Az öt év után megjelent új Morne friss, mint egy kora reggeli arcraesés. Zenéjük továbbra is a post-metal és a sludge tökéletes keresztezése, és hasonló mély nyomokat hagy a hallgatóban, mint a To the Night Unknown.

 

Van egy ilyen is.

Érdekes képződmény a Bees Made Honey in the Vein Tree: annyi műfajt és szubzsánert kevernek egymással, hogy már maga a törekvés is megsüvegelni való. Mert ha feldobom, psziho sztóner, de ha leesik, akkor post-metal, drone, vagy éppen doom metal. A végeredmény nyolcvan percnyi csillagködbe néző mélázás, ami helyenként egy törzsiesebb Toolt juttat az eszembe.

 

Belgiumban alkot a Lethvm, és post-metaljukat sludge és feketefém teszi változatossá. A Winterreise a harmadik nagylemezük, remélhetőleg a folytatás sem lesz ennél gyengébb.

 

A találékony proggerségtől a kontrollált káoszig terjed a bolgár TДК zenei palettája, és ebbe a jazz rocktól kezdve a Mr. Bungle-szerű agyament megoldásokig és az ide-oda biggyesztett elektronikáig szinte minden belefér. A végeredmény mégis élvezhető, sőt néhol szinte hallgattatja magát - de ne felejtsük el, hogy mindezt saját mércével méricskélve kell érteni. Kíváncsi fülűek ide tapadjanak:

 

Idén nyárról kimaradt megjelenés. ProtoBook.

 

Új Suffo is van a házban. Tartalma: kilenc apokríf himnusz.

 

A Svalbard negyedik albumát nyugodtan nevezhetjük a három évvel ezelőtti When I Die, Will I Get Better? ikertestvérének is. Részükről mind az intenzitás, mind pedig a zenei minőség változatlan, úgyhogy fülelésre fel!

 

It's only rock'n'roll but I like it.

Sokadik alkalommal látjuk vendégül a nagyszerű finn Throat tánczenekart.

 

Úgy tűnik, hogy 2023-at nyugodtan nevezhetjük a dítmetál évének is, mert szinte minden régi halálbanda frankó lemezzel jelentkezett. A sort most az Autopsy folytatja - a hosszú című korong nyilván nem egy új Mental Funeral, de alaposan tarkón csap.

Fogós dallamok, fergeteges ének, dobszólók és jó hangulat.

A titkos kedvencek közé tartozó SubRosa 2019-es oszlása miatt érzett szomorúságot tavaly nagyban csökkentette a The Otolith bemutatkozó albuma (Folium Limina, 2022). Idén ősszel ismét örvendezhetünk, mert a The Keening szintén a 'Rosa utódja: a korábban az anyazenekarban gitáros-énekes posztot betöltő Rebecca Vernon egyszemélyes projektje, amely formáció is a megszüntetve-megőrizve-újragondolva tengelyen mozog. Vernon kisasszony belső zenéje sötét hangulatú, tengerentúli gótikus-folkos, de azért rokkmetálosan is megdörrenő stíluskevercs. Őszi hangulatú hegedűs remekművek, szevasztok!

 

Kazettaszalag- és szívidegcsikorgató ördögűzést celebrál csuhás Kristin Hayter (Lingua Ignota másutt). Mocskos és felemelő kísérleti miséje a lelkiüdvünkért, a mienkért, bűnösökéért szól, sötét, bánattól túlvezérelt, zörgőcsontú zongoráján kísért balladákkal, kificamodott, reményvesztett, zűrzavaros fohászokkal és krisztusvérébenmosdásra való frekventált felszólításokkal. Kitépi a szíved szerintem!

Az elmúlt két hétben valaki már linkelte a FB-csoportban az új Rorcal albumot, de hogy ne legyen hiányérzetünk, álljon itt posztként is. Legközelebb élőben: 2023. október 26., Analog Music Hall.

 

 Öt és fél éve jelent meg a Sonder, ami nem kevés idő. Ennek ellenére a War of Being nemcsak jobban tetszik elődjénél, de szerintem egyenesen a legjobban sikerült TesseracT album. Odafülelni tessenek:

 

 "Kapcsolatunk titkos és misztikus, kicsit utópisztikus." Újra itt van az Ozric Tentacles, és új albumukat legjobban úgy jellemezhetjük, hogy "igazi, Ozricos munka". Elektronikus és pszichedelikus klattyogás és puttyogás, megfűszerezve világzenés és/vagy rockos mometumokkal, ahogyan csak ők tudják. Nagyon karaj. Korábban.

Új koronggal jelentkezett a portlandi Uada is. A Crepuscule Natura nem olyan megbonthatatlan monolit, mint amilyen három évvel ezelőtt a Djinn volt, hanem egyszerűen egy frankó dallamos feketefém anyag.

