A Wooden Shjips volt már totálisan eleresztett underground LSD-rock, midkult szipedelikus jam-rock, félmenő nevetségesen laza rockbanda, perszonális űrterekbe kisbusszal betolató space-rock félistenség, de egyvalami soha nem volt és remélhetőleg soha nem is lesz: szar. Az új lemez is szétterül rajtad, fekszel és lebegsz, mosolyogsz, minden kurva jó, fasza nyugi van. Nincs szétesve, nincs elszállva, nem öncélú önző örömzenélés, baszottul meg van írva, popos érzékenységű puha kis rózsaszín drogfelhő, de te csak szívod a kis füved és ebből semmit nem veszel észre, totálisan evidensnek veszed, hogy a Wooden Shjips megint egy csodálatos lemezt csinált, amitől csak bámulod a lávalámpád és nyugtázod, hogy volt értelme a napodnak.