A brit TesseracT első két albuma (One 2011, Altered State 2013) nem vált lejátszóm állandó vendégévé, de megjelenésük idején nem egyszer lepörögtek nálam. A 2015-ös Polaris viszont úgy ment el mellettem, mintha meg sem jelent volna. Ilyen előzmények után kíváncsian, és kicsit félve kezdtem el ismerkedni a negyedik nagylemezzel. Idővel persze leesett a tantusz: az arányok minden albumukon kicsit eltérnek egymástól - aminek eredményeként a Sonder könnyen megkedveltette magát velem. Az ördög bizonyára a részletekben rejlik, de úgy érzem, hogy most jobban fókuszáltak a dalszerzésre, és emiatt könnyű belebújni a dalok részleteibe, mert a korong szinte hallgattatja magát.