 

A hetekben ismertem meg Graham Lambkin korai zenekarát, de mintha mindig is ismertem volna. Olyan DIY kísérleti lo-fi punk/zaj/spoken-word/kollázs-folk ez, mintha a Dead C megette volna Captain Beefheartot, aki megette az angol free improv szcénát Derek Bailey-stül és az összes délbrit sulizenekart. Dühös, deprimáló, katatón és végzetesen vicces. Jelen pillanatban élek-halok az első két lemezük újrakiadásaiért (a Blank Forms Edition jóvoltából): kopácsolásaikért, lehangolt gitárjaikért, kántálásaikért és dünnyögéseikért, a váratlan káziószintinyomkodásokért, ezért az aritmiás, kicsiszolt, és mégis atomspontán szürreáliáért. Rakjatok hozzá tüzet a lakásban, remetetestvéreim, és harapjátok a krómbojlert!

Az egyik kedvenc brit punkbandám tavaly megjelent első nagylemeze (a kislemezeik is itt vannak valahol, rájuk keresel) akkora mocskos móka és kacagás, hogy abba Boris Johnson és Theresa May remélhetőleg egyszer belehalnak. Figyeled a tűpontos szociológiai mélyfúrásként értelmezhető dalszövegek kreténsége mögött húzódó vaskos igazságot, transzban bólogatsz a nevetségesen kúl basszustémákra, a legjobb helyeken elszabaduló őrületes riffeldétől kirúgod a sört más emberek kezéből. Noha a kelleténél talán hangsúlyosabb a Viagra Boys és a Sleaford Mods hatása, de ettől még ez egy hibátlan cumó, amit tényleg öröm hallgatni.   

Könnyed, andalgós, gyönyörűen negédes '70-es és '80-as évekbeli tajvani-kínai koktélbár-slágerek mosódnak pszichedelikus gitárszólókba, heveny riffelgetésbe, avantgárd megmenésbe és elszállt jamelésekbe. Ha vágjátok, hogy a hibázni képtelen WV Sorcerer kiadó miben utazik, akkor már képben is vagytok. Ha nem, akkor majd megoldjátok valahogy. Az utolsó szám lenyűgöző. 

A Red Dons kurva régóta a mindenem. Nemrég szerencsére feltámadtak, a Generations pedig olyan, amilyennek lennie kell. Akit nem kapnak el a Red Dons embertelenül sodró és felemelő dallamai és az a fékezhetetlen peace-punkos hevület, ami most is ömlik és árad, azok nagyot tévednek. Ez a négy új szám megváltja a világomat, újra és újra, remélem más is lesz így. 

Az egyik legfaszább lemez, amit idén hallottam. Felesleges itt és most süketelni az amerikai őslakosokat ért eszelős mértékű emberi ocsmányságról, már csak azért is, mert valószínűleg a Dead Pioneers zseniális frontembere lenne az első, aki picsán rúgna érte. Irgalmatlan súlyú igazságokat mond ki a faszi, nem is akárhogy. Brutálisan őszinte, kitárulkozó, dühös és kiábrándult és mégis - a maga cinikus módján - kurvára vicces spoken word előadása simán felér a műfaj legjobbjaihoz, nyomot hagy. Ja, amúgy közben szól zene is, méghozzá jó. A This is Not a Political Song mi az isten már. 

A Chain Whip még mindig egy csodálatos zenekar. Ahogy azt szokták, kibaszottul tökös, fogós, mocskos és imádni valóan igazi hardcore-punk, mintha nem múltak volna el azok az idők. Mondjuk, valószínűleg nem is múltak. 

Legutóbb hét és fél éve vendégeskedett nálunk a norvég Arabrot.

Most viszont megérkezett a tizedik nagylemezük.

 

A hatodik Graveyard album elődeihez hasonlóan ismét csodálatosan hozza a hetvenes évek hard rockjának vibrálását és megoldásait. Egyúttal ez a legmelankólikusabb és legjobban elvágyódó hangulatú nagylemezük. Blues rock, én így szeretlek - főleg ilyenkor, az őszi levélhullás idején.

A Jacket Thief egyszemélyes zenei projekt, melynek gazdája Scott Reeder, a Fu Manchu dobosa. A Lights Out On the Shore tizenkét dalból áll, és zeneileg messze esik az anyazenekar fuzz-sztónerétől. Ha nagyon hasonlítgatni akarunk, két dologban mégis tudunk párhuzamot vonni: az egyik az, hogy bonyolítás-mentes szerzeményekről van szó, a másik pedig, hogy az albumon igazi örömzene hallható, mintegy negyven percben. Cimke szerint pedig nyugis, középtempójú alteratív rockot bazsevál a jó Scott. Az összes hangszeren is ő játszik (vendégként két számban feltűnik Bob Balch), és ő is énekel.

