Ana Roxanne tavalyi bemutatkozó kislemeze se volt semmi, de idei munkája messze az év egyik legszebb és legmélyebb dolga (ha valaki Lao-cét idézve indít egy lemezt, ott baj nem lehet). Kontemplatív, meditatív, spirituális, hipnotikus, introspektív, bájosan melankolikus, egyszerre megnyugtató és megrázó, egyszerre visszafogott és szenvedélyes minimalista zenéjét többnyire azzal a szar szóval lehet a leggyorsabban leírni, amit mindig is rühelltem: éteri. Mindegy, a lényeg, hogy megáll tőle az idő, bekussol a zaj a fejedben, elveszel a textúrákban és pár gyönyörű percre újra ember leszel.

 A korábbi kislemeze:

~~~ EP