Ki kopog? Avagy a májsztró újabb tizennégy dala.

Legközelebb élőben: 2019. november 25., Dürer Kert

Ray Alder (Fates Warning, Redemption, Syrus) első szólóalbuma megérkezett.

 Szemfüles csoporttagunknak köszönhetően máris felkerülhetett az új  Swans, egy ilyen megjelenéshez aztán semmit, de tényleg semmit nem kell hozzáfűzni.

Négy és fél után új lemezük van a lyányoknak.

Jó régen hallottunk utoljára a Battles-ről, ráadásul a négy évvel ezelőtti La Di Da Di nekem kevésbé adta az ívet, mint az első két nagylemezük. Most viszont előrukkoltak egy szintén ütődött című albummal, és bár egyelőre nem volt időm elmélyedni benne, biztató jel, hogy a már két hónapja hallgatható Titanium 2 Step című daluk kifejezetten tetszik. Hamarosan kiderül.

Itt van, megjött Bagaméri a tavaszi Foals-album őszi párja.

Harminc éve jelent meg a Nothingface, a Voivod ötödik nagylemeze.

Szóval, ha nem lenne meg, a clipping. újfent kibaszottul zseniális. 

Megölni őket címmel lemezt kiadni első hallásra kicsit meredeknek tűnik, aztán ha leesett a húsz filléres, hogy itt kőkemény gangszta rap szól, akkor már érthetőbb a dolog. DJ Muggs mindenkinek ismerős lehet a Cypress Hillből vagy a Soul Assassinsből, a Mach-Hommy néven futó rapperrel viszont most találkoztam először. Ennek ellenére nemcsak az alapok és a beat-ek, de a szövegelés is nagyon frankó. Egyedül az a fura, hogy a nagylemezként emlegetett hanganyag összesen fél órás, de tudjuk: néha a kevesebb több. Most is ez a helyzet.

Poros és fuzzos, stoner és space - ezek a hívószavak a görög Godsleep zenéjével kapcsolatban. Néhol a szintén zenész 1000mods is beugrik párhuzamként velük, ami nem csoda, mert a Coming of Age-nek az a George Leodis volt a producere, aki a modokat is igazgatja. Kiemelném még Amie Makris énekesnő orgánumát, aki ha kell, bársonyosan simogatja a fülkagylók belsejét, viszont ha úgy hozza a dal, akkor a torkából kiáramló erőteljes rezgésekkel is képes stimulálni a hallgató idegeit.

Legközelebb élőben: 2019. november 5., Robot

 

Tegnap lett 10 éves a néhai Fuck Buttons hibátlan, színtiszta mesterműve.

A Surf Solar simán minden idők egyik legjobb nyitószáma. 

Oje Ken Ollivierre a.k.a. Protoje jamaikai zenészcsalád szülötte, aki 2005 óta maga is muzsikuspályán serénykedik. Az eltelt közel másfél évtizedben négy nagylemeze jelent meg, az Ancient Future a harmadik a sorban. Ránézésből azonnal kideríthető, hogy a soul-os reggae műfajában alkot, a dalok tematikailag pedig az élet dolgairól regélnek a hallgatónak.

Egy dolog, hogy nemrég eszembe jutott előkotorni a polcról ezt az albumot, és kiderült, hogy tavasszal betöltötte a huszonötöt. Egy másik, hogy ők is az "ismeretlen ismerős" kategóriába tartoznak: a lemezindító Walk This Land-et mindenki hallotta már, max nem tudja, hogy ők követték el - a dal a Guy Ritchie-féle A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső betétdala volt. Mindezeken túl a norfolki E-Z Rollers nagyon karaj dárenbézt játszik, füleldoda:

Zsíros fuzzal vastagon átitatott sztóner rock az Óriástörpe erőssége, és aki komálja az első két QoTSA nagylemezt, az nem fog csalódni az arcokban. Naná, hogy ósztrálok!

 

Indítsd a hetet egy laza svédhalállal! FB.

 

Kim Gordon első szólólemeze egy kibaszott csoda. 

Szerencsére az új Bodega-kislemez is rendben van. Imádom. Más, mint a bravúros debüt, de imádom. 

