"Kapcsolatunk titkos és misztikus, kicsit utópisztikus." Újra itt van az Ozric Tentacles, és új albumukat legjobban úgy jellemezhetjük, hogy "igazi, Ozricos munka". Elektronikus és pszichedelikus klattyogás és puttyogás, megfűszerezve világzenés és/vagy rockos mometumokkal, ahogyan csak ők tudják. Nagyon karaj. Korábban.
A hetekben ismertem meg Graham Lambkin korai zenekarát, de mintha mindig is ismertem volna. Olyan DIY kísérleti lo-fi punk/zaj/spoken-word/kollázs-folk ez, mintha a Dead C megette volna Captain Beefheartot, aki megette az angol free improv szcénát Derek Bailey-stül és az összes délbrit sulizenekart. Dühös, deprimáló, katatón és végzetesen vicces. Jelen pillanatban élek-halok az első két lemezük újrakiadásaiért (a Blank Forms Edition jóvoltából): kopácsolásaikért, lehangolt gitárjaikért, kántálásaikért és dünnyögéseikért, a váratlan káziószintinyomkodásokért, ezért az aritmiás, kicsiszolt, és mégis atomspontán szürreáliáért. Rakjatok hozzá tüzet a lakásban, remetetestvéreim, és harapjátok a krómbojlert!
Az egyik kedvenc brit punkbandám tavaly megjelent első nagylemeze (a kislemezeik is itt vannak valahol, rájuk keresel) akkora mocskos móka és kacagás, hogy abba Boris Johnson és Theresa May remélhetőleg egyszer belehalnak. Figyeled a tűpontos szociológiai mélyfúrásként értelmezhető dalszövegek kreténsége mögött húzódó vaskos igazságot, transzban bólogatsz a nevetségesen kúl basszustémákra, a legjobb helyeken elszabaduló őrületes riffeldétől kirúgod a sört más emberek kezéből. Noha a kelleténél talán hangsúlyosabb a Viagra Boys és a Sleaford Mods hatása, de ettől még ez egy hibátlan cumó, amit tényleg öröm hallgatni.
Könnyed, andalgós, gyönyörűen negédes '70-es és '80-as évekbeli tajvani-kínai koktélbár-slágerek mosódnak pszichedelikus gitárszólókba, heveny riffelgetésbe, avantgárd megmenésbe és elszállt jamelésekbe. Ha vágjátok, hogy a hibázni képtelen WV Sorcerer kiadó miben utazik, akkor már képben is vagytok. Ha nem, akkor majd megoldjátok valahogy. Az utolsó szám lenyűgöző.
A Red Dons kurva régóta a mindenem. Nemrég szerencsére feltámadtak, a Generations pedig olyan, amilyennek lennie kell. Akit nem kapnak el a Red Dons embertelenül sodró és felemelő dallamai és az a fékezhetetlen peace-punkos hevület, ami most is ömlik és árad, azok nagyot tévednek. Ez a négy új szám megváltja a világomat, újra és újra, remélem más is lesz így.
Az egyik legfaszább lemez, amit idén hallottam. Felesleges itt és most süketelni az amerikai őslakosokat ért eszelős mértékű emberi ocsmányságról, már csak azért is, mert valószínűleg a Dead Pioneers zseniális frontembere lenne az első, aki picsán rúgna érte. Irgalmatlan súlyú igazságokat mond ki a faszi, nem is akárhogy. Brutálisan őszinte, kitárulkozó, dühös és kiábrándult és mégis - a maga cinikus módján - kurvára vicces spoken word előadása simán felér a műfaj legjobbjaihoz, nyomot hagy. Ja, amúgy közben szól zene is, méghozzá jó. A This is Not a Political Song mi az isten már.
A Chain Whip még mindig egy csodálatos zenekar. Ahogy azt szokták, kibaszottul tökös, fogós, mocskos és imádni valóan igazi hardcore-punk, mintha nem múltak volna el azok az idők. Mondjuk, valószínűleg nem is múltak.
Legutóbb hét és fél éve vendégeskedett nálunk a norvég Arabrot.
