Kihagyhatatlan remekmű azoknak, akik legalább egyszer már beleszagoltak egy marihuánás cigarettába, távolról, bizalmatlanul. Biztos van olyan bájos nyomorult, aki tisztán is értékeli az ilyen és ehhez hasonlóan mesteri, súlyos, nyúlós, elszállt, kemény és mégis finom, lassan és szentséges monotóniában organikusan kibomló, nevetségesen pupillatágító pszichedelikus megváltásokat, de őket azért kicsit sajnálom. Nyilván jó úgy is ez a csoda, de azért ne legyenek illúzióitok, kimaradtok fontos dolgokból. Az első 22 perces szám végére minden tisztességes, magára valamit is adó ember kiszáradva, izzó szemekkel, transzban dülöngélő testtel és elmével néz majd szembe a mindenség ijesztő és gyönyörű vibrálásával.   

Ragacsosan magába húzó hipnotikus trip, mélyében disszonáns gitárhangokra bágyadtan kántáló kórussal, és mikor közelebb érsz, látod, hogy szatír fakírok betépve vigadnak egy lassan nyekergő jukebox romjai fölött. A Queen Elephantine tagjai poszt-apokaliptikus free jazz, dimenziókon túli drone és megszentelt pszichedelia segítségével igyekeztek az előző mondat látomását zenévé formázni.

 

Három évvel a Tolvajok Szövetsége után a kenguruk földjéről

megérkezett a thrashben alkotó Meshiaak második nagylemeze.

 

Sámánisztikus danászás alatt törzsi ritmusokkal operáló ósztrál banda bemutatkozó albuma, melyen a szerzemények alatt hasítanak a gitárok, és amikor annyira nem, akkor is megigézik a hallgatót. A végeredményként fellépő masszív pszichózis makacs újrafülelésre ingerel. Csodásan lebilincselő jóság.

 

Ebben a rövid életű power trioban a Cream kétharmada (Jack Bruce basszeros és Ginger Baker dobos) mellett a gitáros posztját Gary Moore töltötte be. A három ász egyetlen albumot adott ki közösen, amin jóféle heavy blues rockot toltak - ezt most egy bónusz koncertlemezzel megfejelve találhatjátok meg a kép mögött. Negyedszázada jelent meg, azóta sajnos mindhárom zenész a mennyei klubban bazsevál.

A seattle-i Year of the Cobra három évvel ezelőtti első albuma sem volt rossz, de a most megjelent Ash & Dust még magasabbra tette a lécet. A doom metalból alapvetően nem engedtek, de színesedett a dalok hangulata: a duó olyan hatásokat is beemelt a muzsikájába, mint a lassú pszichózgatás, vagy a komor post-punk. A végeredmény majdnem törzsi atmoszférájú lett, ami tonnás súlya mellett játékosan kísérletező, másrészt viszont ráhangolódás esetén meditáláshoz is alkalmas.

 

Az év utolsó két hónapjában záporoznak a jobbnál-jobb nagylemezek: a chicagói Lord Mantis negyedik korongján egy fagyosan zord világot fest meg dalaival, amelyben tébolyodott elméjű humanoidok támolyognak hunyorogva, és néha egymásnak esve véresre tépik egymást. Az egész album egyetlen óriási félrecsúszott trip. Vendégek: Dylan O'Toole (Indian), Bruce Lamont (Yakuza). Dallas Thomas (Pelican).

 

"Ha ő ugyanannyit nyom, mint egy kacsa, akkor fából van, következésképpen boszorkány!"

 

Ismét vendégségben jár nálunk az ósztrál Mammoth Mammoth, és a vörös sivatagú kontinens vastag bundájú óriás emlőse továbbra is kitűnő sztónerikus rákenrót tol.

 

Az ukrán Stoned Jesus pár napja adta ki egybevonva és újrakeverve a 2009-ben, még egyemberes projektként született első két demojának dalait. Mindezt a banda tizedik szülinapjának alkalmából. Rajongóknak kötelező!

Legközelebb élőben: 2019. november 24., A38

 

Megérkezett a Rorcal új nagylemeze, az Eric Stener Carlson regénye alapján született Muladona. Fejbe tosz, mint minden albumuk, és első fülelésre jobban sikerült, mint a három évvel ezelőtti Creon. Ráadásul most annyit fizetsz érte, amennyit szeretnél.

