Négy évvel az Easy Pain után itt van a friss, finom Young Widows!

 

Megérkezett a nyár eddigi legkülönösebb gyümölcse.

Soha nem felejtem el, amikor ezt a szart először megláttam a neten. Ránéztem a borítóra, és úgy voltam vele, hogy ha ez nem valami kibaszott nagy szemét ausztrál punk, akkor ráharapok az előbőrömre. Szerencsére kibaszott nagy szemét ausztrál punk volt, mert amúgy rohadtul nem tudnék ráharapni az előbőrömre. Mármint, komolyan, fizikai képtelenség, és tuti, hogy csak egy kurva nagyot köhögtem volna az erőlködéstől. Ismerem magam, ahogy a kibaszott nagy szemét ausztrál punkot is. Na, mindegy, kapjátok be, baszott nagy ez, mindhárom számra tombolok, tomboljatok ti is. 

Jon Porras, azaz a fél Barn Owl (meg az egész Elm) tavalyi lemeze. Porras mindig is dallamosabb, kézzelfoghatóbb volt, mint Evan Caminiti, ez így van a Tokonomán is, ami - ahogy a korábbi munkái is - lenyűgöző. Minimalista kompozíciók, kísérletezés ezerrel, felemelő és elvarázsoló hangképek, tisztaság, levegő, megvilágosodás. Csodálatos.

Evan Caminiti, azaz a fél Barn Owl tavalyi lemeze. Elektromos gitár és pedálzaj, ha valaki nem lett volna jelen az előző húszezer Caminiti-posztnál. Nagyon elvisz, főleg ha közben a rohadék fülledt szemétszagú párás nyári városképben gyönyörködsz. 

Az éjsötét brit techno és elektronika egyik legkevésbé emlegetett úttörői idén két lemezt is kiadtak, és nincs is jobb dolog, mint egymás után meghallgatni őket. Ahogy a Black Daisy Wheel komor, súlyos, lehúzós és minden hallgatással egyre velőtrázóbb élménnyé váló zseniális ambientje után a Post-Truth kíméletlenül borúlátó militáns technója megmássza az agyad, azt soha nem felejted el. Utóbbi amúgy egyrészt az egyik legjobb lemezük (bár, ez nehéz ügy), másrészt meg az év egyik legjobb lemeze (ez kevésbé). Aki szereti Dominick Fernow munkásságát, az Ancient Methodst, vagy Orphx cuccait, az örülni fog és baszatni. Félhangosan, sötét szobában, késsel a kezedben vagy nyilvános akasztásra menet kell hallgatni őket. 

Hazánk kontinentális éghajlatát jól érezhetően váltja fel a mediterrán/szubtrópusi időjárás, ezzel párhuzamban pedig felértékelődik a szieszta intézménye. Az andalúziai Eskorzo muzsikája viszont azoknak szól, akik a hőségben is buliznának: a Mano Negra, a La Selva Sur, vagy a Che Sudaka nyomán a latin műfajokat olvasszák egybe a rockkal, és minden mással, amit csak el tudnak játszani. Az Alerta Canibal tucatnyi szerzeménye szerencsére jó arányérzékkel elkerüli a közhelyeket és a lakossági megoldásokat: nyolcan tolják közösen, vastagon fúvósokkal, ahogyan kell, a salsa-, cumbia- és skaelemek pedig remekül passzolnak az időnként megdörrenő gitárok mellé. A The Clash Guns of Brixtonjának spanyol nyelvű átiratáért külön jár nekik egy szóbeli piros pont. Olé!

Hihetetlen, de ezt a hihetetlenül jó lemezt még nem posztoltuk.

Symbol of Salvation (1991)

Win Hands Down (2015)

Mint már valszeg hallottátok, idén ősszel hazánkba látogat az Armored Saint, és a Hajón elnyomják majd az egész Symbol of Salvationt. Bónuszként pedig itt van alatta a legutóbbi, Win Hands Down című nagylemezük is.

Legközelebb élőben: 2018. november 8., A38, beugró: 4500/5000 Ft.

