Lena Jackson költő-rapper bőven nem a fősodorból szövegel (rappel, szaval) súlyos, megható, kegyetlen és igaz dolgokat. Nem a saját egójára rímelget, nem az adóbevallását zenésíti meg, nem villant hadaróbohócként, nem feji meg a Black Lives Matter mozgalmat, és nem lopja saját magát, mint az a töméntelen mennyiségű díszrapper, akiket vagy unsz, vagy szánsz, vagy nem is érted miért olyan menők, vagy csak simán hánysz a hiteltelen fejük láttán egy savasat. Lena Jackson még őszinte, még szenvedélyes, és nem csak egy fotó erejéig pózol be a gettósikátor előtt. A végig húzós szövegek és a számok egy határozott koncepció mentén követik egymást, körvonalazódik egy nagyon feka sztori, a zenét tekintve viszont nagyon új dolgot nem fogsz hallani, de így is nagyszerű a cucc, dögös, sötét, kibaszottul hangulatos, kellemes bólogatni való, ne legyenek már olyan kurva nagy igényeid. Nagyon jó lemez.