Megint, újra, még mindig kurva jó.  

Karmazsin Király napra pontosan fél évszázada lépett a világ elé első nagylemezével.

Úgy emlékeztem, hogy posztoltuk ezt az albumot is, de csak a Bandcamp-oldalas bejegyzést találtam a FB-csoportunkban. De most itt van, hogy este lehessen rá mulatni a Dürerben!

 

A germán sivatag mélyéről idáig gurult az ötödik Kadavar korong.

Legközelebb élőben: 2019. november 23., Bécs, Arena

Két évtizede nyomja a doom-ot a talján Bretus, az Aion Tetra pedig a negyedik nagylemezük. A dalokat a helyenkénti blues-os alapokra konstruált lassúság szövi át, a zsíros, több tonnás riffek lomhán bugyognak elő a gitárokból, a szövegek pedig horrorisztikus lovecrafti történeteket regélnek el a közel háromnegyed óra alatt. Ráérős jóság.

 

Pazar lett ez is, nem tévednek, ez a jó shoegaze. Új irány ez, de ez a jó irány. 

Három számos EP egy új dallal, és két feldolgozással: az egyik egy Celtic Frost-, a másik pedig egy Bad Brains-átirat. A Sutter Lord kiadványa.

Két, igen ritka jelenség látható a lemezborítón: az egyik az a mozzanat, ahogyan a négykezű, furaszemű Kecskeisten előtt térdeplő Halál alázatos testtartásban azt mondja: "Légyszi adj már kölcsön, öreg vagyok, kell a pénz." A másik pedig egy fizikai jelenség, az ún. ibolyántúli izzás, amit a háttérben látható két hold közös gravitációs mezeje vált ki, és idilli keretbe foglalja a jelenetet.

Húsz éve jelent meg az Antipop.

Negyedszázada jelent meg az első Spiritual Beggars nagylemez, amelynek most a 2002-ben négy bónusz dallal feltuningolt változata rejtőzik a kép mögött.

Megérkezett az öregsulis halált nyomató Baest második nagylemeze.

Legközelebb élőben: 2019. október 22., Pozsony, Randal Club

A multiinstrumentalista Rosalie Cunningham a hetvenes éveket a proggerebb feléről megfogó Purson énekesnője volt 2011 és 2016 között, az oszlás után pedig szólópályára lépett. Első nagylemeze idén jelent meg, és minden van rajta, mint a karácsonyfán. Ettől még nem lett mainstream, vagy pláne kommersz, hanem maradt az a rétegezett, és nem kicsit a '65-'75 közötti zenék ihlette muzsika, amely irányokban korábban a Purson is alkotott. A Pretty Thingstől kezdve a Queenen, Curved Air-en és ki tudja még, min keresztül egészen a Sabbathig terjednek a dalok inspirálói - a lemezt záró Yarn from the Wheel még Pink Floydos húrokat is megpendít. Egyszerre játékos és komolykodó, így mindenkinek tetszeni fog, aki egy állati jó hangra, és a fent nevezett időszak által ösztönzött muzsikára vágyik egy felhős vasárnap délelőttön.

Hajnalimádó csoporttagunk hívta fel a figyelmet erre a nagyszerű, feketébe hajló avant-post-bármi műfajban gitárral, hegedűvel és hörgéssel utazó oregoni trióra, én pedig egy hét alatt elfelejtettem jól, hogy a FB újabban nem enged ki kommentet, ha Zippys link van benne. Így megkapta a maga posztját, amit füleljetek egészséggel!

 

Vagy nagyon lemaradtam valamiről, vagy tényleg a semmiből ugrott elő ez a nagylemez.

Tíz éve jelent meg az Animal Collective hullámzó borítójú albuma, amely akkor elvarázsolt, és azóta is jó pár alkalommal.

A jó William háromnegyed órán át cincogtatja a gitárját.

