Ezt a lemezt nagyon szerettem tavaly, de sokat nem hallgattam. Aztán most meg ugye lesznek a Fekete Zajon, ezért újra elővettem és még mindig szeretem. Ha valakinek nincs meg, a Ghost két volt tagja hülye nevek alatt, hülye maszkokban baszatják a Black Celebration és a Psyche (meg némi Yazoo és Erasure) ihlette sötét szintipopot. Bírom, hogy inkább klasszikusokat idéznek, és nem frisseskednek annyira, élőben meg gondolom a nosztalgia, a bőrcuccok, az este is büszkén viselt napszemüvegek miatt elég hangulatos lesz és valószínűleg a kevésbé fogós dalaik is taglóznak majd a táncparketten. Csak találgatok. Mindenesetre fasza cucc.  

Most vagy én leszek elküldve a picsába, vagy én küldök el mindenkit a picsába, de ennél a lemeznél nagyobb zsírságot kibebaszott rég hallottam. Egyrészt mindegyik számra jár a lábam, ugrál a szívem és kurva jól érzem magam. Másrészt meg van valami tipikus ausztrál bája is ennek a társaságnak, árad az önirónia, a zsáner megfricskázása, a részegen ugráló szemtelen, szenvtelen, önfeledt, vidám és őszinte mindenre szarás. Részemről az év egyik leginkább letehetetlen lemeze, olyan '90-es évekbeli dance buli, amiben mintha a Primal Scream Screamadelicáját és némi remixelt Happy Mondayst is játszana pár beritalinozott, kreatív, szórakoztatásból jelesre vizsgázott kollégista. Fergeteges, nem győzöm hangsúlyozni, nincs rajta rossz szám, de a C.O.O.L. Party és az Out the Window párosánál nagyobb királyságot nem basztam elég régen. Remélem gyorsan eladják magukat és csinálnak még gyorsan vagy negyven ilyen lemezt.

Eladtuk a lelkünket a Fekete Zajnak, és ha már ott lesz kis hazánk egyik legfaszább punk bandája is (amúgy épp őket hallgattam ma, miközben izzadtam), akkor legyenek itt is, újra, egyben, egy helyen mind a három mesterremekük. A Padkarosda kihagyhatatlan, élőben fantasztikusak, szóval bakancsot fel. A fenti kibaszott nagy nóta egyébként valami újdonság, amiről lemaradtam, de ez csak jó. Gondolom elnyomják majd.

Mivel fellépnek a Fekete Zajon, és mivel mostanság jelent meg, ezért fontos. Nem azért, mert új számok vannak rajta, mert amúgy nem. De ezek a régi dalok is felcsendülnek majd ezerrel, szóval készüljetek a három izlandi boszorka jégcsapízű post-punkjára, tuti kurva jó lesz. 

Itt volt róluk szó korábban.

Tudom, holnap Pallbearer/Earthless, de akkor is: az Outkast eddigi legutolsó, és egyben dupla nagylemeze idén 15 éves. Az előző állítást persze pontosítani kell, mert a Big Boi és Andre 3000 alkotta duó valójában két, egymástól szinte teljesen független albumot adott ki egy időben a közös név alatt. BB inkább a hip hop/r&b arc kettejük közül, míg Andre 3k egy erősen Prince-es lemezt rakott össze anno. A Speakerboxxx / The Love Below 2003 szeptemberében jelent meg, de a két korong hanganyagát nyugodtan felfoghatjuk nyárra való parti- és örömzenének, így megkapjátok őket az augusztusi agyrobbantó hőség idején.

Egy hónapja a Life Won't Wait is húsz éves lett.

Az olasz gitáros-zeneszerző-zenekarvezető-DJ Nicola Conte új albumán ugyanazt műveli, amit lassan két évtizede mindig is művelt: európai és Európán kívüli arcokkal zenél együtt. A Spiritual Galaxy az éppen aktuális zenésztársai gyűjtőneve, a borító pedig frankó grúvalapú soulos (nu) jazzt rejt. Ennél több nem is kell egy fülledt nyári estén.

