Hűsító darkwave szintihulllámzás és -habzás, egyúttal a közelítő ősz megérzése.

Manapság ilyen egy bemutatkozó album a ködös Albionban. SinBook.

 

Nem kell nekem már szart se írni. 

Harmadszorra blogvendégünk a svéd Moon Coven.

 

Szó sincs semmiféle bluesról, maximum nagyon átvitt értelemben. A dán Oxx negyedik albumán a dalok olyan összetevőkből táplálkoznak, mint: math- és metalcore, metallic hardcore, crust punk, noise rock, és ha mindez még nem lenne elég, nyakon öntötték egy olyan megközelítéssel, amit nem tudok másként aposztofálni, mint az avantgarde. Félelmetes keveréknek hangzik, és az is - de mindezeknek a pozitív értelmében véve. Időnként persze elszabadítják a káoszt, aztán meg jön egy ki tudja, hogy honnan szalajtott jazzes akkordmenet, hogy végül arcleolvasztó technikázásba kezdjenek. A The Primordial Blues hőhullám idején életmentő lehet, de az is előfordulhat, hogy először az idegeidre meg. Türelem. A zenehallgatás terem.

 

Van itt egy ilyen is, az elébb hozta a postás. BlutBook.

 

A visszatérő hőség magával hozta a halálmetál ontológiai misztériumát. FB.

 

Idén nyáron új Spirit Adrift nagylemez is van. Korábban. Csekira:

 

Három és fél év telt el a megújított linkű Reflections album óta,

mikor is megérkezett az új Godthrymm nagylemez.

 

Szólórománcok '84, Berlin. Összeslétezőszaxofonon, basszklarinéton és tárogatón, lomhán és zivatarosan, mindenhogy: hallgassuk őt! Robban a barnasörfájdalomgránát, a bombatölcsérben pitymallatfűrész- és fakéregspirituálé virágzik, a háttérben pedig lódol az elmaradhatatlan sírókomondor hatvannégy. Nagyon hiányzik.
(1941-2023)

A texasi Stillbeing a doom által inspirált post-metalt játszik. Idei bemutatkozó nagylemezük négy, összesen egy órás játékidejű szerzeményt tartalmaz, melyek hangulata a szónikus intenzitástól a mélázó csöndességig terjed. Ami főként megtetszett a World Builderben, hogy remekül megkomponált súllyal telített dalaik elektronikus alapokra épülnek föl. Post-metallereknek mindenképpen hallgatásra ajánlott. FB csoportjuk, az nincs.

 

A New Orleans-i Anareta bemutatkozó albumán feketefémet kamarazenei hangszerelésben ad elő. Ez így leírva akár borzalmas végeredménnyel is járhatna, de szerencsére nem. Szó sincs semmiféle szimfónikus giccseskedésről, van helyette viszont újító kedvű avantgardizmusban fogant óriási jóság. Elsőre meglepő, de másodikra már zseniális, amit művelnek. Nem akarom ragozni, füleldoda erősen:

 

Valszeg csak legrégebbi olvasóink emlékeznek a kaliforniai Mammatus 2007-es, The Coast Explodes című kiváló nagylemezére, amit még a freeblogon posztolt valamelyikünk. Annak a korongnak a zenéje az erőlködés nélküli, jammelős hangulatú pszicho/sztóner hard rock mintapéldája volt. Azóta két másik albumuk is megjelent (Heady Mental 2013, Sparkling Waters 2015), és nemrég adták ki a negyedik munkájukat. Az összesen egy órás futamidejű lemez négy hosszú dalában továbbra is megmaradt a jammelős trippy fíling, de a sztónerkedés helyett inkább a proggerkedés felé hajlik az összkép. Nem kell megijedni, nem lett belőlük új Dream Theater, csak kicsit más az összetevők aránya, mint bő másfél évtizede. Nem üt azonnal, de ha elkap a gépszíj, akkor többször is pörgetni fogod egymás után.

 

A War Moans óta már eltelt hat év, így itt volt az ideje

a harmadik Mutoid Man nagylemez megjelenésének.

 

Mekkora tevegelés már a délibáblepte homoksztyeppén, beszittyózva! Igazi oáziskereső, kísérleti sivatagi rock két dagályos tételben: lájvszett a kairói illetőségű haveroktól, köztük Alan Bishoppal, az ősabszurd pszichedélia és zeneetnográfiai esztrádhumor megvilágosodásfelelősével. Hömpölyögjetek, izzadjatok, faljátok a nílusmenti szentjánosbogarakat!

