Ha esetleg engem kérdezne valaki, azt mondanám, hogy ez simán a Duster legjobb lemeze lett. 

Az utóbbi évek legjobb punk együttese. 

Öt és fél évvel a Magmafröccs után az év leguccsó napjaiban

az új Kröwnn nagylemez is betoppant Velencéből.

 

Köszönjük. A blog 2020-tól fizetős lesz.   

Egy lassan füstölő kövér jolánnal az egyik kezedben, egy alkohollal a másikban nézed az esti város fényeit. Melankólia van, laza üresség és tompa révület. Minden lassítva mozog körülötted. Néha annyira kell az ilyen. Mert ritka a jó trip-hop. Rhi idei lemeze komor, súlyos, sötét, de érzékeny, finom vágykereső eleganciája is elvitathatatlan. Csodás hangja van a csajnak, selymes, puha, de nem ezektől a daloktól fogsz életre kapni. Sőt. Csak ülnél, kábán, merengve valamin, ami elmúlt. Nyers, kemény szövegei lehúznak a seggedre. De ez jó. Menő vagy a szádból kihömpölygő füsttel és a kimérten bólogató fejeddel. Ketamin kellene. 

Az első remek lemeze is itt van, akad rajta egy zseniális Too High című szám, amire hülye lennél nem beböllenteni.  

Frank Gary Martin (Pain Teens), Gary Chester (Ed Hall, Pong) és Nathan Calhoun (Chaindrive, Unicorn Magic, Butthole Surfers, Gibby Haynes and his Problem) merőben lenyűgöző együttese annak ellenére volt kurva nagy Bécsben a Flipper előtt, hogy az egyik számukat csak második nekifutásra tudták elkezdeni. Viszont nagyon viccesen kommunikálták a bakit. Mert amúgy baszott viccesek, ez pedig ezen a két csodálatos lemezen egyértelműen érződik. Mert amúgy mi volt a kibaszott Ed Hall, ha nem halálosan vicces? Ugye. Na, egyébként ez valahol a noise-rock és a weird rock között mozog, de teljesen jogosan hívják néhol drug rocknak is meg pszichedelikus punknak. Van egy csodás Mushrooms című daluk, például. Élőben előtte megkérdezték szerencsétlen osztrákokat, hogy ki evett már varázsgombát, de csak én tettem fel a kezem. Ritka hülye, szórakozott, elszállt, de savas játékosságukban is fogós, tökös számokat írnak, amiket ritka dögösen és mocskosan adnak elő. Szarnak mindenre, ami becsülendő. Eddigi két lemezüket behatóan ismerem, nem hinném, hogy lenne rajtuk felesleges dal. És most készül a harmadik.     

Magnus talált valahol egy vinyón két kiadatlan számot saját magától. Fingja sincs, hogy mikor, hogyan, hol készültek. Pofozott rajtuk egyet-kettőt, és íme, a két elfeledett szerzemény, 30 percben. Teljesen Solar Fields amúgy mindkettő, nincs mitől tartani. A Sourcebook kifejezetten óriási, de a The Waiting is szép, mint az állat. 

Martin Nonstatic és Esko Barba kitűnő közös lemeze. Nyilván az Ultimae adta ki. Nyilván kibaszottul jó. Feküdjetek szépen le és hallgassátok végig, kussban. Ilyen vagy olyan utazáshoz is tökéletes (ha már amúgy tájak inspirálták). Csak hagyjátok hatni, van egy szép íve. Érezzétek az időt és a teret és magatokat. Nyugi van. Pihi. 

Ugyan Greene meg tudja táncoltatni a népet, nem is mindig a legkifinomultabb módon, de amit az idei nagylemezén csinál, az más. Szétszedi a táncparkettet, nem érdeklik az olcsó fogások, nem foglalkozik felszínes örömökkel és vágyakkal. A clubzene, a disco, a house, a techno elemei itt vannak, szeretve vannak, belőlük pedig valami sokkal összetettebb, texturáltabb, mélyebb és érzékenyebb dolog születik. Az énekesek és ének-samplerek is beolvadnak a zenébe, nem ugranak folyamatosan előtérbe, csak amikor kell (a Night Service fantasztikus sláger). Az egész lemez szórja a neont, bele lehet tőle ugrani a Napba, energetizál, feldob, mozgat, de közben a maga furcsa módján folyamatosan mereng is. Kontemplatív, bensőséges, kidolgozott anyag, de még így is elférne egy ibizai penthouse-ban.  