 

Lehet, hogy nem tűnt fel sok mindenkinek, de Gulyás András tegnap kisebb csodát művelt a Test Dept előtt. Ha mondjuk kétszer ilyen hangos lett volna, akkor én sikítva mászok fel a színpadra megölelni. De így is bőven szétküldött a setét, komor, transzolós, felemelő technójával, amiből volt is és lesz is ugyan egy rakás hasonlóan szép példa szerte a világban, de ki a faszt érdekel, ameddig ez a lemez létezik. 

Most ismertem meg ezt a bandát, de nagyon megfogott a The Liberation. Főleg azért, mert nehéz körbelőni, hogy mit játszanak: romantikás-gótikus és filmzenei hangulatú, de közben nem ragad bele egyetlen (al)stílusba sem. Emellett monumentális is tud lenni, de minden szentimenti vagy giccsparádé nélkül. Az énekes is hasonlóan változatosan tolja: a megveszett acsargás van a vokális spektrum egyik, a Pink Floydos-lebegős dalolás van a másik végén. Év végi listára érett teljesítmény.

 

A sáros-iszapos mélyfúrást végző Navajo Witch Tennessee-ből érkezett hozzánk, és a szuperlassú trió brilliánsan teszi a dolgát. Nem bonyolítják túl az életet: a nagylemez 33 perces, de annyira frankón összerakták, hogy könnyen (újra)hallgattatja magát. Nagy jóság.

 

Justin Broadrick és Kevin Martin (és a szintén zseniális Moor Mother) a kibaszott Techno Animal után újra széttolja a hülye fejed. De nagyon. Fontos, értékes, zavarba ejtő, nehezen megismételhető tagló.   

A Reggel spanyol banda, és a hetvenes évek elejének blues rockján nyugvó, fuzzos, pszichós hard rockot tol, sok riff-röffel. Kábé ilyen lenne, ha Hendrix ma írná meg a Cry of Love-ot. Csak most, csak nektek a Bandcampről akár ingyen is!

 

A Jaga Jazzistben azt szeretem, hogy nincs két egyforma nagylemezük. A négy éve megjelent Starfire-ön a progresszivitás, a művészies funk (van ilyen...?) és a Can-féle krautos zakatolással megáldott jazz rock ad egymásnak randevút. És még egy kis David Sylviant is kihallok belőle.

Legközelebb élőben: 2019. december 18., MüPa

 

Simán az év legszebb lemeze, egy fantasztikus és kötelező duótól. Ambient és kortárs minimalista komolyzene csodálatos, őszinte, érzékeny, minden patetikusságot és villantást mellőző, tiszta és megtisztító egymásba olvadása. Mestermunka, amit csak egyben hallgatsz, fekve, csendben, a mostban, szeretve. Ellenkező esetben nem vagy normális.    

Bleak doom metal az önmeghatározás, de inkább nevezzük nevén a gyereket: ez bizony lassan karcoló és zsírozó funeral doom. Megahosszú dalok, hiperlassan felvezetve. közben időnként egy nagyot szipákolva a füstölgő bongból, az énekes pedig mintha hangszál-gyulladásban szenvedne - az összkép viszont nagyon ott van a szeren. Látnám őket élőben mondjuk a jövő évi Desszertfeszten.

 

Halloween, boszorkák, ijesztgetés, sztóner és NWoBHM, John Garcia-klón énekes, király hangulat, rákenró, FB! Remek lemez, ami nem sátáni pánikot, hanem kellemes perceket fog szerezni a hallgatónak.

 

Lesz valamikor mostanság koncert is valahol. Rákeresel. 

Az osloi Djevel nem pihen: alig egy évvel a Blant svarte graner után

megszületett a következő nagylemezük.

Őszi EP a Sárméztől, ami a tavalyi Digital Garbage politikus garage punkját viszi tovább. Ideális kisnagylemez: hét dal huszonkét percben.

 

Az év végéhez közeledve négy fazon feltárja az emberiség titkait.

 

Még a fülemben cseng a tavalyi To the Night Unknown, és máris itt van az újabb Morne korong - de a gyanúsan gyors tempó miatt egy keresés segítségével kiderültek a részletek. A kiadvány első három tétele a 2009-es Morne/Warprayer split anyaga, az utolsó két dal pedig a 2008-es Morne demoról lehet ismerős a fanatikoknak.

 

Brumi idén a kakasok után a nyuszikról mesél nekünk.

 

Ha bírjátok még füllel, akkor itt van az új Hawkwind nagylemez is.

Röpke másfél évtized után megérkezett a legendás sivatagi móka legújabb két része. Az első négy dal a hangzatos Arrivederci Despair, a második négy pedig a Tightwads & Nitwits & Critics & Heels alcímet kapta.