A friscoi Oh Sees nem pihen: az Orc pont egy éve jelent meg.

 

A brit Witchsorrow nem (cif)rázza, nem keveri: egyszerűen doom-ot játszik. A trió zenéjét nagyjából a Forest of Equilibrium időszakbeli Cathedral környékére lehet belőni; szóval lassúság, Sabbath-imádat, és megint csak lassúság a leginkább jellemző rájuk. A művésznevek is beszédesek: Emily Witch a basszerina, Necroskull a gityós-nótafa, és Morrellhammer a dobos. Három éve Norbert jóvoltából egyébként már találkoztunk velük.

Az 1922 az azonos című Stephen King elbeszélésből készült Netflix-adaptáció filmzenéje, melyet Patton Mihály szerzett. Enyhén szólva idegőrlő, így tehát ideális egy horrorfilmhez.

A legendás duó szerzeményeit ezúttal

a kanadai producer Jesse King a.k.a. Dubmatix öltöztette új ruhába.

A Giddy Up EP-t kiraktam már ide, de tavaly kijött még egy kislemezük, a kettőt pedig nagylemezzé gyúrták, méghozzá milyenné már. Felhőtlen punk örömünnep, nagyjából a '70-es évekből, tökéletes, hibátlan, kibekúrt gyönyörű számokkal. Legyen rá 20 percetek, ha szeretitek az ilyesmit, ha nem, mert amúgy nem lehet nem szeretni őket. A Balaclava Lover Boogie akkora himnusz, hogy zokogva pogózol (utána meg a Westgate, baszki). 

Az Amoretum második része is befutott a lejátszókba.

 

Szính sztóner az egész világ! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a következő poszt, amelyben az indonéz Moonerrel ismerkedhettek meg. Zenéjük nemcsak mennydörgő riffekből áll, hanem bőven kihallatszik belőle a blues-os húzás a lá Blues Pills, illetve az itt-ott a Tinariwent idéző dallamok is. Az alapvetés persze a Cream és a Sabbath, amit le sem tagadhatnának. Hogy még színesebb legyen az összkép, női énekesük van.

 

Post-metal, drone és gregorián kántálások építőköveiből konstruálja muzsikáját az Ancient Lights, a végeredmény így egyféle gótikus hangulatú pszichedelikus druida metal. A lemezt akár az Earth The Bees Made Honey in the Lion's Skull-ja ikertestvérének is hívhatjuk, és ezzel együtt már mindent tudsz.

 

A Multicult legutóbbi lemezét valamiért elfelejtettem kirakni két éve. Ámde. Amúgy a poszt apropója természetesen  a holnapi koncert, ahol is hőseink a Majority Rule társaságában lépnek fel. 

Adatik tudtára mindenkinek, hogy a mai napon Baton Rouge-ban

zenés ördög- és hőségűzést tartunk! Távol maradni csak orvosi igazolással lehet!

 

Megérkezett a Halvihar együttes Vicces című albuma!

Két évvel a Black Magic után megjött az új Brimstore Coven.

Brit tudósok kimutatták, hogy az elmúlt közel három hét minden képzeletet és várakozást felülmúló csapadékmennyiségének oka egy, a bolygónk fölött huzamosabb ideig tartózkodó Űrslag. A fent nevezett idegen eredetű gépezet - amely egyetlen földi szabványnak sem felel meg - ugyanis folyamatosan locsolta kicsiny planétánkat. A sokat tudó arcok így két legyet ütöttek egy csapásra, ezzel ugyanis megfejtették azt a rejtélyt is, hogy honnan származik a földfelszín kétharmadát beborító vízmennyiség. Az idegenek emellett pimasz módon mindenféle muzsikát is sugároztak felénk, amit a jól informált megfigyelők ún. space rockként azonosítottak be. Néhány okvetetlenkedő persze csendben megjegyezte, hogy ezek a hangsorozatok pipszizésre is alkalmas hangképleteket is tartalmaznak, úgymint: stoner-doom-akármi-rock.

