Öt év telt el a One Breath óta, ami pont elég volt ahhoz, hogy

mostanra már nagyon várjam Anna Calvi harmadik nagylemezét.

A tangó és az elektronika összeboronálását megvalósító Gotan Project kétharmada - a svájci Christoph H. Müller és az argentín Eduardo Makaroff - négy éve hozta létre az újabb formációt, amely meglepő módon ugyancsak a tangóval foglalkozik. De mivel nem akarták önmagukat a végtelenségig ismételni, idei második nagylemezükön már egy komplett párizsi tangózenekar kíséri őket. Így a háttérbe vonult az elektronika, és helyette kicsattanó érzelmek és energiák töltik meg a szerzeményeket - a PFO tangója néhol majdnem, hogy rockosan szólal meg.

30

Ezek oszt nem Sumacolnak: jobban tolják, mint eddig valaha.

 

Egyelöre csak 128 kb/s.

Most már 256-os.

Akarom mondani 320-as.

hivatalos | facebook

Jó napot kívánok, érdeklődni szeretnék,

hogy fejketreccel lehet-e malacot rombolni?

 

És így történt meg az, hogy amikor a Nagy A'Tuin megállt egy kis időre gombát legelészni, hogy a jobb oldala felőli galaxisból zene ütötte meg füleit. Bizony, mondom néktek, hogy ennek hallatán a Nagy A'Tuin azt gondolta, hogy "Ez a nagyon frankó fuzzos sztóner muzsika máris posztért kiált! Pörgesse mindenki, akinek inge a Kyuss, és az összes hasonló jóságos zenék!" És ez is lett.

 

Három évvel az Interludes for the Dead után megérkezett a Circles Around the Sun második nagylemeze. A csapásirány változatlan: a Grateful Dead nyomdokain jammelős fílingű, fúziós pszicho rockban utaznak továbbra is.

Oké, ez egy kitűnő lemez lett. Féltem, de feleslegesen.

Az Idles nem egynyári királyság volt.

Élőben meg milyen vadállatok voltak már.

Közel 10 év után itt az új Bellini, és amúgy nagyon király. Aki velünk volt akkor, mikor kiraktuk a korábbi lemezeiket, azok méltán ugranak majd rá. Akik nem tudják, hogy miért olyan kurva nagy szó, hogy van új Bellini, azokkal nem tudok mit kezdeni. Az egyik legjobb és legsajátosabb post-punkkal vegyes noise-rock bandáról beszélünk, akiket leginkább a Come-, The Jesus Lizard- és Shellac-rajongók komálhatnak, meg mindenki, aki jó fej. 

A korábbi lemezeik itt vannak:  

Vannak lemezek, amelyek lassan érnek be, és vannak olyanok is, amelyek hirtelen szembe jönnek, és azonnal eltalálnak. Az izlandi Árstíðir (Évszakok) negyedik albuma a második csoportba tartozik, emellett nem könnyű megválaszolni azt a kérdést sem, hogy miféle muzsikát tolnak? Mert hívhatjuk hangulatinak, avantgárdnak, kamarapopnak, és bármi másnak is - a lényeg az, hogy dalaik tökéletes álmodozó-melankolikus hangulatot teremtenek, a hallgató pedig azonnal útra késznek érzi magát, hogy távoli vizek és hegyek felé vegye az irányt. A folyók végül pedig mindig elvezetnek a tengerhez.

 

Két CD-s kiadás a 20. szülinap tiszteletére.

Hat évet kellett várni a kaliforniai Ancestors nagyedik nagylemezére, de megérte: a Suspended in Reflections borítója frankó pszichedelikus, néha post-rockba vagy metálba átkúszó muzsikát rejt.

 

A világ harminc éve szembesült a Jane's Addiction első stúdióalbumával.

Ez pedig a belga Carnation bemutatkozó lemeze: tökéletes old school skandi death metál. Úgy is mondhatom, hogy a Dismember találkozik a Vaderrel, és kicsit a Deicide-dal.

