A hetekben ismertem meg Graham Lambkin korai zenekarát, de mintha mindig is ismertem volna. Olyan DIY kísérleti lo-fi punk/zaj/spoken-word/kollázs-folk ez, mintha a Dead C megette volna Captain Beefheartot, aki megette az angol free improv szcénát Derek Bailey-stül és az összes délbrit sulizenekart. Dühös, deprimáló, katatón és végzetesen vicces. Jelen pillanatban élek-halok az első két lemezük újrakiadásaiért (a Blank Forms Edition jóvoltából): kopácsolásaikért, lehangolt gitárjaikért, kántálásaikért és dünnyögéseikért, a váratlan káziószintinyomkodásokért, ezért az aritmiás, kicsiszolt, és mégis atomspontán szürreáliáért. Rakjatok hozzá tüzet a lakásban, remetetestvéreim, és harapjátok a krómbojlert!
City Lights (1993)
Put The Music In Its Coffin (1994)