A piroklaszt, vagy izzófelhő lávadómok, vagy egy ún. kitörési felhő összeomlása során keletkezik. Kiindulási pontján hőmérséklete elérheti az 1000 °C-t is; az izzó lávatörmelékből, forró gázokból, vulkáni hamuból, porból és vízgőzből, valamint a piroklaszt által szállított törmelékből áll. A vulkáni kalderából való lezúdulása során óriási kinetikus energiája mindent elpusztít, ami az útjába kerül: nemcsak fákat csavar ki gyökerestül, és letarolja az emberi településeket, de másodperceken belül hamuvá égeti a teljes felszíni növényzetet - nyomában sivár, katasztrófa-sújtotta terület marad. Sebessége elérheti a 100 métert is másodpercenként: gyakorlatilag nincs előle menekvés.

 

Mindenkinek jó búslakodást elbaszott szerelmek felett és jó reménykedést. 

Spirituális és ösztönös megközelítéssel nyomatja új albumán az Alcest.

 

Kölyökkoromban nem voltak játszótársaim, így anyuéktól kértem egy barátot.

Kis idő múlva kaptam tőlük egy démont, hogy ne unatkozzak.

Drága faszfejeim a tisztességes, artisztikus, szép post-punkban, hát nem itt van a mindig csodálatos Behavior új lemeze? De. Nekem tetszik, szóval jó. 

Ne felejtsd el, hogy ma este

 

Tessék. 

Freddie Tsukamoto jazzénekes egyszer csak rákattant a japán "min'yö" dalokra, amelyek a halászok, a bányászok és a sumo birkózók tradicionális nótái. Emellett azonban a latin ritmusoknak is nagy kedvelője, így adta magát az ötlet, hogy összeházasítja a két zenei világot. Így is lett: társakat toborzott maga köré, és idén megjelent a Minyo Crusaders bemutatkozó nagylemeze. A mediterrán és a trópusi tájak muzsikáiból jó nagyot merítettek: hallható itt samba, cumbia, bolero, funky, és afrobeat is, mindezt ékes japán nyelvű szövegek kísérik. A végeredmény egyszerre japcsi és délvidéki, a pontot az i-re pedig a távol-keleti muzsikusok fura ritmizálásai teszik föl. Csemege és meglepetés.

 

Klasszikus öregsulis halálmetál Marylandből, kb. a korai Asphyx, korai Cannibal Corpse, illetve a Cause of Death időszakbeli Obituary nyomvonalán. Semmi újdonság, de azt nagyon tuti módon.

 

Két éve már találkoztunk a Spirallel, és az új-mexikói banda most sem hibázott, hanem ha lehet, az Anomaly egy fokkal még jobban sikerült, mint a Ruins. Közben derült ki számomra, hogy ezek az albumok - a 2012-es The Travelerrel együtt - egy hosszabb történetet mesélnek el. A trilógia jelen záró darabja az élet, a halhatatlanság és az elmúlás témaköreit boncolgatja. Zeneileg szinte semmi sem változott: artisztikus, félig űrrockba, félig pedig progos felhangú sivatagi rockba hajló dalokkal játsszák el a történetet. Az idei év egyik nagy jósága.

 

15 éves lett a világ egyik legjobb lemeze. 

Aki szereti a shoegaze felemelő merengéseit, de a doom súlyát is szívesen érzi a vállán, annak egészen éteri 40 percet adhat a Palehorse/Palerider formáció lemeze, ami mindössze négy hosszas tételből áll. A denveri trió doomgaze-ként definiálja ezt a csodálatos elegyet, és a hangulata simán végigkísér a napodon. Csak azt sajnálom, hogy azóta egy kétszámos EP (Fire Gone Out / Haxan) a legfrissebb megjelenés tőlük.

Érdekesség, hogy a zenekar neve Katherine Anne Porter újságírónő Fakó ló fakó lovasa novelláskötetének címéből eredeztethető, Porterről többek közt azt kell tudni, hogy 28 évesen túlélte a spanyolnátha-járványt, és egészen megrengetően tudott írni a betegségről és a szenvedésről, a zene mellé itt egy szép idézet is, kellemes merengéseket!

„A fájdalom visszatért, iszonyú, hasogató fájdalom szaladt végig az erein, mint a tűzláng, rothadás szaga ütötte meg az orrát, genny és oszlásnak induló hús édeskés, émelyítő bűze; kinyitotta a szemét és derengő fényt látott az arcát borító durva fehér vásznon át szivárogni, ekkor megsejtette, hogy a halál szaga a tulajdon testéből árad.”