Az első német kancellárról elnevezett norvég banda bemutatkozó lemeze megmutat mindent, amit a stoner-doomban szeretünk: a fuzzos, zsíros riffeket, a mélybe húzó vontatott tempót, és a hozzá illő morgó-büfögő éneket. Ezek a részletek persze még nem csigáznák fel az érdeklődést, így megspékelik némi sludgy sártaposással, kevéske drone-os vibrálással, és nyomokban még cipőbámulásra ingerlő hangokat is tartalmaz. Küldeném mindenkinek, aki komálja az olyan zenekarok lemezeit, mint az Electric Wizard, a Sleep, az Earth, a Conan, az Ufomammut vagy éppen a Neurosis. Füleldoda:

 

Jónásvárosi Brian hippisztikus dalokkal bódít június elején.

Ez pedig egy kellemes, három CD-nyi hosszú koncertfelvétel Dévid Bóvli bácsitól.

Közel egy évtizedes hallgatás után a holland Astrosoniq is

új nagylemezzel jelentkezett. Az űrutazás folytatódik.

Na figyeljetek srácok, mivel itt az igazi nyár, hallgassatok rendes nyári zenéket. Ez egy frankó válogatás a legendás Morrisound stúdióban felvett klasszikus death és thrash metal dalokból, az olyan nyilvánvaló, legendás cuccok, mint a Gyászjelentés, a Pusztító Pöröly, a Beteges Angyal, a Halál, a Dögvész, vagy a Rosszindulatú Teremtmény mellett befért egy csomó kultikus, kevesebbek által ismert, ám kiváló zenekar is, mint például a Brutalitás, a Feléledés, vagy a Pusztulás. 36 dal, minden kazettáról rippelve, két hatvanperces TDK vagy Maxell magnókazettára pont felfér, a letöltőfájlban benne vannak külön-külön is a dalok, valamint egyesítve is az A és B oldalak. Kapd elő a gettóblasztert, a Miami Vice atlétát, a pálmafás bermudát, és húzzál a partra, ennél jobb aláfestő cuccot nem fogsz találni, nyakcsavaró riffek, csonttörő tempók, a strandon mindenki imádni fogja.

*(a mixtape egyébként Zsákai Tomi érdeme, neki kell köszönni, álmatlan éjszakákat tett bele!)

Tape 1:

1A-01 - Massacre - From Beyond
1A-02 - Death - Born Dead
1A-03 - Overthrow - Under the Skin
1A-04 - Monstrosity - Burden of Evil
1A-05 - Morbid Angel - Bleed for the Devil
1A-06 - Nocturnus - Lake of Fire
1A-07 - Atheist - Why Bother
1A-08 - Cynic - Lifeless Irony
1A-09 - Hellwitch - Purveyor of Fear
1B-01 - Atrocity - Fatal Step (brief version)
1B-02 - Gorguts - Considered Dead
1B-03 - Assuck - The Thousand Mile Stare
1B-04 - Terrorizer - Corporation Pull-In
1B-05 - Brutality - Ceremonial Unearthing
1B-06 - Skeletal Earth - Generations of the Lame
1B-07 - Obituary - Godly Beings
1B-08 - Demolition Hammer - .44 Caliber Brain Surgery
1B-09 - Disincarnate - Soul Erosion
1B-10 - Incubus - Freezing Torment

Tape 2:

2A-01 - Deicide - Sacrificial Suicide
2A-02 - Cannibal Corpse - Rancid Amputation
2A-03 - Napalm Death - Malicious Intent
2A-04 - Malevolent Creation - Remnants of Withered Decay
2A-05 - Suffocation - Reincremation
2A-06 - Exhorder - Anal Lust
2A-07 - Solstice - Cleansed of Impurity
2A-08 - Resurrection - Rage Within
2A-09 - Six Feet Under - Torn to the Bone
2B-01 - Cancer - Hung Drawn and Quartered
2B-02 - Devastation - Souls of Sacrifice
2B-03 - Sepultura - Infected Voice
2B-04 - Raped Ape - Land of Broken Promises
2B-05 - Pestilence - Lost Souls
2B-06 - Master - Mangled Dehumanization
2B-07 - Loudblast - Presumption
2B-08 - Nasty Savage - Inferno

Nemcsak a neve, és bemutatkozó albumának címe fura, de a Morag Tong zenéje is az. Fuzzal telített, basszusnehéz dallal indul (Transmission) a lemez, de aztán a második daltól kezdve belecsapnak a lecsóba: amit művelnek, azt nagyjából az art-psych-doom címkehármassal lehet körülírni. Egyszerre utaztat, és szegez a földhöz. Jóság.

