Dhafer Youssef most is kiváló albumot rakott le az asztalra: a bornírt "a Kelet és Nyugat találkozik egymással" közhelyes megállapításon túl most is illusztris társakkal zenélt együtt. Úgymint az indiai Zakir Hussain, a norvég Eivind Aarset, vagy a török Hüsnü Senlendirici. Lassan belemerülős, de ha elkap, akkor nagyon odaszegezős.
A lassan veteránnak számító Dragonauta ötödik lemezéről gyakorlatilag eltűntek az előző évtized sztónerikus-dúmszter témái, helyettük jelenleg feketeszerű és progger megközelítéssel élnek a zenészek. Ami nem is csoda, mert mostanra az eredeti tagok közül már csak Daniel Libedinsky gitárost találjuk a legénység soraiban. A dalok epikusabbak lettek, az előző két korong (Cruz Invertida 2010, Omega Pentagram 2013) ~55 percét az Entropicornio bőven túllövi a maga 80 perces játékidejével. Ha kedveled a Voivodos dalstruktúrákat, az Ethica Odini környéki Enslaved-et, vagy a korai Celtic Frostot, akkor ezt is kajálni fogod.
Minneapolisból szar punk még nem jött, a Color TV első nagylemeze sem az. Nagyon nem. Ahogy ott szokás, épp kellően dallamos, kemény, ezerrel teperős, elszabadult és felemelő, power poppal kacérkodó punkról van szó, amire olyan kurva jó léggitározva ugrálni, mint mondjuk ide Lacháza. Nyilván jó lenne megemlíteni olyan helyieket, mint a Hüsker Dü, a Replacements, a Rifle Sport, vagy épp a nemrég kitoszott The Suicide Commandos, de a faszom. Amúgy nyilván a Deranged adta ki, ami nem véletlen.
Titokban sokat pityeregsz, mert a Jex Thoth öt éve nem adott ki nagylemezt? Akkor itt van a talján Messa, akiknél szintén bugó női hang alá és mellé sorakozik fel a döngicsélő drone-tól kezdve az óceánmély doom-ig minden, ami a fülnek kedves. Az albumnyitó dal konkrétan olyan, mintha egy Sunn :O))) jamre tripelnél nagyokat.
Szintén stonerdoom, de annak zajosabb-érdesebb fajtát műveli a miami Bleeth. Bár náluk tényleg csak körbelövés a műfaji skatulyázás, hiszen a pszichedelikus momentumoktól kezdve a helyenkénti ipari, seattle-i, és ki tudja még milyen összetevőkkel bezárólag igen tarka a kép az esetükben. További magyarázkodás helyett inkább füleldoda!
Úgy rémlett, hogy tavalyelőtt posztoltam a canberrai Witchskull bemutatkozó albumát (The Vast Electric Dark), miközben mégsem. A power trio ott folytatja, ahol korábban abbahagyta: riff-vezérelt, mélyen morgó, Sabbathból és NWoBHM-ből építkező, erős lemezt tettek le most is az asztalra, Marcus De Pasquale gityós/énekes pedig ugyanúgy süvölt, mint két éve. A Gyülekezet Végakaratát ráadásul Andrásfy Vili keverte és termékelte, így minden stonerdoom rajongónak a kedvére lesz.
Tizenévesen imádtam őket, utána Sting szóló dolgait is szerettem a Ten Summoner's Talesszel bezárólag, aztán már nem. A három szőke trióját viszont mindmáig hallgatgatom, főleg, mióta beszereztem ezt a '93-as kiadású gyűjteményes dobozt.
Idén 40 éves a Minneapolis elfeledett büszkeségének messzemenőkig csodálatos első nagylemeze. Aki nem hallotta még, az hallgassa meg, teljesen kötelező, alapvető punk kincs, klasszikus, meg minden ilyesmi.
Imádni való, taknyos, pörgős, feszes, power popos punk bazsalygás. Néhány tökéletesen koszos kis perc, dobjátok a lovak közé a gyeplőt és pogózzátok meg a szomszédot.
Ha ismersz egy Lee Scratch Perry albumot, ismered az összeset - tartja a mondás. Másrészt viszont minden, magára valamit is adó előadónak van egy fekete lemeze. Nála most jött el ennek az ideje, és királyos dubok hallhatók rajta.
Strummer József munkásságáról átfogó képet nyújtó két CD-nyi válogatás, a The Clash előtti 101'er-től a szólólemezekig.
