A MikTekkel közös cuccaiból gyűjtött 2016-os remek Far & Off és a legutóbbi, immár 7 éves, szintén nagyszerű Pollen után Aes Dana végre új nagylemezzel jött elő így 2019 végén, ami kibaszottul jó hír ám. Nem mintha Villuis olyan nagyon tudna hibázni, de az Inks az egyik legjobb lemeze eddig, ha nem a legjobb. Nyilván az Ultimae adta ki. Mindenkinek jó merülést és szép elrugaszkodást.
Ha már emlegettem, akkor legyen itt a Ride is. Úgy emlékeztem, hogy valamikor már posztoltam, de nem - így valszeg a freeblogon történt a dolog. Annyit még hozzátennék a Godspeed történetéhez, hogy első és egyetlen (ráadásul idén negyedszázados) nagylemezük producere Rachel Bolan volt a Skid Rowból. Csapassátok, mert nehézsúlyú, ám óriási jóság ez a korong! Egyetlen klipjük pedig:
A New Jersey-i Solace a kilencvenes évek közepén rövid ideig létezett, és a rockvilágot egyetlen, de annál remekebb lemezzel (Ride, 1994) gazdagító, két basszusgitárral működő Godspeed romjain alakult meg '96 környékén. A kétezres évtizedben három albumot is kiadtak, majd a tizes években síri csönd volt körülöttük. Kereken kilenc évvel viszont a legutóbbi A.D. nagylemez után hirtelen megérkezett a negyedik albumuk, amely simán lepipálja az előző hármat. A The Brink kiválóan megírt dalokból áll, melyeket sacc/kábé a "hevimetál találkozik a köménymaggal, a punkos energiákkal, és a stoner doommal" hozzáállással lehet jellemezni, és aminek óriási himnuszok, harapós témák, energiadús ikerszólók, és egyáltalán: egy állati jó hanganyag a végeredménye. Év végi megjelenés, de az év legjobbjai között van a helye.
Így év végére még befutott az év egyik legjobb post-punk/goth rock/darkwave lemeze, hogy könnyebb legyen elviselni ezt a nyomorult "ünnepi" időszakot. Ezek az austini srácok simán vannak olyan jók mint a mindenfelé telibeszopkodott Drab Majesty vagy a She Past Away, velük nyomtak is most az usában pár közös bulit. Ha jelent bármit is számodra ez a világ, harapdossad bőszen befelé a lemezt, már a nyitó Exilo két percétől nem fog a polcon maradni a fekete körömlakk. Nálam idén csak a Night Sins veri, csodálatos lemez - a tavalyi debüt, a Shadows is kiváló volt, azt is rideg szívvel ajánlom. "I don't believe anymore."
Az új Spaceslug hanganyagot EP-ként nevezi meg a banda, de nyugodtan lehetne nagylemez is a maga 36 perces hosszával. Korábbi munkáikhoz hasonlóan az Orion is kiváló hallgatnivaló, az öt szerzeményben pedig most kicsit több a space, mint a stoner-doom.
Jut eszembe, ez is egy kiváló gothic lemeze volt az ősznek.
Felvonulók kérték, avagy megjelent a közelgő halál utáni igény.
Legközelebb élőben: 2019. december 12., Bécs, Fluc
Új arcok, ismerős hozzáállással: a dél-afrikai The Drift jóféle progressive sludge-ot művel, amibe szórványosan belekeveredik némi maidenes szólózás, viszont a grúvos megoldások és a post-metál tekinthető zenéjük alapköveinek. A fülelési tapasztalatok pedig így összegezhetők: a The Seer szerzeményeiben mintha a Pantera és a Mastodon játszana közösen The Oceant, kb. a The Precambrian környékén.
Ígéretes deathrock debüt Indiana államból.