A Moon Duoból ismerős Sanae Yamada tavalyi lemeze. Valamiért elmaradt, pedig aztán szarrá hallgattam. Pszichedelikus dreampop-szintifolyam, veled marad és távolra visz, ha jól hallgatod. Remélem értitek a célzást. Kábítószerezésre gondoltam. Puha képek, gyönyörű tapintások, belső lüktetések, maradandó és addiktív dallamok. Nagy hipnózis, csendes tánc, menő neonszín naplementék, édes álom. Imádom. 

Újrahasznosítom a baszott Arse első kiadványáról írott gondolataimat, mert miért ne.

"Így kell punkot játszani, és nem máshogy. Nyilván Ausztráliában kalandozunk, megint, mert Ausztráliában a punk még őszinte, nyers, tahó, agresszív, frusztrált, és szennyes és nem akar tetszeni senkinek. Ettől a kislemeztől majdnem elsírtam magam. Gonosz, fel van baszva, püfög, taglóz, üvölt, hupákol, türhő, geci, rohadék és elküld mindenkit az anyjába, őserővel, bebaszva, és húgyszaggal. Nincs egyetlen felesleges hangja, simán az év egyik legjobb cucca."

A Grizzlor még mindig parádés kortárs noise-rock szakramentum, ezzel meg tartoztunk már egy ideje a híveiknek. 

A Years of Denial idén kiadott egy brutális kislemezt és az első, hasonlóképpen baszós nagylemezük is idén jelent meg, szóval ez az év elég jól összejött nekik. A nagylemez címe magáért beszél: rideg, hideg, gonosz, depresszív nihilveretés van a Sátán szintijének csábító, szexi, gyönyörű hangjaira, kevésbé szellőző bőrcuccokban. Bárcsak minden indusztriális darkwave techno kutyafasza EBM-banda tudna ennyi eszelősen fogós témát írni. Bárhova kattintasz az életművükben, az böszme húskampóként szakad bele a füledbe és nem ereszt, amíg ki nem riszáltad Jézust a seggedből. Levágott kecskefejek húgysárga szemei igéznek meg ennek a dicsőséges poszt-apokaliptikus cyberpunk-táncparkettnek a kapujában és nem tudsz mást csinálni, csak ropod az istentelen kétlépésest, amíg ki nem hűl a kibaszott Nap. Nem szívesen versenyeztetek tőlük semmit, de a Body Map kislemez mintha egy kicsit erősebb lenne (vagy hangosabb), mint a Suicide Disco, de ez semmit nem jelent, kivégez mindkettő. 

Két kislemez itt: 

Mintha az A Place to Bury Strangers, a Ceremony és talán a Lightning Bolt amfetaminon akarna játszani könnyedebb, poposabb dolgokat egy letaglózó szakítás után, sikertelenül. A srác első csodás anyagáról volt itt szó, az idei cuccát pedig csak és kizárólag valamiféle csúcsteljesítményként lehet leírni. Ennél hangosabb, torzabb, agyfalszaggatóbb, őrültebb és ijesztőbb hangzást, a kurva életbe. Ez a kibaszott lemez lezavarja a vakolatot a falakról és törik tőle minden ablaküveg. A legdurvább pillanataiban rá kell fognom a bordáimra, hogy ne akadjanak össze. Közben meg a szíved is remeg a tomboló hangorkán szépségétől, bámulod azt a bizonyos cipőt az aprózódó világ küszöbén (doomgaze, vagy mi a szar). Molekuláidra robbant, amikor akar. Érzékenyen felemel és a lelkedbe bújik, amikor akar. Néha egy számon belül is. A Trainwreck belez és leégeti a szőrt a seggedről, utána meg mi már a Have it Your Way. Bizarr, bazdmeg, bizarr egy mestermű ez, de mestermű. Egyszer nem elég meghallgatni, a felét se fogod elsőre érteni és érezni, el leszel foglalva a hirtelen beköszönő sérveddel. Nehezen feldolgozható, hogy egyetlen fiatalember miként képes több mint egy égbekiáltóan tartalmas és nehéz és kíméletlen órában így megrázni a hülye kis világot körülötted és benned.       