 

A Lunatic Soul művésznév mögött Mariusz Duda, a lengyel Riverside énekes-basszusgitárosa rejtőzik, és a Fragmented Sky az ötödik nagylemeze. A műfajhoz akaratlanul is majdnem progrockot írtam, de a 35 percnél alig hosszabb nagylemez zeneileg inkább post-rock, mint bármi más. Az album nyolc merengő, melankólikus szerzeményből áll, és talán a Radiohead OK Computer utáni dolgaival rokonítható legjobban. Első fülelésre túl sok izgalmat nem tartalmaz, de alaposabb hallgatózásra előjönnek a finomságok. Innentől kezdve pedig kifejezetten jól esik a félig elektronikával is operáló, nyugisabb dalcsokrot ízlelgetni.

Carl-Michael „Aggressor" Eide (Infernö, Virus, ex-Ved Buens Ende), Ole Jørgen „Apollyon" Moe (ex-Dødheimsgard, Immortal) és Rune „Blasphemer" Eriksen (Earth Electric, ex-Mayhem) - ez a három név a biztosíték arra, hogy a feketés thrashben nyomuló Aura Noir alig fél órás anyaga garantáltan elfeledteti veled a nyomott hőséget, amiben már két hete dagonyázunk.

Akár még tetszhetne is ez a lemez, ha nem ismerném a Morcheebát a kezdetektől fogva. Így viszont csak két-három jól megírt számra kaptam fel a fejem, a többi viselhető háttérzene - nem több, nem kevesebb. A Roots Manuvával közös dal a frankón eltalált nóták közé tartozik:

Marcus Miller most sem tagadja meg magát: új albumán

remek basszeros-fúziós jazz hallható, sok fúvóssal megdobva.

Négyszámos meglepetés EP június első napjaiban a Maci Sztártól.

Ezzel az idén 11 éves lemezzel szeretnék mindenkinek kellemes nyarat kívánni. Már csak azért is, mert ugye a Summer című klasszikussal kezdődik. Amikor amúgy kijött, kiraktuk, ennyire repül az idő. A lényeg viszont az, hogy aki ettől a lemeztől nem ül ki a Nap felszínére, nem rúgja fel transzban a csillagkonstellációkat és nem érzi az Univerzum minden rezdülését a szívében, az még nem élt. Simán minden idők egyik legjobb szipedelikus trance-himnuszgyűjteménye. 

Imádom az új Simian Mobile Disco lemezt, csodálatosan visszavettek, gyönyörűen minimál és elképesztően jól felépített cucc, hetek óta éltet, és mivel ez a legendás és fontos duó még nem szerepelt a blogon, iderakom a korábbi lemezeiket is, amiket a Murmurations után szerencsére újra elővettem. Kibaszottul nincs rossz megmozdulásuk, és szerintem kurvára nem semmi, hogy mindegyik lemezük máshogy bassza oda a segged a táncparkettre.

Három dal negyvenöt percben a lassú apokalipszisról: ez a sacramentoi CHRCH második albumának receptje, amelyhez remek megvalósítás társult. Hallga' csak:

 

A kétemberes projektnek indult Monolith új albumán először nyilatkozik meg zenekarként. A végeredmény egy alapos mélyfúrás a tudatalattiba - lomhán, mélyre hangolva, vontatottan.

 

Két CD-nyi (105 perces) archív koncertfelvétel az egy évtizede elhunyt Esbjörn Svenssontól és zenésztársaitól.

Mégis csak posztolom, mert a Bandcampről nem gyön a nafta.

Soulseek viszont nagyon jó barátom.

 

Megjelent az új Death lemez. Július 24, spirituális gyógyítás a Dürer Kertben.

facebook

A fura név és a minimum fura lemezcím mögött überzsír afro/beat/jazz/funk muzsika rejtőzik. Kora nyári hőség idején nincs is annál jobb.