Idén még ők is megbasztak minket egy új lemezzel. Talán kicsit frusztráltabb, hidegebb, ridegebb, egyszerűbb és simán csak más, mint a korábbi szaraik, de végül is nem áll nekik rosszul, gondolom. Olyan, amilyen. A pózolt nihil lólába számomra kilóg. Túl szép íve sincs a lemeznek, annyira nem is értem, hogy mit akarnak, de a jó számok jók, a többi meg nem. Személy szerint engem koncerten egyáltalán nem nyűgöztek le, azóta nem is izgatnak annyira, de ez kit érdekel, valaki bizonyára tökre jól elhallgatja majd ezt is.
A talján banda új lemezén a bebélyegezett állattesű szerzetes kalandjait meséli el, melynek során fény derül arra a titokra is, hogy a háttérben miért vág olyan savanyú arcot a kúpos fejű ember?
Egy újabb frankó desert rock nagylemez, ami most kivételesen nem a kenguruk földjéről, hanem a kanadai jégsivatagból érkezett hozzánk. Könnyedén felmelegíti mindenki hangulatát, akinek szombaton is melóznia kell.
A Megsebzett Királyok ötödik albumán is folytatta a lassú betonozást - a devoni banda rendületlenül nyomta a tradicionális doom metált. Ami lassú, de finom: ha a Visions elődjéhez hasonlóan egyszer beüt, akkor hetekig a füledben és a lejátszódban ragad. Sajnos a három éve megjelent album egyúttal az utolsó korongjuk is, mert a megjelenés idején feloszlottak. Kár értük.
Ezért a lemezért pénzt adtam, amúgy. Ausztrália, amúgy. Felbaszott, gyilkos, megüvöltő, borult és pszichotikus és nem feltétlenül szokásos (avagy szokásosan jó) noise-rock durvulás, amúgy, de néhol még fogós is, grunge-os kvázi-slágeresség, széthugyált rockistenségek, ilyesmi. Beszarás dolgok történnek rajta, kapkodod a hülye fejed. Egyemberes pusztítás, amúgy, mert a fasznak van szüksége 2019 végén zenekarokra.
Ügyesen kereső olvasónk megtalálta jól a Bandcampen ezt a New York-i kvartettet, amely szavak nélkül nyomatja a doom metált. Az album négy böhöm nagy szerzeményből áll, közel 75 percben. Öt évvel ezelőtt egyébként már kaptak nálunk posztot. Hallga' csak!
Két éve kimaradt a szórásból a második Dread Sovereign nagylemez. A hiányt most pótoljuk, hogy mindenki szerdája frankó legyen - mert doomból sosem elég.
Rockzene, de mégsem: a The Crooked Fiddle Band hegeda, marimba, buzuki, gitár, citera segítségével progressive folkot játszik a rock (és néhol a punk) vehemenciájával. Svung és súly tehát van, zeneileg pedig gyakorlatilag mindent képesek eljátszani - és a mindenben a klezmertől az ipari zajzörejekig tényleg minden benne van, amit csak el tudsz képzelni. Kiszámíthatatlanságában nagyszerű jóság. Naná, hogy ausztrálok.
Sludge-doomban elmélyülni vágyók számára ideális választás az indianapolisi Tusk trio, melynek zenéjét mindenki értékelni fogja, aki elismerősen bólogat a Conan és a Pallbearer nevek hallatán.
Egy hónapja ülök rajta, bocs. Szóval, az első The Destroyer idén az egyik legnagyobb kedvencem. Ez más, lassabb, poposabb, epikusabb, összetettebb, de jól. Nagyon szép, nagyon dalos, meg van írva cefetül. Faszán megnyugtat, hallgattatja magát, oda lehet rá figyelni és odafigyel rád, fantasztikus rá melankolikusan bólogatni. Ilyen időben meg mégis mi a faszra lenne szükséged, ha nem ilyesmire. A címadó dal a ebben a pillanatban a világ legjobb száma.
