A Landowner második lemeze kegyetlen. Frusztrált, feszült, neurotikus, zaklatott és ideges és pszichotikus tagló. Az elfojtott agresszió beteg dallamtöredékei felemésztő és hipnotikus monotóniával vájnak pöcegödröt a arcodba, te meg a nem evilági transzba pofozó dalaikra csak rángatózol, mint egy hülye és nem tudod mi van, de megcsapnál valakit. Rohadtul ki van agyalva, nincs egy felesleges hangja (és amúgy milyen vadállatul szól már), mindennek helye és ideje van, de semmi sem a megszokott. A basszus a gyomrodban rázza, a gitáros mi a faszt csinál már, baszki még szaxi is van néha, a dobos meg egy robot, az Albini-módra ordibáló srác meg tele van csodálatos haraggal. Nem egyszerű lemez, de nem is nehéz, viszont legalább lenyűgöző, az öntörvényű és deviáns post-punk dolgok kedvelői imádni fogják.