Egy portugál-brit csaj poszt-minimalista elektronikus-experimentális folkszerű hálószobazenéje. Őszinteség és intimitás, zavarba ejtően. Szép, szomorú, misztikus, lesújtó, önfeledt, és főként személyes. Brutális. Minden bizonnyal le fog tenni az életről, de ez a dolgok rendje.
Noha nem az, én ezt a lemezt nem tudom nem gyönyörűnek hallani.
Letaglózó, hámlik tőle az arc, a fal, a levegő, a világ.
Kibekúrt hangosan kell hallgatni, meztelenül, üvöltve.
Két holland lány, analóg szintikkel és mindenféle ütőssel. Pszichedelikus krautrock menetelés a kozmosz csodás útvesztőiben, spirális space-progos témák töredékei vegyülnek fülbemászó minimalista elektronikával, magasan szálló vokállal, némi kimiskárolt post-punkkal, valamint táncolható és dögös és laza és elszállt hipnotikus hálószoba-technóval. Aki képben van a Knekelhuis kiadó világával, az nagyjából sejti. Kurva jó lemez, meglepő ötletekkel, játékkal, zeneiséggel, szabad tudattal, dalokkal.
Ez a videó meg milyen kúl már:
Az inkább útkeresőnek nevezhető első kislemezük is itt van:
Színtiszta, taknyos, pisás, trágár, pusztító punk-rock, óriási gitármunkával és nagyon erős, fogós, húzós üvöltözéssel. Nincs szarozás, nincs okoskodás, nincs trükközés, csak a sikátorbűzben kúrás, a szar cuccaidba beleszáradt kannásbor, kopott bakancsok fejmagasságban, összegyűjtött cigicsikkek nejlonzacskóban. Ingyen van, de sokkal többet ér.
A kenyai KMRU csodálatos ambient-életművét hallgatva csípőből ki lehet bekkelni ezt a szar évet, meg úgy akármilyen évet. Kezei között szétfolyik az idő, minden pár fokkal melegebb és bensőségesebb és meghittebb és álomszerűbb lesz, béke van, nyugodalom, kontempláció, és masszív introspektív gyönyör. Simán az egyik legjobb idei bármi. Nagyon aktív az arc, de a Jar az idei legszebb és legfontosabb lemeze (meg mondjuk a Peel), ugyanakkor a Bandcamp-oldalán szinte mindegyik anyagát ingyen osztja (amelyiket nem, azt kérésre szívesen megosztom), érdemes beszerezni őket, fantasztikus mind.
Az izlandi Dynfari négyesének két, korábban (egymást váltva) az Auðn sorait erősítő, ott basszusgitáron nyomuló arc is a tagja: Andri Björn Birgisson gitárra váltott, míg Hjálmar Gylfason maradt a négyhúrosnál. A csapat remek hangulatteremtő erővel a post-metált színezi éjfeketére, és bár idén nem ők az elsők, akik ebben az irányban tágítják a határokat, de egyedül a reykjavíki zenészek azok, akik filozofikus kérdések megválaszolására használják fel szerzeményeiket. A Myrkurs er þörf (Sötétségre van szükség) album konkrétan a "Hogyan teremtsünk összhangot abszurd létezésünkben a halál véglegességének tudatában?" témája körül forog, és ha hasonlítgatást kell tenni, akkor az "Agalloch találkozik a korai Sólstafírral" terminus ugrik be róluk már sokadszor. Akiknek tetszett az Amiensus, vagy a Tibetan Sky Burial, azoknak ez is begyere lesz.
Életem egyik legjobb koncertjét a 2003-as Szigeten fellépő Nitin Sawhneynak köszönhetem. Az indiai gyökerű, Londonban született zenész-producer az utóbbi időkben több film zenéjét is elkészítette, ezúttal egy ír-belga kooprodukcióét, a Mary McGuckian által rendezett A Girl From Mogadishu hangzóanyagát rakta össze. A mozifilm egyébként igaz történeten alapuló fikciós dráma, ami a Szomáliából Írországba menekült Ifrah Ahmed életét mutatja be.