 

A cím magáért beszél. Megnyugszol. Meghatódsz. Kell az ilyen. Fontos. Nagyon szívesen. 

Férj és feleség. Akkora lemez, baszki. Mélyföldszinti éjfekete kamra-techno, elhaló visszhangú breakbeat, sámántánc a végkimerülésig és dubosított törzsi ritmusok, leszedált rave, üvöltve távozó '90-es évek gonosz drum & bass gyilokja. Kegyetlen hangulata van, benyomod és kialszik az összes közlámpa. Világtemetés, céltalan éjszakai séták, lassítva oszló tetemek és a nap utolsó cigijének zenéje. Mindenkinek ajánlom, azoknak is, akik valamiért azt hiszik, hogy nincs élet a riffeken túl.    

A brit baszatás egyik kortárs csúcsa, Blawan idei lemezével az év egyik legsújtóbb málháját nyomta ki. A legsötétebb, legkíméletlenebb, legmélyebben dübörgő anyaga, pedig a korábbi munkái sem voltak épp rajzfilmslágerek. Bámulatosan építkező, meghökkentően sajátos hangú agyprések, tonnás savas eső mossa szét a sikátorban száradó kulát, sátáni transzban dülled a szemed, drogok is vannak, meg persze a csodálatosan zsibbadó fókuszálatlan elmék megállíthatatlan rángatózása. Nyilván rajtam kívül meghallgatja és szereti majd még vagy három ember, de a faszom már. Ha esetleg van olyan gyökér, aki igényt tartana a korábbi szaraira, az szóljon és ellátom.   

Ehhez az átkozottul párás, eső előtti időhöz mi más illene jobban, mint egy frankó fekete iszap-haláli rémség keverék Rhone Islandről? Merülj el te is a nyomorúság himnuszaiban!

 

Az olasz Black Elephant sztóner rockot játszik, a szó legnemesebb értelmében. Az energia fűtötte, izomszagú riffekkel teli dalokban persze (heavy) blues rockos wah wah, doom ihletésű fuzz, és a jammelés friss ízei is megtalálhatók, így a Cosmic Blues egy igazi nyári, bulis sztóner lemez.

 

Steve Soto mindenkinek hiányzik. 

Az agyament banda új albuma nem kevésbé agyament, mint az előző (Ad Nauseam) is volt három éve. A különbség csak annyi, hogy a komoly(nak szánt, vagy annak tűnő) mondanivaló zömét a náluk megszokottnak mondható avant-experi muzsikájuk mellett most éppen jóféle, ugrálásra ingerlő polka/ska köntösbe is öltöztették.

A Kaiser nagyszerű finn power trio, amely sztóner rockban utazik - de ennyi még nem lenne elég az üdvösséghez. Megszólalásuk mennydörgő és fuzzal teli, zeneileg pedig becsempésztek a képletbe csipetnyi alter-grungoid, illetve doom/sludge momentumokat is.

 

Lassan egy hónapja csücsülök a Here Lies Man második nagylemezén, amely folytatja a "Sabbath és Santana találkozik az afrofunkkal/afrobeattel" egzotikus világának feltárását. Hangyafülnyit talán még jobban is sikerült elődjénél.

 

A bostoni Lesser Glow bemutatkozó albumának tökéletes a címe. Egy gondos elmélyüléssel egybekötött hallgatás után valóban azt érzed, hogy a sárga földig rombolták az arcodat súlyban fogant post-metal/sludge muzsikájukkal. Soha rosszabb debütálást ennél!

