Egy évvel a Delta Kream után a semmiből

hirtelen feltűnt a következő The Black Keys nagylemez.

Nagy formátumú arcok, ha találkoznak és improvizálnak.

Videot még véletlenül sem találtam hozzá - pedig február eleje óta megvan.

Thom Yorke, Jonny Greenwood és Tom Skinner.

Az új Pure Reason nagylemezre csak két évet kellett várni.

Ezt a lemezt még nem volt időm meghallgatni, de majd megmondjátok jól, hogy tegyek-e ilyet. Az viszont továbbra is biztos, hogy Birmingham bandájában az igézően szép Siân Greenaway énekesnő hallatja a hangját. Bandcamp.

Pszicho grunge bandaként gondol magára a londoni Desert Clouds, és annyit tennék még ehhez hozzá, hogy a déli és a sivatagi szelek is érződnek a muzsikájukban. Ennek megfelelően az Alice In Chains, a The Doors, a Pearl Jam és a Stoned Jesus is kihallatszik a nótáikból. A hanganyagba klassz dolog belebújni, mert igazán úgy jönnek ki a szerzemények finomságai. A kiváló album mellett szimpatikus a hozzáállásuk is, miszerint nem szeretnének mainstream sztárokká válni. Igazuk van, mert a lassan nyári melegben bőven elég, ha a Nappal hasat süttetve ezt injektálod a füledbe.

 

Stoner/fuzz rock a brazil Stone House öndefiníciója, és bár az albumot indító Bitter Times tényleg sztónerkedő türürürű-türürürű-pararara típusú dal, közelebb járunk a lényeghez, ha a hatvanas/hetvenes évtizedforduló mentén és némi C.O.C.-s ízeket felhasználó blues/hard rockként próbáljuk körülírni a zenéjüket. A Waterfallban törzsi dobokkal, az Uzumakiban pedig Hendrixes megmozdulásokkal találkozhat a fülelő, és aki ezek hallatán nem rázza ugrálva a fejét az alig harminchárom perces album dalaira, az streameljen inkább egynyári popslágereket!

 

Aki Stöner, velünk tart! Korábbanok.

 

Két évvel a Vision Beyond Horizon után idén januárban megjelent a második Big Scenic Nowhere nagylemez. Szerintem jobban sikerüt az elődjénél. Füleldoda:

 

Fenícse

Nemrég jelent meg Horace Andy sokadik lemeze. Megosztom veletek, mert a tavaszi verőfényben igazán jól esik a dub/roots reggae. A korong producere Adrian Sherwood volt.

Márciusban jelent meg az Acid King tíz évvel ezelőtti Roadburnös koncertjéről készült felvétel.

Demók, remixek, nem szokásos soralbum, talán nem is olyan erős, mint szokott, de rajongóknak kötelező.

Tisztában vagytok mindennel. 

Ezek tényleg nem alszanak - de most legalább, és megint azt tolják, amihez a legjobban értenek: gizzardikus pszichedelikus rockot. A túlzás persze most is jelen van, mert az Omnium Gatherum dupla lemeznyi, nyolcvan perces hanganyagot takar. Nem lázadol, hallgatózol!

 

A mindenható Greg Anderson első szólólemeze.

Riffmonolitok, monotónia, hegyomlás-drone, erősítőimádat, horror-himnika.

Csihar Attila: van. 

Az oregoni egyszemélyes projekt Mizmor a Thou-val karöltve szép lassan felfalja és megemészti a Mindenséget. Teszik mindezt lassú, ambientbe oltott drone-like doom és black csapásokkal, vérbeli kísérletezők módjára.

 

Megmagyarázhatatlan, hogy eltelt több mint egy hónap a megjelenés óta, és még nem került ki ide az In/Out/In című, öt dalnyi Sonic Youth-lemez, ami 2000 és 2010 közötti próbákon rögzített, többnyire instrumentális felvételeket tartalmaz.

Ja, egyébként 1989 áprilisában Ukrajnában járt a zenekar a kijevi Kultúra Házában, ennek a koncertnek az anyagát is kitolták a Bandcampjükre.

A Helms Alee is a húsvét utáni első hétvégét válaszotta a visszatérésre.

 

Három új dal mintegy húsz percben.

 

Nemrég láttam őket Prágában. Fantasztikus volt. Ahogy ez a lemez is az. 

Ez a két arc két éve kiadott egy olyan gyönyörű lemezt, aminek simán ott a helye az anarcho-punk klasszikusai között. Most pedig megint. Amit itt leírtam, az továbbra is igaz. Őszintén oda vagyok értük.   

Ez a két nagyszerű ember nemrég világra hozott egy kifejezetten addiktív, fergetegesen fogós és cefetül menő indusztriális techno-szörnyet. Mi mást, mondjuk. Naponta egyszer illik meghallgatni, hogy legyen valami ritmusa a szar életednek. 