Spirituálék krónikus másnapra! Bill és Chris duója már többször bizonyított busongásban & free rock turbulenciában, Zoh pedig Albert Ayler mentén szaggatta a szíveket a szaxofonjával. Nagyon szépen így hárman, ahogy tanítják a virágokat nőni, hajladozni.

A texasi Thunder Horse közel két év után ismét megörvendezteti a tisztelt hallgatóságot. Harmadik albumukon továbbra is nagyszerű Sabbath-imádatot művelnek, pont úgy, mint korábban a Chosen One-on.

 

Korai bardótó, amikor még olyanok voltak, mint a Sun City Girls vagy a Dead C: penész-szagú garázsokban (remizekben, vágóhídkabinokban) tolt, érzelmesre szívott zajrokk-görgetegek, végtelen visszhangragerjedés, mocskos, paranoid, pénztelen nyugalom (1993-ból). A kedvenc sulizenekarotok! Csókolozzatok erre régen és most! 

Lassan negyedszázada léteznek, és a Hollow a brit The River negyedik nagylemeze. A társulat önmagát zeneileg doom/post-metal kevercseként jellemzi, és bár nagyjából igaz ez a körbelövés, azért könnyen félrevezethet. Mert itt nincs gyomorkorgató hörgettyűzés, és vérnősző dúvadkodás, viszont van helyette belassult orrlógató nótázgatás álomszerű dallamokkal, ahogyan azt pl.a The Gathering művelte a kétezres evek elején. Példaképeik és ihletőik egyike a slowcore Low - úgyhogy nem kell csodálkozni, hogy az album hangulatáról valahol ők is eszedbe fognak jutni. Az idei nyár titkos jóságainak egyike.

 

Ezer éve volt utoljára kérésposzt a blogon, de ami késik, az nem ér oda időben. A Zephyr viszont hazai banda, az Overdrive pedig a frissiben megjelent ötszámos bemutatkozó EP-jük. Muzsikájuk sztóner sludge, vagy sivatagos mocsárkodás, amit dallamokkal rendesen megpakoltak az alkotók. Ha a borítóra nem egy böhöm nagy benzinfalót applikáltak volna, az öt dalról akkor is az arizonai nyílegyenes utakon maxigázzal kocsikázás ugrana be - meg minden más, ami klassz a nyárban. Mint pl. a délutáni kerti sütögetés, ami közben a hőségben egyre szalonképtelenebb vagy a fogyasztástól, de azért frankón jól esik velük együtt danászni. Egyedül a dobhangzás fura kicsit, mert helyenként tompán puffogónak hallom, de ettől eltekintve izmos szűk huszonöt percet kap a hallgató az Overdrive-tól. A Bandcampen becsületkasszás az anyag, ahol a dalok instrumentálban is megtalálhatók. Jóság, és hajrá!

 

Kanadai önmorgoncok, szevasztok!

A legstílusosabb trippy exotic jazzkombó a 2016-os Cultural Capital után rákalauzol titeket a rögös útra. Kísérleti kémfilmfunk, fura gépdobok és olajszőkítés zsebharsonával.

Előfordul, hogy nyár közepén még a Szerelem is szabira megy.

Hat évvel a Thin Black Duke után megérkezett az új Oxbow nagylemez.

Hamár sumák, álljon itt Aaron Turner tavalyi kollabja a dobos Jon Muellerrel. Igazi free improv rajság: setét és felemelő drónok, szinuszok, törzsi harang, csilingelés, halmoraj, napszél- & űrtörmelék-kórusok, pikkelyeid alá mászó hangvonulások. Elképesztő textúrák csúszkálnak egymáson, baszó & szép, szakrális & kísérteties, váratlanul röpít egy kihalt bolygó acidvesztern-horizontjára, a hegy szívébe, vagy épp az amőbák sejtanyagcsere-forgalmi irodájába. Ha észreveszem, biztos ott van a tavalyi kedvencek listáján. 

Keiji és a SUMAC harmadik együttműködése, tavalyról, láttam, még nem volt itt, gondoltam, eléggé megfelelően zajongnak, érzelmes visszhangpedálozástól skalptrancsírozó világvégegyártásig bejárják a sztyeppét, süt a nap,  szerintem, kurvára, tessék.