A német sivatag mélyéről duruzsoló szél szólítja meg a hallgatót a Transregression tucatnyi dalában. Persze vannak köztük lágy szellők, és viharos széllökések is, de a teuton bárdokat semmi sem tántorítja el: eljátszanak minden műfaji erősséget, ami miatt a desert rockot szeretjük. A fuzzos röfögések közé emellett odakeverednek grunge-os megmozdulások is, amik emelik az összkép fényét. Kilencvenes években rezonálók, szevasztok! FB.
Hét év után idén szeptemberben jelent meg a svéd Serpent Omega második nagylemeze, amire megérte ilyen sokáig várni. A négyesfogat doommal beoltott sludge metalban alkot, amelyben kérges és feketés elemek is benn foglaltatnak. A szerzemények témái a világ elmúlása és megsemmisülése körül forognak, de zenéjük hangulatilag nem a melankolikus beletörődést, hanem az enyészet miatt érzett dühöt, és a vele egy kézben járó frusztrációból következő agressziót festi meg. Küldeném mindenkinek, akinek már tele van a hócipője az idei évvel.
A Reiki Tapes svájci power trio, amely a pszichodélikás sztónerségben jeleskedik. Érdekességük, hogy a dobos egyúttal a nótafa is náluk, dalaik pedig minden Windhand- és Green Druid-rajongónak tetszeni fognak. Az alig fél órás kiadvány becsületkasszás módon elérhető a Bandcampen. Jóság.
Melbourne-i arcok bemutatkozó nagylemezükön sabbathista sludge-stoner-doom-fuzz metált nyomatnak, iszonyú fílinggel, frankó lassan.
Az égi temetkezés Tibetben, emellett Bhutánban, illetve Mongólia és India egyes részein elterjedt halotti rituálé. Lényege, hogy az elhunyt testét egy magas dombon vagy hegytetőn helyezik nyugalomba, ahol a természeti elemekre és az élővilágra "bízzák" a földi maradványok lebontását. A Tibetan Sky Burial texasi banda, amely bemutatkozó lemezének szerzeményeiben a post-metalt feketés és iszapos elemekkel dúsítja fel. A dalok témái az elmúlás és a megsemmisülés körül forognak - ami ilyen név mellett nem csoda. Elsőre nem vert fejbe a szűk harmincöt perces hanganyag, de a második-harmadik hallgatásnál már elkapott a gépszíj, és hetek óta a lejátszóm vendége a Lamenta.
Amennyire katasztrofális év volt 2020 az emberiségnek, annyira termékeny volt a súlyos zenék világában. Én személy szerint rég nem éltem ennyire izgalmas időszakot, ahol hónapról hónapra követték egymást a bitangnál is bitangabb nyomasztások. Az igazán meglepő pedig az, hogy egy holland úr, bizonyos René Aquarius keze az év legsúlyosabb anyagai közül háromban is benne volt. A korábban már posztolt Plague Organ debüt is felerészben az ő munkája, a még nem emlegetett Cryptae régóta várt első albumán is ő bugyborog és dobol, illetve a Dead Neanderthals Vérrítusát is félig ő celebrálja. Egy huszonhét perces drone-doom szörnyetegről van szó, és első hallgatásra azt lehetne mondani, hogy gerjedő erősítő-imádatról van szó, csakhogy ezen a lemezen valójában egyáltalán nincsenek gitárok. Dob-vokál-szinti a felállás, de ettől még hegyeket lehet porrá őrölni ezzel az alig fél órával. Sunn O))) fanoknak és szeizmológusoknak kiemelten ajánlott.
Idén ősszel a harmadik lemeze jelent meg a norvég Steinsopp power trionak, és ez az eddigi legjobb hanganyaguk. Könnyed odadobhatnám, hogy sztóner arcok zenélnek sztónereknek, de a kép ennél bonyolultabb. A közel negyven perces nagylemez fuzz-központú elszállásokat tartalmaz, de nem a heves ugrálásra ingerlő típusból. Helyette ködös, hunyorogva csillagnéző hangulat jellemző rájuk, vagyis sokkal inkább egy frankó LSD-tripet, vagy egy begombázott hétvégét zenésítettek meg az arcok. Nagy jóság.
A los angelesi Oh Sees év végén egy vörös hátsóját mutogató, közben pedig vicsorgó hím párduc képével dobta piacra remixlemezét. A sorlemezekhez hasonló erős eresztés, mintegy negyven percben.