Néhány hete egy másik csatornán megígértem jószívvelnek, hogy amint visszatérek a rendszeres posztoláshoz, az elsők közt fogom kirakni ezt a lemezt. Nos, a jövőt nem láthatom előre, egyelőre fogalmazzunk úgy, hogy visszatérőben vagyok, várni viszont már nem bírok, mert ez egy irdatlanul bivaly lemez, muszáj megmutatnom. A Black Bombaim talán már feltűnt itt egyszer, ők egy portugál banda, amolyan instrumentális pszichedelikus rockot tolnak, enyhén experimentális ízekkel, Peter Brötzmann meg hát... ő Peter Brötzmann. Legenda a free jazzben, szaxofonon és klarinéton játszik, de például a tárogatónak is igen jó ismerője. Kettejük kooperációjából pedig stílusában pont egy olyan album született, amilyet gondolnánk, ám olyan zabolátlan, őserejű, lávaként fortyogó előadásmódban, ami tényleg csak a legspontánabb rocklemezek sajátja. És ez nem kis részben köszönhető Brötzmannak. Talán csak Steve Mackay (akivel egyébként szintén zenéltek a portugál srácok) fújta ilyen vadállati erővel a Fun House albumon.
Más: Brötzmann tehetsége tovább öröklődött, bizonyíték erre Caspar Brötzmann munkássága. A Caspar Brötzmann Massaker egyik lemeze szintén szerepelt már a blogon, de majd javítunk a statisztikán, mert egyetlen lemez egy ilyen zenekartól méltatlanul kevés.
>
Wayne Adams és Iggor Cavalera fantasztikus közös munkája. Világtemető, kvázi-indusztriális zajrock-szerű dühöngés a világégés szennyesen forrongó küszöbén. Anyázó elektronika, bősz kalapálás, kegyetlen nyekergés, heveny riffelde, málhás monotónia, apokaliptikus reptetés, kiakadt óbégatás, harag és keserűség és tombolás és a pusztulás szexi hangjai. Ráadásul kifejezetten meglepően és sajátosan. Úgymond experimentálisan. Az egyik nagy kedvencem idén, már ha épp le akarom szaggatni a függönyt, vagy vicsorogva akarok takarítani. Kurva jó cucc. Egyébként egyben illik végighallgatni, remek íve van.
Az Épületek újra ránk dőlnek, barátaim a minőségi, súlyos zajrockban. Élvezzétek, ahogy ez a lemez maga alá temeti a nyomorult, megtört, lepisált, béna kis testetek. Mert olyan.
Kör alakú Spray Paint nagylemezek beszerzése közben ütötte meg a szememet, hogy van új kör alakú Spray Paint nagylemez.
Itt egy dal az előző albumról, nem találtam újabbat.
A Membranes tökéletes példája az érthetetlenül alulértékelt zenekaroknak: a nyolcvanas években csupa zseniális lemezt készítettek, teljesen egyedi, de azért a brit post-punk tradíciókból okosan táplálkozó megszólalással, a noise rock határát súroló intenzitással. Aztán az évtized végén feloszlottak, tehát minden adott lett volna ahhoz, hogy a kilencvenes évek agresszív gitárzenekarai pionírként hivatkozzanak rájuk, de emlékeim szerint ez (egy-két kivételtől eltekintve) nem következett be. Aztán szűk két évtized után újraindult a pályájuk: kicsit nyugisabb tempóval lépkedve négy éve kiadtak egy nagyon erős visszatérő nagylemezt, rá egy évre annak remixváltozatát, majd idén jött egy igazi überalbum, amire én egyszerűen nem találok szavakat. Egészen más okokból a zenei világ nagyobbik része sem talál szavakat, ugyanis a Mark Lanegan Banddel közös turnéjukkal kapcsolatban sok helyen csak lábjegyzetben említik meg őket. Az ilyenkor kötelezőnek számító "post-punk legend" címkével le is tudva egy hibátlan életművet. Annyi baj legyen, mi holnap megtekinthetjük őket Lanegan bácsi szertartása előtt, aki egyébként szintén oda van ezért a lemezért.