Most viszont megérkezett a tizedik nagylemezük.
A hatodik Graveyard album elődeihez hasonlóan ismét csodálatosan hozza a hetvenes évek hard rockjának vibrálását és megoldásait. Egyúttal ez a legmelankólikusabb és legjobban elvágyódó hangulatú nagylemezük. Blues rock, én így szeretlek - főleg ilyenkor, az őszi levélhullás idején.
A Jacket Thief egyszemélyes zenei projekt, melynek gazdája Scott Reeder, a Fu Manchu dobosa. A Lights Out On the Shore tizenkét dalból áll, és zeneileg messze esik az anyazenekar fuzz-sztónerétől. Ha nagyon hasonlítgatni akarunk, két dologban mégis tudunk párhuzamot vonni: az egyik az, hogy bonyolítás-mentes szerzeményekről van szó, a másik pedig, hogy az albumon igazi örömzene hallható, mintegy negyven percben. Cimke szerint pedig nyugis, középtempójú alteratív rockot bazsevál a jó Scott. Az összes hangszeren is ő játszik (vendégként két számban feltűnik Bob Balch), és ő is énekel.
Steven Wilson harmonikus kódexben tette közzé legújabb kompozícióit, melyeket egyelőre jobban fülreállónak érzek, mint a Jövőbeli Harapásokat.
A "Jack, miután autójából kifogyott a benzin,
egy forrasztópákának látszó tárggyal útonállóként dolgozik tovább"
című képünk kikiáltási ára: 1, azaz egy klikk! Ne ide!
A Chicago-i születésű, de egy ideje már Los Angelesben alkotó Califone a titkos kedvenceim egyike. Nagyjából húsz éve, a 2003-as Quicksand/Cradlesnakes idején ismertem meg a zenéjüket, és lekedvencebb albumom tőlük a 2009-es All My Friends are Funeral Singers. Nehéz pontosan körülírni a zenéjüket, mert néha nyugis, néha zaklatottabb, időnként az indie rock felé húz, máskor pedig inkább folkos, de mindig ott van benne a kísérletező kedv előre hajtó ereje. Általában kell hozzá a megfelelő hangulat, de ha egyszer rááll a füled, akkor tartósan beragad az agyba a muzsikájuk. Az idén megjelent tizedik albumuk is ilyen, és ha komálod az olyan előadókat, mint az Akron/Family, Bonnie Prince Billy, a Wilco, a Calexico, Lambchop vagy éppen az Ugly Casanova, akkor érdemes a Villagerst is megkagylóznod.
A tizenhatodik albumon semmi fáradtság sincs, csak pure death metal hallható közel 40 percben. Talán kicsit kevésbé nyers, de mellette technikásabb megközelítésű, mint a két évvel ezelőtti Violence Unimagined. Klasszikus Cannibal Corpse-mészárlás, azaz igazi haláli energiabomba. Így kell ezt csinálni.
A Hexvessel idei albumán a világvége utáni folk doom életérzés morajlásából tart felvilágosítást a Tisztelt Nagyérdeműnek. Az őszi nyomottan fülledt esős időben bánatosan sírni ér.
Még nem volt időm meghallgatni.
De tudom, hogy szeretitek a Kill Everyone Now Mode nagylemezeit.
Mindenmás (nem Mastercard!)
Semmi apropója ennek a lemeznek, egy 1999-es album. Egyszerűen csak az egyik kedvencem a darenbéz stílusból, aminek amúgy nem vagyok különösebben rajongója, de ezt a lemezt akkor is rohadtul bírom. Talán mert nemcsak drum and bass, hanem mert jazz is.
A lemezre amúgy úgy bukkantam, hogy volt egy fasza számuk a Science Fiction Jazz sorozat 3. lemezén, a The Look. Igaz, pont ez a dal nincs rajta az egyetlen albumukon, amit a brit Moving Shadows adott ki, a dnb és a jungle nagy barátja, akik olyanokat futtattak, mint az Omni Trio, E-Z Rollers, Aquasky. A Moving Shadows label alatt 1990-től 2006-ig adta ki a lemezeket nagy lelkesen Rob Playford (alias Timecode), akit csak úgy emlegettek: the busiest man in jungle.