A Shores of Null a pescarai Spikerot Records főnökének, David Straccionénak a bandája. Befelé figyelő, melankólikus, de nem depresszív, hanem álmodozó, merengő hangulatú gótikus-haláli metál a műfajuk, idei harmadik albumuk pedig egyetlen, közel negyven perces szerzeményből áll. Hegeda és váltott ének: kapásból a My Dying Bride ugrik be párhuzamként, de ettől függetlenül is az olasz társulat ügyesen építi fel az überhosszú dal hangulatát és témáit. Szemlélődő téli nagylemezek, szevasztok!
Hamár kommentben az idei legjobb albumok között emlegettem a Hakent a Fácsén, akkor vegyétek-vigyétek mátkapár!
Huszonhat évvel a The Conversation megjelenése, illetve hat évvel a Cabaret Voltaire egyszemélyi reanimálása után Richard H. Kirk új albummal örvendeztette meg a fülelni vágyókat. Avagy: az iparitól a dubon keresztül a detroiti technoig és vissza.
A Rancher előző kislemeze tök fasza volt, az új is az. Maradt a gyilkos, dühös, nyers, szemét, szaros, gépdobos indusztriális-zajos punk fémvihar, éljen a korai Ministry, az Austerity Program és a Big Black, és éljen a kibaszott Rancher is, akiknek ki kell adniuk már egy nagylemezt is, mert nem bírom idegekkel. Mekkora szennyes darálás már ez, imádom.
Lebontod a világot.
A Guided by Voices is az év végére időzítette új lemezének megjelenését - ami szerintem az utóbbi másfél évtizedük legjobbja lett. Nem bonyolították túl: tizenöt dalt kaptunk tőlük szűk negyven percben. Sajnos fülelni csak keveset lehet belőle a Bandcampen:
Idén kifejezetten erős volt a felhozatal death metal lemezekből, gondoljunk csak ezekre a bandákra: God Dethroned, Black Curse, Vader, Atavist, Temple Nightside, Napalm Death, Carnation, Skeletal Remains, Revulsion. A sort a norvég Cavader folytatja, és ha az Edder & Bile nincs is benne a legjobb ötben, azért a tizenhat év után kiadott új nagylemezük miatt nem kell szégyenkezniük.
A svéd Ages duó 2001 óta létezik, de nem kapkodták el a lemezkészítést: az Uncrown még csak a második nagylemezük. A kilencvenes években gyökerező dallamos feketefém a műfajuk, amit remekbe szabott dalokkal és kitűnő hangulatteremtéssel valósítanak meg. Emellett tetten érhető náluk a halálmetálba való átcsúszás, itt-ott némi progger feketesülés (Undivine), és egy klasszul felépített, disszonáns avantgarde mészárlást is megvillantanak a Dominionism című tételben. Depit és öngyit viszont nyomokban sem tartalmaz a negyvenkét perces hanganyag. Nagy jóság.
Sok lemezt hallgattam sokszor meg idén, ez is köztük van (ahogy korábbi cucca is). A litván Gediminas Jakubka fantasztikus, súlyos, elszállt törzsi technójában van egy valagra való acidos szintizés, érzékenyen kimunkált dallamai tech-house-ba és psytrance-be hajlanak (de szerencsére lassabbak), kezei között a rave keleti misztikusok és északi sámánok tánczenéjévé válik, kántálni akarsz, soha nem múló böszme, majdhogynem indusztriális lüktetése pedig hipnózis. Ha lehet egy javaslatom: a Bizarrt és a Diabelt egyben hallgassátok végig.
A Diabel és az Artefakt:
Geneva Skeen legújabb remeke az összes eddigi remeke közül talán a legösszefogottabb és legsúlyosabb, de ez túl sok mindent nem jelent: a lassan hömpölygő, sötét, komor, zajos, zavarba ejtően nehéz, kísérletezős minimalista elektronika dekadens művészlelke eddig szart nem csinált. Sajátos, bizarr, mindig személyes vagy konceptuális ambientjétől befordulni és nagyokat gondolni lehet, megnyugodni nem. Hangképei, végtelen loopjai, apró hangjainak mindenre rátelepülő ijesztő és gyászos hangulata felemésztik a melegséget. Kell hozzá segg, türelem és nyitottság, kezdők kerüljék.
