A lángoló szartengerbe belebaszatott és pusztulásra ítélt világmindenség végét térdre rogyva várod, nem zavar már az sem, hogy a penészes pöcsű Sátán az arcodba ül, hogy körülötted mindenki a saját fejét harapdálja, hogy valami kozmikus fagy eszi meg lábfejed, hogy a szeretteid egymást fojtják húgyba. Ennél betegebb, kegyetlenebb, kíméletlenebb, gonoszabb geciséget nem minden nap toszik az ember. Ezek a japán apokalipszis-hívők a leghipnotikusabb és leggusztustalanabb monotóniával másznak a totálisan értelmetlen létezésed legmélyére és indítanak ott tomboló háborút. Amit megnyernek, és csak egy kurva nagy semmit hagynak hátra, amit szédülve bambulsz, miközben az utolsó szép gondolataidat is csendesen és bűzösen fingod ki magadból. Lényegében egy szám ez, aminek a végére - már ha végig tudod hallgatni - a nihil meg fog világosítani. Soha többet nem mosolyogsz. A lemezt Steve Albini kutyulta, de szerintem még neki is elment a mitmitkéje tőle.