Nagyon fasza volt a két éve megjelent első Weeping Icon lemez (vagy mi volt az), de a generikus zajpunk dalok (ha vannak ilyenek) és a szétszedett, agyonvágott, kísérletezősebb őrületek egyvelege nem adott ki valami túl következetes összképet. Ellenben az idei. Mekkora már. Katakombákból csengő destruktív, kíméletlen, monoton nyekergés-hegyek, dögletes, pszichotikus, sötét rock and roll, némi post-punk hullaszag, sikonyálás és cinikus spoken word odamondás, dörgő basszus-massza, önkívületben pogótánc és fenséges, emlékezetes, egymásba hömpölygő kegyetlen dallamok kifejezetten felemelő monumentuma. A dalok közti szép kis drone-dallamolás és experimentális hülyülés kell, pihentet a málhás bólogatások és a heveny rángások között, de élőben állítólag még levegőt venni sem állnak meg, csak tolják szünet nélkül ezeket a lenyűgöző dalokat. 

Egy hongkongi gitárhős és egy kanadai basszusgitáros bámulatos kettőse Pekingből. Messzemenőkig zseniális. Emlékszem, mikor kijött, egymás után meghallgattam négyszer. Vagy ötször. Azóta már a gerincvelőmben van. Kurva nehéz összerakni írásban, hogy mi a fasz. Klasszikus blues-futamok, pszichedelikus sivatagi tuareg-rock és western-témák kapnak kínai folk-köntöst, a föld alól visszhangzik valami swing, valami surf, valami boogie és rhythm and blues, valami rock and roll, de kifordulva magukból, feláldozva az ismert dallamokat és témákat a mindennél gyönyörűbb - elektronikus transzzenéket idéző - hipnotikus monotónia és a minimalista zene finom modulációinak oltárán. Múlt és jelen, korok, helyek, műfajok olvadnak itt egybe egyetlen kibaszott riffben. Tom Ng bámulatos gitármunkája és Joshua Frank vele pulzáló csodálatos basszusa keresztülszántanak mindent, amit zenéjük csak idéz. Az egyes hangokról, a hangok közötti beszédes és tereket kitöltő csendekről, az egyszerűségükben katartikus dallamokról, a két hangszer káprázatos összhangjáról, az ösztönös és mégis kiszámolt ritmusok erejéről szól ez. Végtelenül tiszta, eszelősen okos, mégis kurvára laza és tökös és dögös, a lemez végére dervistáncolsz. Senki nem csinált és csinál ilyesmit. A kantoni kántálást ember nem érti, de tökre biztos vagyok benne, hogy Ng dalszövegei is faszák. Kötelező.       

Melankolikus, befordult, csodálatosan lassú, bájosan elkeseredett, imádni valóan nyers, pszichedelikusan nyúlós minimalista hálószoba-punk tizenéves lányoktól. Olyan, mintha valamiféle lecsupaszított, lesikált, leszedált pucér Sonic Youth- és Nirvana-dalokat vonszolnának végig a Not Not Fun legjobb együtteseinek kábító csiganyálán. Fiatalok, de nem hülyék, minden egyes hipnotikusan repetitív punkos, grunge-os, vagy épp blues-szagú dallam és lüktetés, minden mantraszerűen kántált-kiabált és egyébként káprázatos tiniszöveg pontos, kigondolt, hiteles és rohadtul hatásos. Estelente, sötét szobában, szar kedvvel hallgatva az év legjobb lemeze.   

A Salvation csürhéjének előző remek lemeze szerepelt már nálunk, most pedig itt az új, minden égbekiáltó haragjával, láncrázásával, anyázásával és szent, súlyos, kíméletlen zajával. Annyira gecis, retkes, rohadék egy lemez ez, baszki, aki nem veszti el az önuralmát ezektől a dúvad daloktól, annak gondok voltak a neveltetésével. Egyébként óriási, ahogy ezek közé a rekedtre üvöltött, szétbaszott, tonnás, szennyes szarok közé volt pofájuk bekísérletezni röhejesen csendes nótákat is (amolyan intermezzo-jelleggel pihentetve a meghágott füleket). A kontraszt bámulatos, a lemez pedig csak több és jobb és szórakoztatóbb lesz. Sokadszorra írom le az ilyen bűzös, gyilkos, csúnya szarok esetében, de továbbra is: ilyen a tisztességes rockzene, nem más.

