A negyedik Ásító Emberre csak két évet kellett várni. Desszertfesztre fel!

A The Sea Within a tagok névsora alapján akár szupergrupnak is nevezhető: Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation), Roine Stolt (3rd World Electric, The Flower Kings, Transatlantic, stb.), Jonas Reingold (3rd World Electric, The Flower Kings, The Tangent, stb.), Tom Brislin (Spiraling), Marco Minnemann (Ephel Duath, H-Blockx, The Mute Gods, Necrophagist, stb.). A zenéjük is ilyen: kicsit hetvenes évekbeli, de alapvetően progressive rock, a szó pozitív értelmében. A Transatlantic és a The Flower Kings találkozik a Pain of Salvationnel és némi King Crimsonnal - ráadásul négy bónusz szerzemény is található a nagylemezen.

Jeges, világtemető, gyászos, elkeseredett post-punk csodalemez 2016-ból, bájos izlandi lánykáktól, izlandiul. Kurva nagy. Idén amúgy kiadják újra a korai cuccaikat, amik nekem annyira nem fontosak, mert ez jóval erősebb. De ettől még figyelni kell rájuk, és ahogy nézem, szerencsére sokan figyelnek is rájuk. 

Luciferina másodszor is a házban!

Ma csak Bongrippert hallgattam. Szóval itt van ez a lemez, éljétek. Mondjuk, szerintem ezt csak élni lehet. Több italo discót a blogra.

Kjetil Møster és Mats Gustafson szaxofonosok, Anders Hana jazz-noise gitáros (MoHA!, Ultralyd, Noxagt), a friscoi Greg Saunier dobos (Deerhoof), valamint az etióp születésű Sofia Jernberg kísérleti énekes alkotják a bandát - az illusztris arcok miatt nagyon nem is kell azon csodálkozni, hogy a Vég nevet választották maguknak. Közös muzsikájuk pedig pont ilyen: avantgarde-kísérleti, jazz, rock és zaj, valamint bármi más, ami még belefér.

A hatodik te magad légy!

Legközelebb élőben: 2018. július 9., 20:00, Robot, ingyenes!

 

Két dal negyvenöt percben - mindent tudsz, mert a Bongripper nem hibázik.

Video még nincs, Bandcamp viszont van.

Oliver Ho újra köztünk van és újra odabaszik neki.

Egy új Broken English Club lemez mindig ünnep, jövőre pedig kettő is jön elvileg. Addig is.  

Itt volt róla szó.

Új anyagok szivárogtak ki a legendás Marvin Pontiactól, a malii születésű, Amerikába szakadt, örökké-űzött és számkivetett feka-zsidó blues-ikontól, akit saját bevallása szerint elraboltak a földönkívüliek, mielőtt 1977-ben életét vesztette egy Detroit-környéki buszbalesetben. Az 1999-ben megjelent, elvileg összes létező munkáját kompiláló Greatest Hits után a The Asylum Tapes a gitáros Esmerelda State Mental Institution-ban felpöntyögött, szerényebb hangszerelésű önvallomásait gyűjti össze. A mítosz mögött John Lurie áll, aki húsz év után most újra a Föld legellentmondásosabb zenész-személyiségbe bújik, hogy a személyesség és az őrület mezsgyéjén a melankolikus abszurd, a fád blues-erotika és az infantilis dzsungelfolk döbbenetes keverékét görgesse elénk.
Én személy szerint úgy örülök, mint majom a farkának - semmin nem tudok többet sírva szórakozni, mint Marvin lelki világán.

Bár a csoportban már szó esett róla, azért kerüljön csak ki a blogra is, hiszen két igazán nagy ember nem mindennapi kollaborációjáról van szó.

Fuzzy halottidézők Frankhonból a Motörhead-Fireball Ministry-Orange Goblin háromszögből.

Legközelebb élőben: 2018. november 12., Dürer Kert - beugró: 2500/3000 Ft.

 

Négy dal szűk nyolc percben a bandától megszokott "Erő, izom, minden reggel tejet iszom" stílusban.

Amber nem elégedett meg a Galaxissal, neki az egész Univerzum kell! A Mindenség meghódításának érdekében a The Night Flight Orchestra hozzánk is ellátogat az év végén, december 11-én. Beugró: 6999/7999 jó magyar forint.

Személy szerint bírom Zach Hill munkásságát, és már régóta tervezem, hogy elkezdem kibaszkodni a cuccait, szóval ja. Az elkövetkező hetekben, hónapokban, évtizedekben néha ide fogok tenni egy-két lemezt, amihez köze volt (Hellát és Death Gripst nyilván nem, azokat ismeritek, mert ismerni kell őket), így-vagy úgy. Kezdésnek itt van ez a 2003-as zajmonolit, amin Hill mellett Greg Saunier (Deerhoof) veri szarrá a dobcuccokat. A két dobos kegyetlen zajongására meg Joanna Newsom penget nem evilági dolgokat. Kurvára nem fogod tudni hova tenni, de ezért lehet szeretni. Amúgy Hill szerint mestermű, Saunier szerint meg egy katasztrófa a jó sokáig és nehezen elkészült leírhatatlan Nervous Cop, a döntés joga viszont a Tiéd, Nyájas Olvasó. 

Rendkívül rosszindulatú, közel sem rokonszenves, ronda és egyáltalán nem jó szagú, kábítószer-problémákkal küzdő, erkölcstelen sátánpunk. Négy szám, pont elég, kussolsz, szívod a cracket és kést élezel.