Mikor tavaly megjelent, leszartam. Nemrég jutottam el odáig, hogy meghallgassam. Azóta verem a fejem a falba, hogy mégis mi a pöcsömért nem vettem elő korábban. Feleim a kábítószeres zenében, ez egy kibaszott mestermű, nem viccelek. Végem van tőle. Rétegzett, átgondolt, eszelősen tömör és feszes és dinamikus, mégis kurvára elszállt pszichedelikus örömzene, krautrockon innen, space-rockon túl. Dörög, darál, zakatol, kúr és repít bele a savtól szétmállott univerzum káprázatos segglyukaiba. Kíméletlen transz az egész, a The Inner Voidtól levegőt sem kapsz. Nem hibáztak soha (leszámítva, hogy Damien Castellanos kicsit több ambient-lemezt ad ki a zenekar nevén, mint kellene), de ez valószínűleg a legjobb munkájuk.

Új Cell, új chill. Jó, mint mindig, és mint minden, amit az Ultimae ad ki. 

Aki nézi valamennyire ezt a blogot és még egy Gnod-lemezt se hallgatott meg a tízezer közül, az kapja már be. Másfél hetente adják ki a baszásban egymásra licitáló remekműveket és még senki nem emelt nekik szobrot. Ez is mi a fasz már. A kibaszott Spotlight negyed órája, istenkém. A Gnod simán a nehéz és kemény és zajos és emberállati izompszichedelia egyik legfontosabb és legjobb zenekara, mit tudom én hány évtizede. 

Első ránézésre olyan, mintha ez az eddig ijesztően magabiztos és csodálatosan kreatív misztériumzenekar kicsit megült volna, de nem. Az Air csendes, szellős, sötét világában jobban elmélyülve kifejezetten félelmetes és gyomorba vágó dolgokat lehet találni. Olyan, mintha épp rohadtul gyászolnának mindent, amit csak teszünk. Mégis, remény van benne. Súlyos cucc.

Detroiti doom trió, ami az alapvetésként kezelt műfajt death, stoner és black elemekkel dúsítja fel. Szövegeik horrorfilmekről és szerepjátékos videojátékokról szólnak, az énekesnek pedig minimum egy erős torokfertőtlenítésre lenne szüksége.

 

Két új szám + két remix a legutóbbi albumról.

Sludge duó bemutatkozó lemeze a Királyságból,

amit a Conan és a Harvey Milk rajongói komálni fognak.

 

Két évvel a Caligari után megérkezett az új Toundra nagylemez.

A spanyol post-rockerek továbbra is műfajuk egyik legjobb művelői. BC.

Négy év után Jack White is új szólóalbummal jelentkezett. A Fear of the Dawn a csináld-magad gondolkozású művészember eddigi legjobb ilyenje.

 

Jason Köhnen korábban a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble sorait erősítette, de már nem. Helyette van saját projektje, így most dalban mondja el, hogy szerinte milyen is a dark/doom jazz-be mártogatott, képzeletbeli szerzői mozihoz készült filmzene. Csekira:

 

Nem vagyok hajlandó szarrá ragozni, hogy Tempest mennyire kurvára fontos. Ez az elképesztő lemez is örök, már most. Minden sorát el kell olvasni, újra és újra. 

Azért imádom ezt a blogot, mert ilyen kincseket ajánlanak a derék ifjak. Kísérleti szobapop, veretős elektro, fonk, keleties hangminták, lepelbe burkolózó tagok, halálkultusz. Tavasz van, ez meg kirobbanthatatlan a lejátszóból.

(Tavalyi amúgy, de nyolc napon belül még oké.)

Jó régen, öt éve találkoztunk utoljára a német Samavayoval. Most viszont kiadtak egy állati jó sztónerikus hard rock nagylemezt, amit minden szmókernek tetszeni fog. Vagy még jobban.

 

Bevallom, hogy mostanáig elkerültek az Animals as Leaders nagylemezei. Ezért gondoltam egy merészet, és odafüleltem jól az új korongjukra - és uff, csoda: pár hallgatás után kifejezetten tetszik a jazzes-fúziós proggerkedés. Valószínűleg azért, mert érződik, hogy rengeteg munkát fektettek a dalokba, de nem estek az agyaskodás-túlvariálás csapdájába. Hallgatózni tessék:

Három évvel az Outstrider után a postás hörögve meghozta az új Abbath albumot.

 

A kibaszott Shit and Shine újabb csúcsmunkája. Ennél ocsmányabb, gecisebb, rohadékabb szemetet nem baszol mostanság. Okádékszagú savas sátánzajba fojtott hipnotikus végítélet-sludge, leszedálva a picsába, lángolva a kurva nihil trágyadombján. Ketamin, abszint és fürdősó. A maga módján gyönyörű és még csak basszusgitár sem kell hozzá. Ja és James Plotkin maszterálta.  

Ehe, megérkezett.