Van ez a hypnagogic pop néven emlegetett irányzat, ami még csak picit sem metál, de épp annyira le van öntve a nyolcvanas éves nosztalgiájával, hogy meg tudjon fogni bizonyos napjaimon amolyan háttérzajnak, hozzáteszem leginkább egy retró pornófilmben, vagy egy meggyötört TDK szalagon játszott limonádéreklámban tudom elképzelni. Finom kis lo-fi cucc szintikkel és gitárral, és bár véleményem szerint ezt a stílust még mindig Ariel Pink illetve John Maus gyakorolja a legizgalmasabban és legtökösebben, kellemes pillanatokat tud okozni ez a David Loca nevű csóka is a Part Time név alatt futó projektjével, aki talán a legtöbb elszállós hatást viszi bele a dologba ebből a hármasfogatból.

>

A szeptemberben kijött Modern History-nak már a borítója is sejteti, hogy Dávid urat elragadta egy sárga tengeralattjáró, miközben a delfineknek játszott a pálmafás stégen, az utazás alatt pedig volt ideje megírni egy indokolatlanul hosszúra nyújtott lemezt, amin most kevesebb emlékezetes pillanat van, mint a korábbi anyagain (az album névadó dalán és a Happy Birthday Ricky-ben jön fel leginkább levegőre a langymeleg víz alól), de a hangszerelés a régi, így ha az valakinek bejön, érdemes messzebbről szemezgetnie a munkásságával, mondjuk berakni a 2013-as PDA-t, vagy a 2011-es What Would You Say-t, mert Loca öregemberebb mint valaha, és az utolsó "Drugs Drugs Drugs (Synthetic)" című dal sem kell ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, valamire eléggé rácsúszott, bár ezt már eddig is sejtettük.

Az új Nightstalker nagyszerű hallucinációkat képes okozni így október elején. De sebaj, mert legközelebb élőben november 3-án a Dürerben lehet őket szemre- és fülrevételezni. Korábban.

Négy szertelenül és szüntelenül improvizáló, összességében közel nyolcvan percre rúgó játékidejű szerzeményével megszületett a The Cosmic Dead eddigi legjobb nagylemeze.

 

Hosszú, esős napok soundtrackje az urbánus élet margójára, amiben a cement ridegségét idéző húrtépésekbe egészen váratlan pillanatokban simogat be a kesergő szaxofon és a zongora, az ukránok fincsin művelik ezt a konyakkal leöntött fülnoirt.

 

Egyáltalán nem szoktam élvezni az instrumentális zajrockot, de ezek a nyomorultak elvarázsolnak. Gonosz, geci, aberrált, pszichotikus és sátáni nihiltől bűzlő rohadék számok egymás után. Nyiknyik, nyekere, baljós részeg tangó, lesújtás, sodrás, tekerés embertelen irányokba aztán meg egyenesirányú fejbekúrás. Óriási zenélés, amúgy, csak nem a puhafaszú hülye rocker haverodnak szól. Nekem ugyan hiányzik egy David Yow, vagy valaki, aki megfogalmazza az amúgy egészen bámulatos dalcímeik mögött lüktető eszelős hangulatot és haragot és sötétséget és retardált kiüresedettséget, de szerencsére azért ezek a kibaszott nagyszerűen megírt nóták beszélnek énekes nélkül is (leszámítva az utolsó számot, amin van dalolás, méghozzá milyen). Artikulálatlanul, de beszélnek.

Amúgy ez a harmadik lemezük, az előző kettőt ugyan jó párszor meghallgattam már a neten itt-ott, de sajnos nincsenek meg. Segítsetek, ha tudtok. 

Két éve igencsak jól sikerült a bemutatkozó albumuk - és hasonló izgalmakat rejt a most megjelent második nagylemezük is. Az Alternate Endings a Cult of Luna A Dawn to Fear-jénak karcosabb, darabosabb ikertestvére. A véleményt csak erősíti a tény, hogy a bajorok korongját Magnus Lindberg maszterolta, és a CoL kolosszális műve mellett év végén jó eséllyel a Cranial is ott lesz a legjobb idei atmoszférikus cuccok között.

 

A montreali Lochness fél órában megmutatja, hogy hol lakik a dúmszter szmókerek istene.

Mindezt a tudást ráadásul akár ingyen is biztosítja a nagyérdemű számára.