Ez meg 20 éves. Tudom, egy posztba kellett volna rakni a Daydream Nationnel, de nem gondolkodtam eleget ezen az egészen.
Idén 30 éves ez a jelentéktelen lemez.
Sok év után újra. Tök jó lett.
A korábban súlyosabb zenékben utazó Henry Derek Elis visszanyúlt a kollektív amerikai emlékezet mélyére, ahol poros mellékutakat, szélfútta ördögszekereket, kilátástalan küszködést, és végtelen istenkeresést talált. Mindehhez passzol a muzsika is, amely déli szelek uralta, gótosan sötét hangulatú, apokaliptikus víziókat fest a hallgató elé, amitől úgy érzed, hogy a délutáni kanapén szunyálás egyúttal a ravatalod is lesz.
Pár napja jelent meg az Earthless 15. koncertlemeze.
A májusi ötszámos kislemez - aminek az összes dala felkerült erre is, ő tudja miért... - után itt a szeptember végén (pár nappal ezelőttig viszont sehol nem futottam még össze vele) megjelent második Kandle Osborne LP, szeressétek.
Valljuk be, a Cypress Hill albumai az ezredforduló után (udvariasan megfogalmazva) felejthetőek voltak. Közel egy évtizednyi kihagyás után viszont itt a visszatérő album, amelyen a rap-metál crossover helyett ismét az öregsulis hip hop hangzás hallható a hozzávaló beatekkel, gyomorrengető basszusokkal, valamint itt és most ázsiai zenei betétekkel. Nyilván a kilencvenes évek első felében megjelent, és etalonnak tekintett első három nagylemeznél nem sikerült jobban - másrészt viszont soha rosszabbat a harmincadik évfordulóra!
A szent és sérthetetlen Carbon Based Lifeforms tök első lemeze 20 éves lett. Notch néven adták ki amúgy, és akkor velük volt még Mikael Lindqvist is. Ez friss, idei, Vibrasphere által remaszterált verziója, amit tök ingyen adnak. Hadd ne kelljen már leírni, hogy milyen jó.
Kedvenc Űrkollektívánk sosem pihen: a Chatoyant Breath kb. a harmincadik stúdióalbumuk szűk másfél évtized alatt. A színvonal továbbra is magas, a kétórás játékidőbe ezúttal öt nagy lélegzetű space-jam rock fért bele. Rájuk jellemző módon ezzel szemben a Bandcampen négy dal hallható, melyeknek a hossza és a sorrendje is eltér a kép mögött találhatókétól.
Brutális anyag Manni Dee első igazi nagylemeze. Kurvamód sötét, gyilkos hangvételű, művi és intelligens és baszottul súlyos sikátortechno, némi gyászambienttel felütve, hogy legyen idő a éjszakai késelésekre, patkánytaposásra, rozsdanyalásra, szennyvízivásra és minden szentség kivéreztetésére. Vaskos íve van, egyben illik hallgatni, csak a végére romokban fog heverni az életed.
Ha valakit érdekelnek a korábbi cuccai, szóljon.
A Landowner második lemeze kegyetlen. Frusztrált, feszült, neurotikus, zaklatott és ideges és pszichotikus tagló. Az elfojtott agresszió beteg dallamtöredékei felemésztő és hipnotikus monotóniával vájnak pöcegödröt a arcodba, te meg a nem evilági transzba pofozó dalaikra csak rángatózol, mint egy hülye és nem tudod mi van, de megcsapnál valakit. Rohadtul ki van agyalva, nincs egy felesleges hangja (és amúgy milyen vadállatul szól már), mindennek helye és ideje van, de semmi sem a megszokott. A basszus a gyomrodban rázza, a gitáros mi a faszt csinál már, baszki még szaxi is van néha, a dobos meg egy robot, az Albini-módra ordibáló srác meg tele van csodálatos haraggal. Nem egyszerű lemez, de nem is nehéz, viszont legalább lenyűgöző, az öntörvényű és deviáns post-punk dolgok kedvelői imádni fogják.
Pár napja jelent meg, azóta naponta hallgatom. Lényegében új számok és a két korábbi kislemezük gyűjteménye. De milyen számok már ezek, bassza meg. A '70-es évek proto-punkja és a '80-as évek Angliájának jó munkás punkja él ezekben a megmagyarázhatatlanul tökéletes, egytől-egyig emlékezetes és remekül megírt, tiszteletre méltó bakancsos ellenállóhimnuszokban. Michael Bingham énekes egy kincs, a Pretty Vacant feldolgozásuk zseniális. El vagyok ragadtatva és az, aki egy kicsit is érzi az ilyesmit, szintén el lesz.