 

Kibekúrt nagy pusztítás New Yorkból. Végtelenül hangos, lassú, lecsupaszított, sludge-doom világégetés, megüvöltő, mocskos és ijesztő üresség, ami kíméletlenül rombol át rajtad. Rohadt nagy a nihil, kurva nagyok a málhák, a mellkasodra térdel és kibelezi a lelked. Irdatlanul kemény és brutálisan röfögő, terápiás őrlés az egész. Nagyon egyben van és nagyon megmarkolja a torkod. A maga módján pedig, az eget rengető harag, depresszió és frusztráció mélyén, kifejezetten gyönyörű is. Aki ki akarja kiabálni magából a mindennapi szennyet és tolókocsiba akarja bólogatni magát, az imádni fogja. Amúgy meg jár nekik egy jó nagy köszönöm is, mert az ilyesmit azért nem szokás ingyen hajigálni.    

Újra itt van a nagy csapat.

 Ha kerestétek volna az éppen zajló csillaghullás soundtrackjét.

El paraiso records, Rasmus Rasmussen (Causa Sui synth), ambient, space.

Pénzt küld & olvas

Személy szerint úgy vagyok, hogy egy füves sludge lemez borítója legyen pontosan olyan csúnya és vastagon leszart, mint a zene. Ez jelen esetben tökéletesen így van. Amúgy lófasz van itt, nem újdonság, de legalább lassan, betompulva, csörömpölve, szemetesen, büdösen, nyersen tolják ezek a seggkész litván akasztófavirágok, és nem baszkódnak felesleges körökkel. Jó hallani, ahogy készen dülöngélnek és kurvára élvezik ezeket a jól ismert, de megunhatatlan, vastag, tunya, zsíros riffeket, ez még kurvára őszinte és önfeledt, és ha nem pörkölsz el egy hömbölkét a tiszteletükre, akkor nem szimpatizálok veled. Soha nem lesz belőlük nagy valami, de faszom, éljenek soká és tegyenek boldoggá pártucat litván kábóst, meg azokat, akik szeretik az ilyesmit.    

Ez pedig egy frankó koncertfelvétel a Kozmikus Halottól.

A beillesztett video csak díszítőelem, a hanganyag nem amatőr felvétel.

Ezen a lemezen nagyon sokat kiabál egy dühös ember. Szeretem.

 

Leif Edling első szólólemezén jóféle, néhol gótba hajló billentyű-vezérelt doom hallható.

Esetleges Zach Hill-rovatunk újra jelentkezik. A Goon Moonban Hill mellett ott van Twiggy Ramirez és Chris Goss (Masters of Reality, meg ugye elég jó lemezek producere), de vendégeskedik itt mindenki kedvenc sztárnarancsa, Josh Homme is és Josh Freese (alapvetően a zseniális The Vandals dobosa, de kisegített a Nine Inch Nailsben, a The Perfect Circle-ben és a Weezerben) is. Szóval szupergrúp, annak ellenére, hogy nagyon nem szokás ismerni. A zene meg a Hill-projektekhez mérten kifejezetten emészthető, kellemesen elvont, műfajok között ügyesen és ízlésesen szétcsapó, öntörvényű, de nem öncélú, lényegében meghatározhatatlan, de erősen '90-es éveket idéző mi a fasz (kerüljük a közkeletű "alternatív" meghatározást). Ahogy az Zach Hilnél szokott lenni, hallani kell, aztán vagy tetszik, vagy nem, de az tuti, hogy nem szokásos szarság.

Én személy szerint a 2007-es Licker"s Last Leget rommá hallgattam, feltehetően azért, mert a könnyűzene történetének legtökéletesebb dalával kezdődik (ez itt az fent), de a Pin Eyed Baby-t is üvöltöm (ezt majd megkeresitek). De ez nem jelent semmit, elég sok minden történik ezeken a lemezeken, amikről csak hosszasan lehetne értekezni. Amúgy Zach Hill simán zseni.

Dr. Lonnie-nak minden a fejében van. Minden.