 

Zach Hill rovatunk legújabb részében az őrült dobpápa második, 2010-es szólólemezéről lesz szó, már ha szavakba lehetne önteni azt a hihetetlen mi a faszt, ami itt történik. Nagyjából ennyi is lenne az ajánlóm. Ez a lemez amúgy több mint kurva jó ám, és vannak rajta olyan nagy vendégelőadók, mint például ki a szart érdekel. Ha végighallgatod, okos ember vagy, ha tetszik is, akkor még bármi lehet belőled.  

Nem tudom, hogy kicsoda Umut Çağlar,

de fél órán keresztül jó zajosan improvizál Thurstönnel.

 

Jon Hopkins idei lemeze az év egyik legfaszább dolga, mondjuk ő nem nagyon baszott még el semmit. És jön az OFF-ra, ami egy újabb remek apropó arra, hogy ideszórjam a lemezeit, amiket amúgy én bármeddig el tudok hallgatni. Az Imogen Heap volt szintisét nem árt ismerni, mondjuk épp elegen ismerik is, de szerencsére nem csak azért, mert dolgozott nagy nevű szar előadókkal is. Lemezein a techno, a house, az ambient, a chill, a dance, a downtempo (és némileg a minimalista komolyzene) elemei gyönyörűen úsznak egybe. Szép, felemelő, mély, közel sem egyszerűen összebaszott, kurvára mozgató és táncolható dolgok.    

Pándi Balázs augusztus 6-án a Robotban ünnepli 35. születésnapját, a meredeknek ígérkező estén pedig őszentsége Bob Log III pengeti majd őrült ujjacskáival a talpalávaló bugris bluest. Aki még nem látta ezt a kattant gitárdiszkóhőst, az ne hagyja ki, nagyon nem semmi bulikat csinál a kezével, a lábával, meg a szájával. Nehezen lehet kiverni a fejekből. Ha nincs meg, hogy mire kell számítani, abban a fenti és néhány lenti videó segít, az alábbi sorlemez-gyűjtemény (splitek és élők és minden ilyesmi nélkül) kevésbé, mert ezt az embert látni kell, és nem csak hallgatni. A koncerten találkozunk.    

Kim Gordon és Bill Nace idén folytatják szónikus birodalmuk kiépítését.

 

Világ automatái, egyesüljetek!

Csatakos sludge és Sabbath-imádó sztónerdoom keverékeként lehet megközelítőleg jellemezni a brightoni King Goat muzsikáját. Emellett némi proggerkedést is beleszőnek a dalaikba, de ez csak vékony hab a tortán. A lényeg az, hogy ebben a lemezben bőven van súly.

 

Főleg instrumentális elvont hip hop Franciahonból - néha azért emberi hangok is hallhatók a dalokban. Zeneileg a Skalpel találkozik a Portisheaddel, de az utóbbi óceánmély beborulása nélkül. Akár még táncolhatsz is rá.

 

Nem a liblingem a Deafheaven, de ettől a

Hétköznapi Fertőzött Emberi Szerelem másnak még tetszhet.

Lena Jackson költő-rapper bőven nem a fősodorból szövegel (rappel, szaval) súlyos, megható, kegyetlen és igaz dolgokat. Nem a saját egójára rímelget, nem az adóbevallását zenésíti meg, nem villant hadaróbohócként, nem feji meg a Black Lives Matter mozgalmat, és nem lopja saját magát, mint az a töméntelen mennyiségű díszrapper, akiket vagy unsz, vagy szánsz, vagy nem is érted miért olyan menők, vagy csak simán hánysz a hiteltelen fejük láttán egy savasat. Lena Jackson még őszinte, még szenvedélyes, és nem csak egy fotó erejéig pózol be a gettósikátor előtt. A végig húzós szövegek és a számok egy határozott koncepció mentén követik egymást, körvonalazódik egy nagyon feka sztori, a zenét tekintve viszont nagyon új dolgot nem fogsz hallani, de így is nagyszerű a cucc, dögös, sötét, kibaszottul hangulatos, kellemes bólogatni való, ne legyenek már olyan kurva nagy igényeid. Nagyon jó lemez.