Adjunk a nosztalgiának!
A londoni Urne második albuma legalább olyan feszesre és zsírosra sikerült, mint a '21-es, Serpent & Spirit című anyaguk. A nyolc dalt tartalmazó második nagylemezüket Joe Duplantier (Gojira) brooklyni Silver Chord stúdiójában rögzítették. A szerzemények a betegség, halál és veszteség témáit járják körül, a mondanivalót zeneileg pedig progresszív sludge-be csomagolták. Ha Mastodon- és Gojira-like muzsikára vágysz, akkor a Urne a megfelelő szeptember végi választás.
A mindig remek KMRU és Elvin Brandhi közös cucca a Berlin Atonalon finoman szólva is kegyetlenül terhelő, de észbontóan hipnotikus nyaktiló volt. Ez a lemez viszont gyönyörű, simogat, úsztat, noha meg nem mosolyogtat. KMRU mester, semmi egyéb.
Hazaérek egy égbekiáltóan lesújtó The Bug feat. Flowdan koncertről, aztán ez fogad. Aki követi ezt a kislemez-sorozatot, az ezt a két mondatot el sem olvassa, csak feltolja a volumét a gecibe és hámlaszt.
Jusztin haverunk szarrá roncsolt, rommá lassult, kíméletlen urbánus dub-technója megint olyan, hogy jaj lesz neked. A lényeg ott van a borítón, de amúgy is sejted, hogy miről van szó.
Megérkezett az új Baroness nagylemez, ami most nem lett hallgathatatlanul rosszra keverve.
A második, bónusz korongra élő felvételeket gyűjtöttek össze.
Sokszor elmondtuk már itt, hogy a Cherubs minden idők egyik legjobb zenekara, mert az. Ez itt az első, 1992-es klasszikus dörgedelmük tupírozott és kipirosított verziója, amire azt hitted, hogy nincs szükség, de van. Mekkora kibaszott nagy lemez már.
Az egyhangotnyomokazorgonán-császárnő ezúttal szinuszhullámra, elektromos gitárra (Stephen O'Malley) és csellóra (Lucy Railton) szerzett triplalemeznyi fejmosómisét. Búg, búg és búg, fullaszt és felemel, végtelen, gyönyörű. Megtelik közben a szobád azúrkék tejjel meg binaurális magzatvízzel, az tuti.
Tirzah és Mica Levi megint zseniálisak. A lemez tetemes hányada lényegében egy jó párszor újrahasznosított beatre és egy loopolt zongoradallamra épül, amit sok-sok torzonborz és nyers kísérleti dologgal csicsáznak a maguk módján, utcabűzzel, furán, szexin, kúlul, szipedelikásan. Tirzah szépséges, melankolikus, szerelmes és csalódott éneke pedig továbbra is gyönyörű. Imádom az egészet.
Nem volt rossz a 6 évvel ezelőtti visszatérés se, ez viszont simán az egyik, legjobb lemezük.
Ez az utánozhatatlan nő megint csodálatos, ami nagyban köszönhető egyébként DJ Koze munkájának is.
Minden rendes Sonic Youth-fan a 80-as évekbeli zenéiket szokta piedesztálra emelni. Nem vagyok rendes rajongó, én a 90-es évekbeli dolgaikért vagyok oda meg vissza, de a rendes fanok jól jártak ezzel a nemrég kijött (digitálisan már 2018-ban kiadott) Sonic Youth-koncertlemezzel, amit előtúrtak az archívumból.
Utolsó amerikai fellépésüket tartalmazza 17 dallal 85 percben, ami elég szép ívet tesz ki a kb. 30 éves működésükből. Steve Shelley egy olyan setlistet pakolt össze a többieknek, amin egy csomó rég nem játszott dal szerepelt, a nyugdíjazott darabokat leporolták, újratanulták és eltolták Brooklynban a lenyugvó nap East Riveren tükröződő fénye mellett a szerencsés résztvevőknek.
Nesztek.