A texasi psych-latin-jazz-funkban utazó Brownout most a Public Enemynek szentelte aktuális albumát.

 

Keleti hangulatok és zenei megoldások keverednek, fúzionálnak, illetve adnak új keretet a jazz-zel való ötvöződéshez ezen a két CD-nyi hanganyagot tartalmazó kiadványon. A két és fél órányi muzsika nemcsak meditatív fülvakaráshoz megfelelő, de önmagában is élvezhető. Állítólag a második "lemez" jelenleg az egyik legritkább jazz album a világon.

 p>

Ripley Johnson, a Wooden Shjips gitáros/énekese az utóbbi öt évben Moon Duo projektjével volt leginkább elfoglalva, de a pár éves pihenő meg sem kottyant az anyazenekarnak. A Shjips ötödik albuma igazi nyári zene: energikus, friss, a világra nyitott utazós-jammelős space rock, némi hippisztikus felhanggal.

 

A fülledt, párás idő meghozta az ötödik Graveyard nagylemezt is. Nekem egy-két hallgatás után sokkal jobban tetszik a három évvel ezelőtti Innocence & Decandence albumnál.

Négy év várakozás után megérkezett a Witch Mountain negyedik korongja.

Emellett új énekesnőt is üdvözölhetünk a bandában.

 

Bő egy évtized telt el a Sons of Alpha Centauri első albumának megjelenése óta. De most itt van a második, és továbbra is instru sztóner rock/post-metal keverék a zenéjük lényege, amit jó érzékkel szórtak meg hangulati elemekkel. Aki esetleg elfeledkezett róluk, annak pedig ott van a Bandcamp-oldaluk, ahol meghallgatható a cím nélküli bemutatkozó nagylemezük.

Pár napja múlt húsz éves.

Mirel Wagner 2014-es csodálatos lemezét kurvára nem raktuk ki. Ami megmagyarázhatatlan és védhetetlen. Mirel Wagner egy kibaszott zseni. Könnyek között tisztul meg a szar lelked. Döbbenetes.

Mirel Wagner első lemezét még a freeblogos időkben posztoltam, de nyilván itt a helye. Az is a legsúlyosabb cucc a világon. Viccen kívül. Engem napokra kikészített. Aki a No Death-t végig tudja úgy hallgatni, hogy nem szarja össze magát, az nem ember.  

Közel negyedszázad után megjelent a harmadik Belly nagylemez. Nyilván akaratlanul is az első kettőhöz hasonlítja az ember - aztán hogy mennyire van ennek értelme, arról napestig lehet vitatkozni. Nem vártam nagy dolgokat a Dove-tól, és talán emiatt is tetszik. Tanya Donelly pedig még mindig nagyon jó csaj. Aki ennél többre vágyik, annak pedig ott a Wiki-szócikkük.

Ez az album napvilágot láthatott volna mostanában is - ehhez képest '79-ben jelent meg. A Blackfoot eredetileg floridai zenekar volt - illetve lehet, hogy most is az, mert kis megszakításokkal (és egy nagyobbal 1997 és 2004 között) szinte folyamatosan létezik a '69-es megalakulás óta. A poszt valódi oka, hogy évekkel ezelőtt felfedeztem őket magamnak, és minél többet hallgatom a lemezeiket, annál inkább meg vagyok róla győződve, hogy egy minőségi, ám mára nagyjából elfeledett bandával állunk szemben. A Blackfoot ugyanis olyan érzéssel és erővel nyomja a blues alapú déli rockot, amire csak a legnagyobbak (lásd: Lyrnyrd Skynyrd, Robin Trower, The Marshall Tucker Band, The Allman Brothers Band, Canned Heat, stb.) képesek. Mai füllel a megszólalás sem ósdi, inkább csak régies - így tényleg csak a lemezborító jelzi, hogy a hetvenes évek Amerikájában adták ki a Strikes-t.

Polák-magyar, két jóbarát, együtt tolja stoner-doomját!

 

Nemrég valaki a FB-csoportban kérdezte, hogy van-e Hashteroid? Van.