Berlin techno-úrnőjének idei lemezét eddig még nem tudtam megunni. Lenyűgöző. Kevés szebb dolgot hallottam idén, ki sem tudok emelni számokat róla. Jó, a Love Distrotion a himnuszom, de lesz nektek is róla ilyesmitek.

Tavaly nagyjából pont ilyenkor volt itt a kibaszott Tile aktuális baszása, amit akkor leírtam, az most is működik. Ritka nagy gonosz mocskolás lett ez is. A hangzás tompa, mint a szar, de jól áll nekik, megszokod. Kurva jó zenekar ez, hogy az istenit neki.  

Cinikus nihillel bombázó felbaszott, dögös, sodró, mocskos, veszett harapású zajpunk, ami nem csinál mást, csak kőkeményen ünnepli a rockot lehugyozva, leköpve, üvegszilánkokat rágva, az örök másnap kocsmabűzében. Sajnos senki nem beszél erről a fantasztikus lemezről, pedig aztán. Egyébiránt: az év egyik legjobb borítója.

Dögletes egy lemez ez. Dühös, kifakad, ocsmány és nehéz minden mozdulata, mindezt ráadásul teszi meglepő méretű aggyal. Zsánereket és zsánerszerűségeket lehet hajigálni: noise-rock, noise-punk, post-hardcore, hardcore-punk, grunge, mifasz. Ha így most jó és tudjátok, hogy mi van, akkor király. A csaj, aki üvölt, tulajdonképpen David Yow, a zene pedig a lehető legszebben idézi a Karpot, a Harkonent, a korai Mastodont, a The Jesus Lizardot, és minden ilyesmit. Mégis, van saját hangjuk, saját - kifejezetten szédítő - dalszerkezeteik, saját baszott nagy témáik, amik zavarba fognak hozni, miközben folyamatosan rúgják a randa arcod. A dalszövegeik parádésak, szaxofon pedig van, de csak kicsit. Akad még egy kislemezem tőlük, de csak kérésre.

A Luggage idei lemeze nagyon meg fogja melengetni azoknak a pöckét, akik szeretik a Shellacot. Remélhetőleg azoknak is, akik nem szeretik a Shellacot, de ezekre a szakadár hitetlen bugrisokra ne is pazaroljuk tovább a drága időnket. Persze nem totális Shellac-nyúlás és nyilván meg lehet említeni a My Discót, a Behaviort és a kései Young Widowst is, de ez a lényegen nem változtat. Kiszámolt, kitalált, precíz, tiszta, okos és súlyos lemez a Shift, nincs felesleges másodperce. Monotónia, modulációk, hipnózis, hullámzás, ütemek, ritmus, zaj, basszus, nagybetűs hangok. Másról nem szól és nem is kell neki. Csodálatos. Az Electrical Audio stúdiójában vették fel, úgy szól, ahogy anyádnak is szólnia kellett volna hozzád. A korábbi két lemezük is kelleni fog majd, de a Shift legyen az első.   

Hogy az idei karácsony még jobb legyen.

 

Idén újra kiadták ezt a több mint nagyszerű 2014-es sötét szintipop csudát, szóval. Aki nem ismeri, az megismeri, egész kötelező munka. 

Béláim az űrben, a kedvetekért előreugrottam kicsit az időben, hogy egy jövő hónapban megjelenő nagylemezzel kívánjak mindenkinek békés, meghitt karácsonyt! Ne feledjétek: az ünnepek alatt is érvényes a don't drink and drive!

Legközelebb élőben: 2020. március 25., Barba Negra

Egy újabb koncertfelvétel a Zajongó Fiatalság archívumából. Korábban.

A Párizs környéki homokbuckák tetejéről zenél nekünk

a francia sztóner Dead Acid People.

 

Frank Zappa ma lenne 79 éves, ezért itt van a '79-es Sheik Yerbouti.

A Hattyú-völgyi Meredélyen alkotó bajor power trio kiváló érzékkel jeleníti meg azt a pillanatot, amikor a lemenő nap utolsó fénypászmája megcsillan a bajor homokdűnék tetején. Szinte az arcunkban érezzük a rohasztó hőség vibráló levegőjében szállongó por illatát, és lelki szemeink előtt egy végtelenbe tartó tevekaraván is megjelenik a horizonton.

 

Két megalo-fuckin-monumentális dal egy órában, lassú betonozással és a bolygófelszín szétmállasztásával járó, alapból instrumetálista sötétkedő doomban utazva: ezt kínálja fel a hallgatónak a chicago-i Canyon of the Skull idei nagylemeze.