A Golden Pelicans egyszer már mintha szerepelt volna a blogon az első kislemezükkel, ami amúgy a mai napig óriási kedvencem. Mekkora kibaszott nagy punk-rock nosztalgia már, az agyam szétesik tőle minden egyes alkalommal. Aztán megfeledkeztem róluk, közben meg kijött két nagylemezük is, egyik jobb, mint a másik. Bontsatok egy sört, fűzzétek be a bakancsot, pogózzatok barátságosan, ezt az együttest meg figyeljétek, mert megérdemlik.  

A From the Rooftops-tól az Eye to Eye-ig minden schlager egy helyen!

A Setét Buddha újra felkelt! - írja az IWRYB Press mai száma.

És morcosabb, mint valaha.

 

Tavalyi okkult sztóner-heavy-doom Taljánföldről, ami mostanáig kimaradt a szórásból.

Öt éve már Norbi posztolta őket, és szerintem az Omega hozza az akkori színvonalat.

Egy ideje nyúzom már ezt a lemezt, de nem tudtam dűlőre jutni vele: alapvetően tetszik, néha azonban könnyen lefáraszt. A brit Desert Storm egy évtizede létezik, a Sentinel pedig az ötödik nagylemezük, és a Mastodon-COC-High On Fire szentháromság berkeiben mozognak, annak is részint a dallamosabb, részben pedig a zúzósabb oldalai mentén. A játék neve tehát prog sludge, riffhegyekbe öltöztetve, 100 %-os fordulatszámon pörögve. Matt Ryan énekes a vogon flottában üvöltörzsőrmester is lehetne, de emellett a melódiákat is nagyon érzi, illetve oda tudja tenni. Az album ólomsúlyú mélynyomás, ugyanakkor viszont van egy érzelmek fűtötte oldala is - én pedig mire a poszt szövegének a végére értem, rájöttem, hogy igazából tetszik, csak némi időt kell adni neki, hogy hasson.

Az előbb felfedeztem, hogy ilyenem is van.

A Black Stone Cherry lassan húsz éve tolja az ipart, de eddig még nem kaptak posztot. Alapból bluesos-déli hard rockban utaznak, amit érzelemdúsan adnak elő - idei nyolcadik nagylemezükre pedig igaz a mondás, hogy még bluesosabb, még délibb és még inkább nyárra való hallgatnivaló. Még akkor is, ha kábé két töltelékszám is található rajta, de ez náluk elő szokott fordulni. Ha komálod pl. az Ozone Mamát, akkor tuti, hogy őket is bírni fogod. Ismerkedéshez pedig itt van az alábbi dal:

A postás bácsi meghozta a harmadik Khemmis albumot.

A formula változatlan, és a dalok kicsivel még jobbak lettek, mint két éve a Hunted-on.

Itt a Front Line Assembly új játékzenéje. Akinek tetszett az AirMech, annak ez is fog.

Aztán koncerten találkozunk.

Überhosszú album után szuperrövid EP:

a Protomartyr új kiadványa négy dallal éppen csak negyedórányi.

Dupla CD-nyi terjedelem, két és fél órányi zenével:

Kamasi Washingtonnak is új albuma jelent meg idén.

Biztosan nagyon jó lemez. Vagy kislemez. Nem tudom mi ez. 

Agyad szétszakad. Új Death Grips. 

A fehérizzásig hevítő  nyári hőségben tartósan hűsít a fekete fém. A svéd Craft nagylemeze nem is ígér mást, mint klasszikus (öregsulis?) északi black metált - azt viszont tökéletesen betartja. Ici-pici halálkodás persze belefér itt-ott.

Henrietta Smith-Rolla, brit születésű ghánai-orosz-német zeneszerző-producer első lemeze bámulatos. Sötét, morózus, borúlátó elektronikájában folyamatosan ott pulzál az indusztriális felé kacsingató komor techno, a '80-as évek minimalista carpenteri szintimelódiái, a brit acid-house görbére tört dallamai, hipnotikus pszichedelikus prüntyögések és egy méretes dózis szofisztikált, melankólikus, grúvi diszkó is. Minden szám kíméletlen középtempóban hömpölyög, a kereken 60 perces lemez végére apró darabokra törsz, de csak azért is bólogatsz. Mesteri. 

Az észak-karolinai ASG új lemezére is öt évet kellett várni, de megérte. A négyesfogat az eddigi legsúlyosabb és legagresszívabb korongját tette le az asztalra. A cuccost rögzítette, keverte, és maszterolta: Matt Hyde (Deftones, Slayer, Monster Magnet). Nagy jóság.

 

Így kell punkot játszani, és nem máshogy. Nyilván Ausztráliában kalandozunk, megint, mert Ausztráliában a punk még őszinte, nyers, tahó, agresszív, frusztrált, és szennyes és nem akar tetszeni senkinek. Ettől a kislemeztől majdnem elsírtam magam. Gonosz, fel van baszva, püfög, taglóz, üvölt, hupákol, türhő, geci, rohadék és elküld mindenkit az anyjába, őserővel, bebaszva, és húgyszaggal. Nincs egyetlen felesleges hangja, simán az év egyik legjobb cucca. 

A seattle-i Hoth harmadik nagylemezén jobb, mint korábban valaha. A gondosan-ügyesen kifőzött recept a következő: a gördülékeny melo death alapokat öntsd nyakon jóféle, nyolcvanas évekbeli feketés zamatú szósszal, nem felejtve ki belőle a másnapos gnóm módjára kvartyogó énekes összetevőjét sem.

 

Az elvetemült francia brigád most egy koncertlemezzel jelentkezett.

 

Boston Calling

Kísérleti zene Belgiumból szaxival, doom-sludge-jazz alapokon. Jóság.

 

Három a Thou igazság.

 

Péntek. Szeretem.

Rémisztgető fém asszonyi nótázással a messzi Szicíliából.

Windhand imádat ezerrel van!