A többi:
Ana Roxanne tavalyi bemutatkozó kislemeze se volt semmi, de idei munkája messze az év egyik legszebb és legmélyebb dolga (ha valaki Lao-cét idézve indít egy lemezt, ott baj nem lehet). Kontemplatív, meditatív, spirituális, hipnotikus, introspektív, bájosan melankolikus, egyszerre megnyugtató és megrázó, egyszerre visszafogott és szenvedélyes minimalista zenéjét többnyire azzal a szar szóval lehet a leggyorsabban leírni, amit mindig is rühelltem: éteri. Mindegy, a lényeg, hogy megáll tőle az idő, bekussol a zaj a fejedben, elveszel a textúrákban és pár gyönyörű percre újra ember leszel.
A korábbi kislemeze:
A mindenható Jon Hopkins besokallt ettől a nyomorult évtől, a felesleges dühöngés és kiábrándultság helyett viszont ő inkább egy 100 éves hangtálat kongat nagy elmélyültségben. Ami jó. Kurva jó. Szerintem amúgy a hangtál a világ legjobb hangszere. Csak üljetek le kussban, és figyeljétek, ahogy feltűnik, eltűnik, feltűnik, eltűnik minden egyes lassú hangja. Figyeljetek a légzésetekre. Nem lesz semmi baj.
Új Edda.
Lassúság, minőség, riffbőség: a Green Druid első nagylemeze sem volt piskóta, de a másodikkal akkora szintugrást hajtottak végre, hogy reggel munkába menet az albumot hallgatva azt gondoltam, hogy a harmadik korongjuk valszeg az évtized lemeze is lehet két-három év múlva. Nálam így most nem a heti, hanem kapásból a decemberi évlemeze az At the Maw of Ruin.
Anselmo Fülöp ötvennyolcadik projektje harmadszor is belecsap ököllel a lecsóba. Hat dal, negyed órában, kíméletlenül.
Kétlemezes negyedszázados szülinapi kiadás: az első korong az újrakevert nagylemez, a másodikon pedig egy BBC-ben rögzített élő felvétel, demok, és egy Sister of Mercy-átdolgozás (Walk Away) található.
Göröghonból támad a post-metal: a négytagú Kevel titokzatos és hátborzongató csillgaközi utazásra invitálja a hallgatót. Titokzatos, mert az ismeretlen távoli homálya fedi a USS Kevel pontos úti célját. Hátborzongató, mert Kosztasz Katszarosz hörgettyűst hallgatva biztos vagyok benne, hogy légcsőhámlásban fog az örök vadászmezőkre távozni. A legjobb az a banda dalaiban, hogy helyenként a sludge és a black területéről is magukba olvasztanak elemeket, emellett pedig van elég merszük, hogy a létezés alapvető kérdései után faggatózzanak.
A felvétel 2020 nyarán, a Quebec-i City Summer Festen, július 13-án készült.
A bristoli Svalbard zenéjét nem egyszerű körülírni, mert harmadik nagylemezükön a kitűnő atmoszférát több alstílus keverése adja meg. Szívből áramló energiáik erősek, mint a Modern Life is War esetében, dalaikban ott van a post-metal önmagára figyelése a lá Isis, és a dallamosra iszapolt feketéség is megvan náluk, pont úgy, mint a Downfall of Gaia-nál. A végeredmény egy sokszínű album, ami egyúttal nem nélkülözi a súlyt sem. Azt pedig jól tudjuk, hogy az utóbbi a megbízhatóság jele.
A tavalyi, ötös számot viselő Pharaoh Overlord nekem egyelőre kimaradt, de keresem a meghallgatás lehetőségét. Idei hatodik nagylemezén a finn csapat a korai anyagaihoz képest stílust váltott: a dalokból eltűntek a gitárok, és velük együtt a pszichedelia is. Ehelyett a trió az elektronikával flörtöl: synthwave, EBM, synth pop és haladó elektronika az új csapásirány. Fincsi, mi?
Az Világmindenség Világítóteste folytatja pszichózissal megtámogatott ragasztikus útját az univerzum ismert, és ismeretlen ösvényein. Messze szálló dala visszhangozzék minden háztartásban!
Fájó burukkolás Japánból.