 

Hét évvel a Zero Days után megszületett és ideért az új Prong album. Nem lehet rá panasz, mert hasít rendesen. Mondjuk a korongot záró Rush-feldolgozást (Working Man) fölöslegesnek érzem, de ezen kívül minden frankó.

Az új Of Mice & Men nagylemez hirtelen feltűnése a semmiből a hét legkellemesebb meglepetése.

Steven Wilson harmonikus kódexben tette közzé legújabb kompozícióit, melyeket egyelőre jobban fülreállónak érzek, mint a Jövőbeli Harapásokat.

A "Jack, miután autójából kifogyott a benzin,

egy forrasztópákának látszó tárggyal útonállóként dolgozik tovább"

című képünk kikiáltási ára: 1, azaz egy klikk! Ne ide!

 

A Chicago-i születésű, de egy ideje már Los Angelesben alkotó Califone a titkos kedvenceim egyike. Nagyjából húsz éve, a 2003-as Quicksand/Cradlesnakes idején ismertem meg a zenéjüket, és lekedvencebb albumom tőlük a 2009-es All My Friends are Funeral Singers. Nehéz pontosan körülírni a zenéjüket, mert néha nyugis, néha zaklatottabb, időnként az indie rock felé húz, máskor pedig inkább folkos, de mindig ott van benne a kísérletező kedv előre hajtó ereje. Általában kell hozzá a megfelelő hangulat, de ha egyszer rááll a füled, akkor tartósan beragad az agyba a muzsikájuk. Az idén megjelent tizedik albumuk is ilyen, és ha komálod az olyan előadókat, mint az Akron/Family, Bonnie Prince Billy, a Wilco, a Calexico, Lambchop vagy éppen az Ugly Casanova, akkor érdemes a Villagerst is megkagylóznod.

 

A tizenhatodik albumon semmi fáradtság sincs, csak pure death metal hallható közel 40 percben. Talán kicsit kevésbé nyers, de mellette technikásabb megközelítésű, mint a két évvel ezelőtti Violence Unimagined. Klasszikus Cannibal Corpse-mészárlás, azaz igazi haláli energiabomba. Így kell ezt csinálni.

 

A Hexvessel idei albumán a világvége utáni folk doom életérzés morajlásából tart felvilágosítást a Tisztelt Nagyérdeműnek. Az őszi nyomottan fülledt esős időben bánatosan sírni ér.

Még nem volt időm meghallgatni.

De tudom, hogy szeretitek a Kill Everyone Now Mode nagylemezeit.

Mindenmás (nem Mastercard!)

 

Semmi apropója ennek a lemeznek, egy 1999-es album. Egyszerűen csak az egyik kedvencem a darenbéz stílusból, aminek amúgy nem vagyok különösebben rajongója, de ezt a lemezt akkor is rohadtul bírom. Talán mert nemcsak drum and bass, hanem mert jazz is.

A lemezre amúgy úgy bukkantam, hogy volt egy fasza számuk a Science Fiction Jazz sorozat 3. lemezén, a The Look. Igaz, pont ez a dal nincs rajta az egyetlen albumukon, amit a brit Moving Shadows adott ki, a dnb és a jungle nagy barátja, akik olyanokat futtattak, mint az Omni Trio, E-Z Rollers, Aquasky. A Moving Shadows label alatt 1990-től 2006-ig adta ki a lemezeket nagy lelkesen Rob Playford (alias Timecode), akit csak úgy emlegettek: the busiest man in jungle.

Adjunk a nosztalgiának!

 A londoni Urne második albuma legalább olyan feszesre és zsírosra sikerült, mint a '21-es, Serpent & Spirit című anyaguk. A nyolc dalt tartalmazó második nagylemezüket Joe Duplantier (Gojira) brooklyni Silver Chord stúdiójában rögzítették. A szerzemények a betegség, halál és veszteség témáit járják körül, a mondanivalót zeneileg pedig progresszív sludge-be csomagolták. Ha Mastodon- és Gojira-like muzsikára vágysz, akkor a Urne a megfelelő szeptember végi választás.

 

Alapvetően a Dopelord zenéje sem változott sokat a 2020-as Sign of the Devil óta.

 

A mindig remek KMRU és Elvin Brandhi közös cucca a Berlin Atonalon finoman szólva is kegyetlenül terhelő, de észbontóan hipnotikus nyaktiló volt. Ez a lemez viszont gyönyörű, simogat, úsztat, noha meg nem mosolyogtat. KMRU mester, semmi egyéb.  

Hazaérek egy égbekiáltóan lesújtó The Bug feat. Flowdan koncertről, aztán ez fogad. Aki követi ezt a kislemez-sorozatot, az ezt a két mondatot el sem olvassa, csak feltolja a volumét a gecibe és hámlaszt.