Thurston Moore meg kapja be, akkor is Kim Gordon az istennő (aki ezen a lemezen már nem is basszusgitáron játszott, hanem hathúroson).
Szerintem utoljára a Hives-ra mentem ki a Szigetre, mankóval 2007-ben (a műlábamban csempésztem be a heroint), én nagyon bírtam az első két lemezüket, oltári kedvencek voltak. Világsztárok lettek, és több olyan fasza lemezük már nem lett, de mindig volt 1-2 dal, ami baszott jól szólt: egyszerre zúz és sláger.
Kicsit belekényelmesedtek a sztárságba, meg a dalszerző-gitáros betegségébe, mert 2012 óta csak egy koncertlemezük volt egészen most augusztusig, amiben a zenekar fiktív agyának, Randy Fitzsimmons elmúltának szenteltek egy lemezt. A (nem létező) hatodik tag halálát rejtélyes körülményeit nevezték meg a hosszú hiátus okaként, és amikor feltárták Randy sírját, egy lemeznyi zenét találtak, ez lett a The Death of Randy Fitzsimmons 12 dala. Ez tehát a körítés, amihez mindig is értettek, önhájpolásban talán eggyel még jobbak voltak, mint garage rockban.
Semmiben nem változtattak a recepten, ugyanazt az energikus garage rockot tolják, mint eddig mindig. De a Hives azt mondja magáról, hogy ők olyanok, mint a cápák: az evolúció csúcsai, akik nem változnak, és mindig ők a királyok. Ha pedig cápa vagy, nincs szükséged fejlődésre.
Ők csak jól akarják érezni magukat - és ha szereted ezt az irányt, akkor te is megteheted ezzel a lemezzel.
Nyolc év után megint Public Image Limited-album, vége is van a világnak. Lydon búcsúzik feleségétől, Norától, aki 80 évesen áprilisban távozott, még az Eurovízió versenyére is benevezett a neki írt dallal (Hawaii), hogy azzal Írországot képviselje nemzetközileg, de csak a negyedik lett.
Rögtön egy penge dallal indítanak, amire még 12 másikkal rákontráznak. Volt már jobb lemezük.
Gyöngéd és szomorú dalok elmúlásról, széthullásról, elengedésről és felejtésről.
Tündöklő baljóslatok a hercegtől.
Mats Gus száztagú, peripatetikus krautrockra és Curtis Mayfield-i r&b-arranzsokra hajló rapszodikus free jazz dixieland bandje idén tripla LP-vel készült, két órán keresztül keresztül harsog balzsamosan a fülünkbe. Aggodalmas, harcias, groovy és felemelően érzelmes anyag, már-már történetmesélő, operai léptékű. Sok tekintetben közérthetőbb, kiegyensúlyozottabb, mint korábban, minimál-textúrák vannak az egekig hangszerelve, finomak az épülések, hosszúak a felszállópályák. Az Echoes tulajdonképpen "soul"-lemez, a szó legjobb (hetvenes évekbeli) értelmében, noise rock és kortárs-zenei szenzibilitással, vonóskarral és elektronikával, spoken worddel és afrofuturista és fúziós felhangokkal, társadalomkritikával és tiszteletadással. (Curtis Mayfield korai lemezei mellett Eumir Deodato nagyívű jazz-funkja és Ornette Coleman Skies Of America c. hosszúkompozíciója is eszembe juthatott.)
Fossá kamilláztam a szemem, úgy kiszáradt + valami erózió is diagnosztizáltatott a retinámon néhány napja, ezért beraktam a Big Brave alapítóarc tavalyi szólócuccát (ezt!), és alulvilágított albérletemben megidéződtek a baljóslatú idők, amikor Barn Owl és Steven R. Smith lemezekre vártam a csodát, krónikus (krómnikkel) félálomban, neonlidérc, önmagam ködgépe/feedbackje/torzítópotmétere - csavargóüzemmódra állítva. Olykor Bill Orcutt nyersesége és Ignatz absztraktabb folk-blues-a felé is elbandukol, amúgy meg zúgbúg, mint a negyvenévnyi esős időjárás. (Ilyen klímában kit zavar, ha húrodig se látsz?)