Remélem, hogy ez a kislemez-sorozat százrészes lesz. Mennyire sújt már.  

Marcék jobb formában, mint valaha! A T. Rex-es rockslágereket, dévaj szabadimprovizációt, afro-kubai sugárhatást, ironikus beateket, jazzcore-t, spoken word-öt, végtelen blues-jamet és a punk rock / rockabilly protest-dühöngést lavinaként magukbaszoppantó triót továbbra is olyan szenzibilitás és robbanékonység jellemzi, hogy beszakad az arcod, kettétörik a szörfdeszkád, mész zavarogni az utcára, menetelsz, habzol, olvadozol stb. (Többen besegítenek, többek között Anthony Coleman és James Brandon Lewis is közbefújdogál.)

Megérintő techno: szomorú vágyódás, nosztalgiaspazmusok, gyönyörű madártávlatok, himnikus, szívremászó ambientek és törzsien életigenlő bólogatás. Kinyitja a lelked. ("Ennyi tablát én még trensz-alapban nem hallottam" jeligére.) 

Még nem telt el két év az Orcus óta, és máris itt van a Troll.

 

Yoooooooooooooooooooooooooo! Hát ez mekkora kúrászaaaaaaat! Meghalok! Nyár van, négereim! Kurva hangosan! 

Ők az új kedvenc zenekarom, komolyan! Három (+1) japán egy szobában fura lo-fi (konkrétzenébe hajló) post-punk haikukban fogalmazza meg, hogy a zene az műanyagzsák például. Köztük zhu wenbo, akit én a halláshatáron mozgó, elektroakusztikus zörejdzsemmjei miatt becsülök nagyra, most tömör, kiszámíthatatlan, konok és naiv dalokban fogalmaz harmadmagával, ami a Shellac dühét és egy áltisis kamarazenekar fűzfapoéta minimalizmusát ötvözi a legbeleszaromabb módon, tündöklő ellenlábassággal és stílusérzékkel. Igazi nappaliban hegesztett free rock, gyermekien stabil basszusalapokkal, olykor duplagityóval zúzva a jobbnál jobb témákat, nagyjából dob nélkül (csak néha ütögeti zhu egy pergődob káváját, aritmiásan), viszont alkalmasint trombitával, nyögve, óbégatva, sírva (van hogy hárman egyszerre), lüktetve és szétzuhanásaikban méltón a nevükben foglalt fájdalmassorsú free jazz ikon nevére, és az apokaliptikus kicsengésre. 

Minimalista kamaraelektronikus zsolozsmázás, megkísértő, bőröd-alá-mászó varázsige-kántálás. Ben Vida ambient-drone-rezgészuhataga mozgékony, vízrobajszerű költészetbe ömlik, egyszerű felsorolászuhatagok válnak nagyvárosi imamalommá, klausztrofób belső-csendszálakká, miközben nagggyon lassan futnak a felhők az égen. Nekem Robert Ashley Perfect Lives-a flesselődött be a végtelenbeszéd- és szöveg egymáson csuszamló, hömpölygő, egymást olykor elbújtató, máskor kiemelő kvalitásai miatt. Kontempláltassátok ki magatokból a szart! Búvópatakopogás halántéktájon!

Ismeritek azt a viccet, hogy a körlégző, a üveghangbiciklista, a barázdagyáros meg a marimbás fölfedezőarc megy a tejúton, az egyik aszondja: "jazz dronecore funk metal - tessék!”, mire a többiek elkezdik nyakló nélkül pakolni a delfinpárbeszédekből, egzotikus hangtájakból, morózus funk-grúvokból, préselt nehézfémlemezekből, kazettás drónokból, bajuszos angyalokból meg suszterinasokból főzött gyöngyhagymalekvárt egy láthatatlan frigóba? Na, ez az a vicc.