Mit tud kitalálni egy fél évszázada létező banda az (n+1)-edik albumára? A megoldás: önfeldolgozások! Az újrahangszerelt dalok között vannak nagyzenekarral rögzítettek, akusztikusak, és olyanok is, amelyek akusztikusak és nagyszenekariak, de pl. a The Watcherben felbukkannak a samba ritmusai is. Érdekes.
Éppen, hogy csak rövidebb 35 percnél a dán Baest bemutatkozó albuma, ennek ellenére jól eltalálták, hogy mennyi kell a hallgatónak az old school skandi halálból. Az ötösfogat ihletői között olyan bandákat kell keresnünk, mint az Entombed, a Dismember, vagy a Grave - és néhol kicsit még az At the Gates is befigyel. Sajnos a szeptemberi hazai fellépésükről lemaradtam, cserébe akár a végtelenségig pörgethető a Haláltánc. Bandcamp.
Idén 10 éves az egyik kedvenc lemezem. Alapvetően 10 éve havi egyszer meg kell hallgatnom.
Reménytelenségből táplálkozó frusztrált düh, a sötétség mélyére rántó kozmikus hübrisz, kilátástalan kántálás a mindenség sarkai felé - mindez ékes német nyelven előadva. Röviden így összegezhető a hetven perces hosszat kicsivel meghaladó Agrypnie album lényege, melynek címére azt dobta ki a fordítóoldal, hogy Határmenti munkavállalók. Szóval még az is lehet, hogy az ingázás keserves élményei ihlették a zord külsejű, de könnyen megszerethető nagylemez dalait. Ki tudja? Talán csak ők.
A Wooden Shjips volt már totálisan eleresztett underground LSD-rock, midkult szipedelikus jam-rock, félmenő nevetségesen laza rockbanda, perszonális űrterekbe kisbusszal betolató space-rock félistenség, de egyvalami soha nem volt és remélhetőleg soha nem is lesz: szar. Az új lemez is szétterül rajtad, fekszel és lebegsz, mosolyogsz, minden kurva jó, fasza nyugi van. Nincs szétesve, nincs elszállva, nem öncélú önző örömzenélés, baszottul meg van írva, popos érzékenységű puha kis rózsaszín drogfelhő, de te csak szívod a kis füved és ebből semmit nem veszel észre, totálisan evidensnek veszed, hogy a Wooden Shjips megint egy csodálatos lemezt csinált, amitől csak bámulod a lávalámpád és nyugtázod, hogy volt értelme a napodnak.
A kortárs zajrock legcsúnyább együttese új lemezzel szaggatja szét az elméd. Eleget szopkodtuk már őket a blogon, de csak azért is: ők az új Cows, ők a legszörnyűbb rémálmod, ők azok, akik szárazon tosszák seggbe a trombitát, akiktől a hideg ráz és mégis nagyon nevetsz és vicsorítasz és kifakadsz önmagadból. Gusztustalan, retek, geci, ijesztő és zavarba ejtően groteszk mocsadékság az új anyag is, mintha csak simán folytatnák az előző lemezüket. Az elején csak nézel, hogy mi a fasz, a felénél sikítani akarsz, a végére megtisztulsz és pofán vered az első kezed ügyébe kerülő kisnyugdíjast. Senki nem csinálja ezt így, ahogy ők. Kibaszottul hatalmas zene.
A semmiből előtűnő, önfeldolgozó-akusztikus album.
Még az ősidőkben, a freeblogon kapott posztot a Dub Trio - amely a rockot és a hangszeres dubot ötvözi egymással. A New Heavy a második nagylemezük, melynek második száma Mike Pattont fícsöringeli. Ő pedig hírnevéhez méltón vinnyog, szmöttyög, kiabál, visít, és üvölt.
Új Orphx kislemez. Engem molekuláimra szétcsapott már párszor.
Ennek a fiatal chicagoi psychedelic doom zenekarnak a tavalyi debütlemeze teljesen elszaladt mellettem, ez az új viszont első hallásra leborított a kanapéról. Simán mehet a playlistbe a (korai) Elder, Monolord, Windhand, lemezek mögé, az meg külön pozitívum, hogy nem köcsögösködnek hetven percig, hat dalt lezavarnak negyven perc alatt, így kell.