>
A Strigoi szóról nekem egy óriási, meztelencsigaszerű, mérgező epét és ocsmány nyálkát termelő lény jut eszembe. Pedig nem így van: ez a neve Greg MacKintosh (Paradise Lost, Vallenfyre) gitáros új projektjének, amelyben Chris Casket basszer (Vallenfyre, Extreme Noise Terror) és session zenészként Waltteri Väyrynen dobos (Paradise Lost) a társai. Lassú őrlés, kísértetjárta hangulat, némi sötétség jellemzi a bemutatkozó album egy tucatnyi dalt - valójában nem is tévedtem nagyot a név hallatán. Ráadásul pont olyan érzésed van a lemez fülelése közben, mintha valami lovecrafti borzalom fojtogatná a torkodat. A chilei Dissont Death Records kiadványa.
A Hazemaze nem sokat cicózott: alig egy évvel a cím nélküli bemutatkozó album után máris itt van a második nagylemezük. Emellett frankón jobb lett elődjénél. Sztónerdoom, szeretem.
Coldwave-posztakármi-minimal wave görög módira. Vagy ahogy a Bandcamp-oldalukon fogalmazott valaki: "This is Lebanon Hanover on steroids (or with "emotions"). A poszt konkrét apropója pedig az, hogy:
Legközelebb élőben: 2019. december 28., Dürer Kert, Fekete Zaj Téli Edition
Erről a másfél órás lemezről az első hallgatás során a RHCP Stadium Arcadiuma jutott eszembe. Mindkét dupla album ugyanazzal a gyerekbetegséggel küzd: az előadó önkritika nélkül piacra dobta az adott időszakban született összes szerzeményét - ahelyett, hogy kicsit magasabbra tett léccel átfésülve az egészet egy jóval feszesebb anyagot jelentetett volna meg. DJ Shadow esetében még furcsábban alakult a dolog: az első korong gyakorlatilag instrumentális dalkezdemények gyűjteménye, melyeket minden kertelés nélkül egyszerűen csak rossznak lehet nevezni. Ezzel szemben a második lemeznyi hanganyag... is messze van a tökéletestől, de a Drone Warfare-től kezdve üdítően hangulatos dolgok váltakoznak a "kicsit uncsi" kategóriájúakkal. Természetesen egy csomó arc fícsöringöl ebben az etapban: Nas, a De La Soul, több figura a Wu-Tang Clanből, Dave East, és még sokan mások, akikről eddig nem hallottam. A bónusz kiadás még erre is rátesz egy lapáttal: az ugyanis négy dallal hosszabb (a Bandcampen is így van kinn).
Nem nem, ez nem egy ócckúl halálmetál banda a floridai Everglades bugyogó mocsarából. Sokkal inkább egy "nagyon fasza slowcore/shoegaze lemez, ami nemrég jött ki a Deathwishnél" - ahogyan azt szemfüles, az albumra rátaláló olvasónk írta. Az énekesük orgánuma miatt engem az egész a Turin Brakes-re emlékeztet, de hozzájuk képest jóval többször dörrennek meg a dalok. Jóság, és köszi!
A katalán Exxasens már 2008-as első, Polaris című albumával magasra tette a lécet a post-rockmetál/space rockban. Az ezt követő négy nagylemezükkel sem vallottak szégyent - de az is igaz, hogy a bemutatkozó korongnál azóta sem született jobb anyaguk. A bő egy évtized alatt muzsikájuk egyre távolabb került a post-metáltól, és szépen araszoltak a space-sztónerkedő-post-rock irányában. A Revolution kapásból a leghosszabb albumuk a maga hetven percével és tizenhat dalával, és a már említett alstílusok mellett tovább ment a Back to Earth-ön megkezdett úton: az utófém gyakorlatilag eltűnt a szerzeményekből, viszont több bennük a szinti és a progger hatás. Emellett gyanítom, hogy konceptlemez, de annyira friss a megjelenés, hogy erről semmit sem találtam a net zugaiban. Megmaradt még az improvizatív, jammelős hangulat, és négy dalban énektémákkal is találkozunk. Egy szó, mint száz: megérte rá négy évet várni, mert eddig ez a legjobb dalcsokor, amit hallottunk tőlük.