Múlt héten a kezembe akadt a 2010-ben vásárolt 4 GB-os SanDisk mp3-lejátszóm. Nemcsak működőképes, de az Interaxion Dub is rajta van. Egy újrahallgatás után eszembe jutott, hogy anno a freeblogos időkben posztoltam ezt a nagylemezt, egyúttal kíváncsi lettem, hogy mi lehet az előadóval? Így tudtam meg, hogy a pasas nemcsak, hogy rendszeres visszatérő az Ozorán, de nagyzenekarral idén is fellép. Az egyetlen hivatalos nagylemezén egyébként dubos psytrance/psybient zene hallható, itt-ott ipari felhangokkal. Másfél évtized alatt azóta nemcsak fesztiválok sokszoros fellépője, de a Bandcamp oldalán megtalálható egy mixeket és remixeket tartalmazó becsületkasszás korong is, valamint bőven sok muzsikát rejt tőle a Soundcloud. FB.

 

Indulhat a buli.

Új lemez a japán poliritmiacsászároktól. Egymáson átlapolódó, lomha minimáltechnó-lüktetések, hosszútávú ütemmutató- és tempójelzés-játszmák, gliccsek. Semmi kapkodás: lassan építkeznek, finoman másznak az agytörzsed alá. Fegyelmezett ritmushipnózisuk néha olyan, mintha egy James Brown alapot a bevágtak volna egy Steve Reich-centrifugába, máskor klinikai (atonális, progresszív) karibi. Ha nem tudtad, a tizenhétnyolcad mennyire táncolható...

Valentina Magaletti dobos-komponista és Zongamin dubos, post-punkos, gonoszan lüktető elektróduója olyan, mintha a Pop Group hegesztett volna giallo-horror filmzenét a kedvenc kánikuládhoz. Éteri magasságok és fortyogó (okkult) mélységek, lidérces húzás, kattogás, minimálos szenzibiltás & le-nem-áll-a-lábad törzsi befordulások szintetizátormegyéből. (Coby Sey, Venus Ex Machina és Cathy Lucas a Vanishing Twin-ből működik közre.)

Nem csak azért érdemes követni Michael Girát, mert egy nagyszerű ember, hanem azért is, mert mutat neked új zenéket. Horn munkásságával eddig is tisztában voltam, hatalmas, Parkmant csak felületesen ismerem, de ez a bámulatos tavalyi lemez nem volt meg, amitől úgy érzem magam, mintha csak úgy elfingottam volna egy évet a szar életemből. Szóval, köszönjük meg együtt az öreg Girának. Amúgy tényleg észveszejtő ez a cucc. Gyönyörű, súlyos, elbűvölő és hipnotikus, misztikus mélységű, elképesztően megkomponált, megindító és feloldozó ötvözete a kortárs klasszikus- és kísérleti zenének, a rituális-pszichedelikus folk baszásoknak és a nehezebb atmoszférikus dolgoknak (amikor berobbannak a riffek, ó bazdmeg!). A címéből eredően magától értetődő, hogy a téma a gyász, de ezt mindenféle magyarázat nélkül is érezni fogjátok. Mert megrázó. Széttépi a mindenem, befelé figyelek, kifelé sírok. Tényleg csodálatos, főleg amikor a Kyrie végén üvöltenek a legyilkolt csecsemők. Ha pedig a Till Margaretha nem szakítja le a fejed, akkor gondolkodj szépen el. 

Mennyire kibaszottul súlyos dolog ez még mindig. Sőt. Amit itt írtam, továbbra is helytálló. Ne csak szeressétek, tiszteljétek is őket. 

A barcelonai Semiotics Departent of Heteronyms első kislemeze után beszervezte Kris Bahát, aki akkorát dobott a bemutatkozó nagylemezükön, hogy amellett nem lehet elmenni seggrázás nélkül. Ez a lemez bazdmeg tánc. Tánc depressziósan, szorongva, búsan, de faszosan. Darwave, EDM, techno, némi picsarisza a '80-as évekből, gonosz és sötét és dögös és szexi és csábító modorban, iszonyatosan markoló dallamokkal. Amikor csak zsebre tett kézzel, tettetett kúlsággal bólogatsz az ocsmány klub sarkában, de legbelül szétbasz az eufória. Gyönyörű, megmozgató, minden komorságában is felemelő és végtelenül farokmeresztő lemez (hölgy olvasóink valahogy fordítsák ezt le), amitől erőre kapsz és sokkal menőbbnek érzed magad, mint amilyen vagy.   

Basszatok széjjel valamit vagy valakit erre a 19 perces dögletes, szemét, nevetségesen keményfaszú (ugyanakkor szellemes), szarrá pusztító hardcore-punk gyönyszemre. Egészen mesteri cucc, úgynevezett riffekkel.