 

Az ünnepek előtt a második Black Tundra lemez is befutott. A formulán nem változtattak, ugyanúgy nagyon finom post-metalt tolnak a lengyel arcok, mint két éve a cím nélküli bemutatkozó albumukon.

 

Monpellier-ben nagyon érzik, hogy mitől döglik a légy: a francia banda sludge doom muzsikáját post-hardcore elemekkel színesítve mondja el, hogy mennyire király dolog a Naprendszerben ide-oda utazgatni egy luxusűrhajóval.

 

Az ikervárosokból érkezett Lungs post-metal EP-je durva nehézségekkel szembesülve született meg. A dalok feljátszása után először kilépett Sean Tobin gitáros, aki nem sokkal ezután 31 évesen elhunyt. Ennek hatására Mike Cushing basszeros is lelécelt, akit gyorsan pótoltak egy új arccal, Eric Sewalsonnel. Az Estuary ennek ellenére erőtől duzzadó, izmos anyag lett, ami a post-metallereknek biztosan tetszeni fog. Az öt dalt pedig Sean emlékének ajánlotta a banda.

 

A Quantum Fantay-jal utoljára öt éve találkoztunk itt a blogon, és a Terragaia óta két másik nagylemezük is megjelent (Dancing in Limbo 2015, Tesselation of Euclidean Space 2017). A Pieter Van der Broeck vezette belga társulat idei korongja most is messzire kalandozik el, miközben a tőlük megszokott improvizatív pszichedeliás űrrockot kapjuk - amiben persze ott van egy kis Hawkwind, egy kis Tangerine Dream, és egy kis Ozric Tentacles is.

Az első Infectious Grooves nagylemezt valahogy mostanáig még nem posztoltuk.

Ismét egy EP, ami a hossza miatt nagylemez is lehetne: a svéd Domkraft az év végére időzítette aktuális Sabbath-imádatának a világ elé tárását. Bő egy éve pedig az igen kiváló Áradással írták be magukat a blog történetébe.

 

Nem tudom megunni. Mindig tarol az arc, most épp eddig ki nem adott durvaságokkal. 

Az év egyik legótvarabb borítója, az év egyik legjobb lemeze. Részemről le van rakva a nehéz kortárs noise-rock új alapja. Ekkora kikúrt nagy és gyilkos és málhás és szemetes riffhegyet, ekkora izmot, ekkora pszichotikus haragot és láncrázó dühöt nem mostanában baszhattott senki. Minden egyes kurva szám gyomorszájon csűr, a lemez végére pedig el akarsz pusztítani valami szépet. Egy pillanatig sem enged, szorít, feszes, nem szarozik, de képes minden rohadék taglójával meglepni. Aki szereti az Unsane-t, a Fudge Tunnelt, a Cherubst, az készüljön egy megsüvegelendő tilózásra és ünnepelje a világvégét, mert ennek a lemeznek minden egyes felfoghatatlanul súlyosan morzsoló gecis perce szent és sérthetetlen.

A 2000 óta alkotó Soundwalk Collective tagjai hangarcheológusokkként cimkézik önmagukat, amelynek lényege, hogy a zeneszerzés folyamata során különféle, az adott kompozícióhoz "szükséges" hangokat előre kiválasztott helyszíneken rögzítik. Dolgoztak így már az Arab-félsziget sivatagában, vagy éppen a Fekete-tengeren is. Patti Smithszel (és lányával Jesse Paris Smithszel) a 2016-ban megjelent, a Velvetes Nico emlékének szentelt Killer Road című lemezük kapcsán kollaboráltak először. Idén két albumot is kiadtak, mindkettő Smithszel közösen; ez a második a sorban. A Mummer Love-val a költő Arthur Rimbaud-t idézik meg, aki több, mint egy évtizeden át élt az akkor Abesszíniának nevezett Etiópiában felfedezőként, illetve kávé- és fegyverkereskedőként. Zeneileg a hanganyagtól az ambientes spoken wordtől a krautos zakatolásig terjedő kavalkádot kapunk, és olyan alkotókat vendégként, mint Mulatu Astatke, Philip Glass, és a szúfi Sheik Ibrahim és társasága. Nem egy lakossági kiadvány, de katarzisra szomjazók elégedettek lesznek vele.