Év vége felé közeledve elgondolkoztam azon, hogy van-e még olyan idén évfordulós album, amit másokkal együtt nagyon szeretek, nem is kapott még posztot, és nem a "nyilvánvaló" kategóriába esik? És mivel van még nem is egy, következzen az egyszerre agyament, zseniális, infantilis és halál komoly Mr. Bungle utolsó korongja! A California idén lett húsz éves, az aktualitását pedig ezen a tényen túl az adja, hogy ősszel bejelentették, hogy Scott "Not" Iannel és Dave Lombardoval megerősítve soraikat a jövő év elején adnak pár koncertet az USÁ-ban: szám szerint pont hetet. Viszont ne rohanjatok a géphez, és ne is vegyétek elő a zsebetekből a bankkártyátokat, mert a jegyek már rég elfogytak...
A haqq török szó, és igazságot jelent; a muszlim szövegekben gyakran al-haqq ( حقّ) alakban szerepel, és ott jogot, igazságot, illetve a valóságot értik alatta. A kifejezés a Koránban is jelen van, ahol Isten egyik nevének szinonimájaként használják, utalva ezzel arra, hogy ő az iszlám végső igazsága. A brooklyni Liturgy pedig nem engedett a negyvennyolcból: az új album az eddigi legjobban sikerült a négy közül.
Ha már a FB-csoportban szó esett a post-punk/goth/cold wave bandákról, akkor következzen egy idei korong, ami minden post-punkernek tetszeni fog: a Sea of Worry a Have a Nice Life harmadik lemeze, és nemcsak én, hanem szerkesztőtársnőm is üldögél rajta egy ideje. A duó negyvenöt percben eljátszik szinte mindent, ami az alterocktól a post-bármin, hideg hullámon és cipőbámuláson keresztül egészen a gótikus ambientig az eszükbe jut. Eddig átlag öt évente adnak ki új albumot, úgyhogy egy ideig kagylózhatjuk ezt (emellett szorgos olvasóink emlékezhetnek rá, hogy első két albumuk is kapott posztot anno).
A nápolyi Naga utoljára három éve, az Inanimate EP idején hallatta a hangját, most viszont meghozta a postás a harmadik nagylemezüket. A stílus változatlan: nagy intenzitással szólalnak meg éjkék sötétségből és kórokozóktól hemzsegő mocsári sárból komponált dalaik. A remek hétkezdés elképzelhetetlen nélküle.
A dél-afrikai BCUC öndefiníciója szerint afro-pszichedelikus muzsikát játszik, ami voltaképpen igaz is. Tegyük hozzá, hogy afféle mindentbele módon művelik ezt: az afrock'n'roll mellett törzsi elemekből, hip hopból és funkból táplálkoznak a dalaik. Melyek többnyire hosszú improvizatív energiabombák - és ez most sincs másképp: a negyven percnyi hanganyagot két monumentális és egy rövidebb szerzemény alkotja; az egyikben Femi Kuti, egy másikban pedig Saul Williams a vendég. Kétszer is jártak már hazánkban, második alkalommal idén nyáron a Szigeten. Füleldoda és tánc:
A The New Mastersounds két évtizede létezik, és azóta csapatják a főleg funkot tartalmazó zenéjüket - amibe bőven belefér a soul, a blues és a jazz is. A funkszóbradák most sem tettek máshogyan: recseg a trombita, búg a Moog, és mivel nincs állandó énekesük, az album nyolc dalában Lamar Williams Jr. a nótafa (aki számomra mostanáig ismeretlen volt). Nem a Shake It a legfrankóbb korongjuk, ennek ellenére könnyedén az ujja köré csavarja az embert. Hallga' csak:
