A Fontaines D.C. énekese egyedül énekel jó dolgokat. 

A Predatory Void vagy belga metallista szupergrupp, vagy simán egy projekt - valójában mindegy, mert úgyis a zene a lényeg. Az Amenra/Church of Ra-, Carnation-, Cross Bringer- és Aborted-tagok közös munkája intenzív háromnegyed órát ígér mindenkinek, akinek szívügye a slude-ot és doom-ot feketeséggel beoltó muzsika. Lori R. hörgettyűs-kántálós-károgósnő simán leüvölti az arcod, de a hangszeresek is rendesen aprítanak elejétől a végéig. Szerencsére nem esnek a "Technikás Mikulás" megközelítés csapdájába, hanem a hangulati elem is erős a hét szerzeményben. Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom Predatory Void-ot öntök a hallójárataimba. Füleldoda te is jól:

Nyugodalmas nyarat kívánok. 

Nagyszerű post-punk Kijevből. Annak ellenére nagyszerű, hogy olyan kurva nagy variálás nincs, tipikusan az a lemez, amin mintha - enyhe túlzással élve - ugyanazt a fasza számot játszanák újra és újra. Sodró, beszippantó, transzba taszító, néha kifejezetten folkszagú, hipnotikus, picsán pattogós baszadék rituálék szívet melengető sora. Aki erre a drámai, kvázi-militáns anarcho-diszkózásra nem mozdítja meg a csoffadt seggét, az nemtom mit képzel magáról. A fogós gitártémák hipnózisa magáért beszél, a dob folyamatosan lüktet és döngöl és izzaszt, van némi finom szintizés is, a bulit viszont a pátriárkamodorban kántáló dervisénekes viszi a hátán. Kibaszott jó lemez, amire egyszerre táncolnád át az éjszakát és basznál arcba néhány háborúpárti faszfejet.    

Bocs, de valószínűleg a Cable Ties jobb zenekar, mint a kedvenc zenekarod. Annyiszor hallgattam már őket, hogy ez tény lett. Ha nem léteznének, az életem egy rakás szar lenne. De léteznek, amiért nem lehetek elég hálás. És ti sem. 

Most jó.

Sokszor láttam őket élőben, de ezzel a lemezzel vitték talán le a legjobban a hülye fejem.

Novemberben találkozunk. 

Elég sokat, hat évet kellet várni a Vulture Industries ötödik nagylemezére. De nagyon is megérte, annak ellenére, hogy a zene más(milyen), mint az előző két albumon. A dalok egyrészt szellősebbek lettek, amitől hangsúlyosabbnak tűnnek az Industries énektémáiból mindig is kihallott színházias vonások. Másrészt a zenébe beemeltek nem csak progger, de post-punk és gót momentumokat is. Így a végeredmény kevésbé avantgarde és fekete - sokkal jobban közelíti a lényeget a körbelövés, ha az Arcturus rockos változatát képzeled magad elé. Mindegy is: füleldoda, mert szerintem ott lesz 2023 legjobb korongjai között.

 

Az I am Easy to Find után négy évvel megérkezett az új The National nagylemez. A banda tagjai a Covid világjárvány alatt sem ültek a babérjaikon: Matt Berninger énekes szólóalbumot jelentetett meg, a Dessner-fivérek filmzenét írtak és aktivizálták Big Red Machine nevű projektjüket, valamint producerkedtek. A Frankenstein anyaga hozza a tőlük megszokott merengős post-punk, indie rock és chamber pop dalokat, ráadásul majdnem olyan jó, mint a 2010-es kiadású High Violet.

Az Ásító Ember négy év után megjelent új lemeze nekem jobban tetszik, mint az előző két korongjuk.

 

"A Sigur Rós név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez."

Bahazdmeheg. 

A sorozatgyilkosokat mániákusan rovancsoló Church of Misery új albuma hét évnyi várakozás után készen áll a hallójáratok rombolására. Doom-ot fülelni nyár közepén is ér:

Az idén nagykorúvá vált hollandus Legion of the Damned megfogadta Norbertünk tanácsát, és egy klassz nyári thrash-death albummal örvendezteti meg a hallójáratainkat. Ürítsük hát fenékig a méreggel teli kupát az egyelőre nem túl izmos júniusban!

 

Meghozta a postás az új QotSA nagylemezt. Még olyanabb, mint a Villains, úgyhogy akinek az tetszett, annak ez az album is tetszeni fog. Aki viszont az első három korong sztónerségét várja vissza, garantáltan és ismét csalódni fog Joshua Homme bandájában.

Jessica Bailiff és Annelies Monseré külön-külön is messzemenőkig zseniális zeneszerzők, szóval nagy meglepetés nincs, duójuk első lemeze is messzemenőkig zseniális. Egyszerűségükben velőtrázó, csontig hatoló, végtelenül nehéz és szomorú és letaglózó minimalista dalok kőkemény, világtemető hipnózisa. Temetőfolk, klasszikus zene, drone, nyekergés, repetitivitás, pár kizsigerelő billentyűhang és persze Monseré égbekiáltóan kísérteties éneke. Hátborzongató, amit csinálnak. Megfagy a leheleted, elveszel a ködben, kiszárad a szemed, a megríkató ürességet tapogatod a szíved helyén és csak mosolyogsz azon, hogy mégis mennyire kibaszottul csodálatos ez az egész.

Rendkívül gyorsan belezúgtam ebbe a csodás kis lemezbe, mélységesen és valószínűleg örökre. Átgondolt, ízléses, súlyos és retekmód ragadós egyvelege a mély, sötét és bús trip-hopnak, a dubos-pszichedelikus dreampopnak és a támadhatatlanul cool rádióbarát felnőttpopnak. Nyilván nem vagy hülye, eszedbe fognak jutni zenekarok, de ha ez gondot okoz, akkor bekapod. Ez egy nagyszerű album, tele bomba dalokkal, amiket egyszerűen csak kurva jó újra és újra meghallgatni.

Igen. 

Jó estét nyár, jó estét szerelem Bongzilla!

 

A Jaaw új szupergrupp, amely ipari fémzenével töltötte meg első nagylemezét. Sejthető, hogy nem habkönnyű, két lángos közti sörözéshez a strandra való hajmetál dalok hallhatók a szűk negyven perces korongon. Viszont aki komálja az ilyesmit, annak begyere lesz - talán még az albumzáró Björk-átirat is (Army of Me). Az elkövetők a következők voltak: Andy Cairns (Therapy?), Jason Stoll (Mugstar), Wayne Adams (Death Pedals, Petbrick), Adam Betts (Three Trapped Tigers, Squarepusher).

 

Örömkönnyek. 

Na. Ez kurva nagy. Ezerrel száguldó, roncsoló és daráló, gonosz és haragos, nyers és okádék hardcore-punk, a lehető legjobban. A nevetségesen arcporlasztó hangzás a világ legszebb csatazaja, csak legyen hova feltekerni a volumét, mert ezt a pépesítő csörtét nem lehet halkan. Irgalmatlanul egyben van az egész, feszes és pörög és kirobban, közben a dalok pedig dalok, még ha elsőre nem is feltétlenül tűnik ez fel. Az egy-két percnyi brutális késelések közül dicsőségesen emelkedik ki a lemez közepén található négyperces névadó magnum opus, ami az egyik legmegindítóbb és legpusztítóbb példája a punk monotónia hatalmának. Csodás, tényleg.

Anyák napján megérkezett az új Therapy? nagylemez. Nekem kicsit jobban tetszik, mint az öt évvel ezelőtti Cleave. Nézzed má:

A Silver Moth új társulat (hogy banda vagy projekt, nem tudom, a hálón sehol sem nevesítették), amelyet Academy of Sun-, Abrasive Trees-, Burning House-, Prosthetic Head-tagok alapítottak, a társaság vezére pedig Stuart Braithwaite a Mogwaiből és a Minor Victoriesből. Zenéjüket sokféle cimkével ellátta az internet szakértő népe - ha engem kérdeztek, muzsikájuknak fontos alkotóelemei a filmesen megfestett álmodozó hangulatok, a pszichedelikus végtelenbe bámulás, és a szívszaggatásig felfuttatott érzelmek bemutatása. Néha persze alaposan odadörrentenek a lá post-metal, de az alap a pozitív értelemben vett post-rock. Fülelésre erősen ajánlott.

 

Kawabata Makoto és pszichedelikus barátai 75 percben megmásszák a Világfát. Eredetileg az arcok '18-as európai turnéjén lehetett kapni, illetve mostanáig egyedül Olaszban volt CD-n forgalomban. A borító mögötti, bakelitbe préselt hanganyag a digitális hordozóhoz képest egy plusz dallal tartalmaz többet. Vidió az nincs hozzá.

Sírbéli Élvezetek, harmadszor.

Minden idők egyik legjobb lemeze 30 éve jelent meg, nemrég pedig kijött ez a nagyszerű, remaszterált és kicsinosított kiadvány, ami kurvára elengedhetetlen szakramentum azoknak, akiket a mai napig ugyanúgy letaglóz ez a hátborzongató mestermű, mint engem.  

Imádtam az első lemezüket. Ezt is imádom. Sőt, még jobban imádom. Ez egy fantasztikus cucc. Ameddig ennyire tele van a szíve egy punk bandának, ameddig ennyire igazi, ennyire tökös, ennyire szennyes, haragos, gyönyörűen alulmunkált és mégis végtelenül dallamos, fülbemászó és sodró dalokat írnak, addig miattam annyit dalolhatnak gonosz középkori hűbérurak által rabszolgasorba taszított parasztokról, amennyit akarnak. Mondjuk a lemez felénél ösztönösen elkezdtem fenni a kaszámat, szóval végül is működik a dolog. 

Ez az ember a kibaszott R-GO életművét is el tudná úgy énekelni, hogy az hallgatható legyen. Lényegesen életigenlőbb, világosabb lemez lett ez, mint a korábbiak, több a romantika és az édesség (főleg az első felében), ami persze nem feltétlenül baj. A Politics, You Are The Man, Destiny hármasa meg milyen kitűnő már. Ja, és a mindenható Nile Rodgers is gitárol rajta kicsit, de persze Princess Chelsea sem maradhatott ki a buliból. Nemsokára pedig koncert.   

Lesz koncert is. 

Közel sem az első lenyűgöző lemezük.

Manapság a világ egyik legjobb zenekara ez a zenekar. 

Röpke tizenöt év várakozás után megérkezett a hatodik Dozer nagylemez.

 

A Nyuszi idén Sárméz nagylemezt tojt nekünk. Füleldoda!

Justin Broadrick nyers és gonosz és ocsmány és égbekiáltóan szemét nihilista zajmocska kizárólag a bátraknak tépi le a barom pofáját, de ezek a bátrak élvezni fogják a kínt, a gyötrelmet és azt a megmagyarázhatatlan, transzba taszító szépséget, ami ott rejtezik minden rommá toszott okádék hangja mögött. Ingyen van, mert garantáltan szét fogja baszni a hangcuccod. Döbbenetes élmény és érzés.  

A 19. lemezük is zseniális. Sőt. 

Egy kislemez-sorozat első, koponya- és hangcucc-repesztő darabja.

Baszom egy 15 perc.  

Anthony Child őméltósága megújult, de mégsem. Máshogy baszik tarkón, de mégsem.

Értitek. Mindegy.

Nagybetűs, mesteri, éjfekete, gyönyörű tagló. 

Masami san immár 25 esztendős, messzemenőkig csodálatos dalcsokrát James Plotkin maszterálta újra. Vannak rajta bónusz nóták is. Másfél kikúrt óra. Nehezen tudok elképzelni meghittebb március 15-ei programot.

Jobbnál jobb dolgokat ad ki, de valószínűleg eddig ez a legkomolyabb munkája. Még csak azt sem lehet rá mondani, hogy könnyű hallgatni. Az utolsó szám mi már. Iszonyú súlya van ennek most, és kurva nagy nyomot hagy. Jön az Inotára, amúgy. 

Újdonság nincs, hatalmas.

Az Algiers mindig is valami más volt. Ez most hatványozottan igaz. Azt csinálnak, amit akarnak.

Kurva jó. Sőt, fontos.