twist, Ice Howl’s Crack The Earth is an absolute treat." mondat is teljesen helytálló.

facebook / bandcamp

A svájci Veil of Light egyszemélyes projekt, melynek minden hangszerét a magát szerényen csak M-ként emlegető valaki kezeli. A hideg hangképek a bőr alá furakodva fagyasztják meg a lelket, és a tavasz távoli, bizonytalan ígéret. TeCső.

 

Bemutatkozó nagylemez Izlandól, amely nagyszerűen ötvözi egymással a haláli metált és a feketeséget. Fő hatások: Horna és Enslaved. FB.

 

Az ukrán Atomic Simao két alkalommal már vendégünk volt, tavaly év végén pedig kiadták a harmadik nagylemezüket is. A formula változatlan: improvizációval teli utazós űrrockban tolják az ipart, és maximálisan igaz rájuk az elterjedt vélemény, miszerint a harmadik album az igazi. Lemaradók pedig a Bandcamp-oldalukon pörgethetik a korábbi cuccaikat.

 

A bostoni Gozu harmadik nagylemeze tavaly kimaradt a szórásból. Pedig a Revival nagyszerű - helyenként punkos tempóra is felgyorsuló - psziho-sztóner-grunge muzsikát rejt. Fülelj:

 

"You are walking through a red forest and the grass is tall. It’s just rained.

Most of the blood has washed away. There’s a house in the distance, cedar and pine."

Hello niggaz!

Az utóbbi évek egyik legfaszább együttesneve mögött belgák állnak, akik tavaly adták ki második lemezüket. A Steve Albini keze munkáját dicsérő tavalyi The Dancer pedig lenyűgöző. Olyan mintha a Negative FX, a Dead Kennedys, a Bikini Kill, a GLOSS és a Melt Banana fejelne össze az Amphetamine Reptile klotyójában. Hatalmas az egész. Mázsás ritmusok, harsogó szélvészriffek, pusztító dobolás, őrülten kiabáló csaj, glitteres queer-harag, és mindent átjáró mocsadékság van itt. Kíméletlen zajorkán, előemberi ösztönzúzás, mindenbe beleszaró, színtiszta punk monolit, ami úgy harapja le a hülye fejed, hogy közben azon is tudsz csodálkozni, hogy milyen üde, friss, kreatív, cinikusságában is önfeledt ez a banda. Az egész lemez nincs fél óra, de tele van égbekiáltóan csillogóra csiszolt lehányt csodákkal.

És akkor itt van bent minden korábbi anyaguk, amiket szintén érdemes emészteni, állati dolgok vannak rajtuk, a The Pool például szintén mesteri.

Ötven percnyi doom mélyfúrás. Korábban.

Másfél órás időutazás a hetvenes évek Japánjába.

A bekaphassátok-széria új darabjaként élvezzétek feltétel nélkül a Puro Instinct felemelő csill vájbjait, ha már Madonna képtelen volt mostanában értékelhetőt alkotni. A tavalyi Autodrama messzemenőkig zseniális, olyan mint besütizve egy nyugágyban olvasni, szarva a világra, de szeretve. Minden embernek jót tenne, ha egyszer legalább megrázná a lassan pislogó seggét rá. A korábbi is fasza, de az Autodrama a csúcs. 

A neo-pszichedelia apostolai az újévben sem pihennek.

FB / Off