A nem túl kreatív név mögött az izraeli Murder City Devils rejtezik. Nyilván egyszerűsítés, de nagyjából ez van. Ettől még kurva jó, és persze nem pofátlan nyúlásról van szó (itt játékosabb és tekerősebb, esetenként folkos dolgok vannak, de csak némileg), de az ilyen szintivel (mesterséges elektromos orgona mindörökké!) húzó, vaskos dallamokkal sodró szofisztikált és mégis jó nagyot baszó nyers bulipunk ezt hozza ki az ember fiából. Na mindegy, szóval, aki szereti a Murder City Devilst, az mindenképp kapja le ezt, talán bírni fogja. Mondjuk, aki nem szereti a Murder City Devilst az nyugodtan el is mehet a picsába. Ettől még ez a lemez jobb, mint amit a Murder City Devils legutóbb kiadott.  

Egyetlen kompozíció 57 percben: az ambient jazztől a krautrockig és vissza.

 

Ausztrália. Punk, nem mindig punkosan. Csodálatos. Nem követem, de ez is az év legjobb cucca. Meg vagyok hatva. Bárcsak háromszor ilyen hosszú lenne. 

Új Uniform. Nehéz szavakat találni arra, hogy mennyire kúr. 

Korábban. 

Nagy alkotók, ha találkoznak: egy közös szösszenet, illetve

két dal a Primitive Mantől, és négy az Unearthly Trance-től.

Késő este a hatodik Black Tusk nagylemez is betoppant.

 

Ennek a brit bandának a kislemezét először jól meghallgattam, közben tátottam a számat, kicsit szétbasztam a lakást, szétcsaptam a fejem, majd miután negyed óra múlva vége lett, megvettem, mert olyan. Pirító, rohadék, zakatoló, hipnotikusan lüktető szemét pszichedelikus transzpunk, amitől dervistáncot lejtesz rút elmeállapotban. Óriási monotónia, óriási kifakadások, dekadens és cinikus és szatirikus sodró, dögös, laza pöcsség, amitől garantáltan minden műértő elereszti az agyát és körbehugyozza a saját tyúkszaros kis egzisztenciáját. Az év egyik legfaszább 15 perce, kibaszottul töltsétek le. 

Ausztrál tinglitangli tini poptakony-punk, ritka tökös csajoktól, akik asszem tényleg ápolók. Nagyon lesújtó és vicces dalszövegek, mocskos, leszart, slendriánságában felszabadító zene, amit pár perc alatt letudsz, és szép is a nyárestéd.  

Ezennel kinevezem a Thout 2018 zenekarának! Uff.

 

Erősen túró sztónerodoom Varsóból, a műfaj legszebb hagyományai szerint.

 

Pszichedelikus black metálként címkézi saját muzsikáját a belga Wolvennest. Az elnevezés talán kicsit erőteljes, közelebb járunk a lényeghez akkor, ha azt mondjuk, hogy doom, death és black elemekből építi sötét hangulatú, nyomasztó érzéseket keltő dalait.

 

Az Iron Void a ködös Albion szülötte, és heavy metállal kibélelt tradicionális óckúl doom a csapásirányuk. Az Excalibur a harmadik nagylemezük, ami húsz évnyi zenélés után jelent meg; a dalok pedig a jól ismert mondakört elevenítik fel a gitárok segítségével. Farmermellényes, sörvedelő, szegecses karkötőjű metálosok, szevasztok!

 A Pan a közép-nyugati Michiganből érkezett hozzánk, és ismeri a Fradi-levest: muzsikájuk ugyanis egyaránt merít a death, a doom, a prog és a stoner metálok elemeiből. Ha ez első olvasatra nem lenne elég, akkor még hozzáteszem, hogy emellett van olyan daluk is (Litany Nocturnal), amelyben frankó westernhangulat vibrál. A The Boreal Coast egy sok rétegből építkező, ám az ügyesen megtalált közös nevezők alapján remekül működő, szerethető album.

 

A louisianai Forming the Void harmadszor is a vendégünk.

Ilyen névvel, mint Hatalom, a banda egyértelműen posztérett! A felfedezés dicsősége lelkes olvasónkat illeti, aki még azt is tudni vélte, hogy a technikás halálban utazó quebeci négyesfogat magyar származású gitárosa lehet a névválasztásban a ludas.

 

Pont egy hónapja jelent meg a holland The Machine hatodik nagylemeze.

A psycho-space vonal mellett most egy kicsit zajonganak is.