Nemrég láttam őket Prágában. Fantasztikus volt. Ahogy ez a lemez is az. 

Ez a két arc két éve kiadott egy olyan gyönyörű lemezt, aminek simán ott a helye az anarcho-punk klasszikusai között. Most pedig megint. Amit itt leírtam, az továbbra is igaz. Őszintén oda vagyok értük.   

Ez a két nagyszerű ember nemrég világra hozott egy kifejezetten addiktív, fergetegesen fogós és cefetül menő indusztriális techno-szörnyet. Mi mást, mondjuk. Naponta egyszer illik meghallgatni, hogy legyen valami ritmusa a szar életednek. 

Mikor tavaly megjelent, leszartam. Nemrég jutottam el odáig, hogy meghallgassam. Azóta verem a fejem a falba, hogy mégis mi a pöcsömért nem vettem elő korábban. Feleim a kábítószeres zenében, ez egy kibaszott mestermű, nem viccelek. Végem van tőle. Rétegzett, átgondolt, eszelősen tömör és feszes és dinamikus, mégis kurvára elszállt pszichedelikus örömzene, krautrockon innen, space-rockon túl. Dörög, darál, zakatol, kúr és repít bele a savtól szétmállott univerzum káprázatos segglyukaiba. Kíméletlen transz az egész, a The Inner Voidtól levegőt sem kapsz. Nem hibáztak soha (leszámítva, hogy Damien Castellanos kicsit több ambient-lemezt ad ki a zenekar nevén, mint kellene), de ez valószínűleg a legjobb munkájuk.

Új Cell, új chill. Jó, mint mindig, és mint minden, amit az Ultimae ad ki. 

Aki nézi valamennyire ezt a blogot és még egy Gnod-lemezt se hallgatott meg a tízezer közül, az kapja már be. Másfél hetente adják ki a baszásban egymásra licitáló remekműveket és még senki nem emelt nekik szobrot. Ez is mi a fasz már. A kibaszott Spotlight negyed órája, istenkém. A Gnod simán a nehéz és kemény és zajos és emberállati izompszichedelia egyik legfontosabb és legjobb zenekara, mit tudom én hány évtizede. 

Első ránézésre olyan, mintha ez az eddig ijesztően magabiztos és csodálatosan kreatív misztériumzenekar kicsit megült volna, de nem. Az Air csendes, szellős, sötét világában jobban elmélyülve kifejezetten félelmetes és gyomorba vágó dolgokat lehet találni. Olyan, mintha épp rohadtul gyászolnának mindent, amit csak teszünk. Mégis, remény van benne. Súlyos cucc.

Detroiti doom trió, ami az alapvetésként kezelt műfajt death, stoner és black elemekkel dúsítja fel. Szövegeik horrorfilmekről és szerepjátékos videojátékokról szólnak, az énekesnek pedig minimum egy erős torokfertőtlenítésre lenne szüksége.

 

Két új szám + két remix a legutóbbi albumról.

Sludge duó bemutatkozó lemeze a Királyságból,

amit a Conan és a Harvey Milk rajongói komálni fognak.

 

Két évvel a Caligari után megérkezett az új Toundra nagylemez.

A spanyol post-rockerek továbbra is műfajuk egyik legjobb művelői. BC.

Négy év után Jack White is új szólóalbummal jelentkezett. A Fear of the Dawn a csináld-magad gondolkozású művészember eddigi legjobb ilyenje.

 

Jason Köhnen korábban a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble sorait erősítette, de már nem. Helyette van saját projektje, így most dalban mondja el, hogy szerinte milyen is a dark/doom jazz-be mártogatott, képzeletbeli szerzői mozihoz készült filmzene. Csekira:

 

Nem vagyok hajlandó szarrá ragozni, hogy Tempest mennyire kurvára fontos. Ez az elképesztő lemez is örök, már most. Minden sorát el kell olvasni, újra és újra. 

Azért imádom ezt a blogot, mert ilyen kincseket ajánlanak a derék ifjak. Kísérleti szobapop, veretős elektro, fonk, keleties hangminták, lepelbe burkolózó tagok, halálkultusz. Tavasz van, ez meg kirobbanthatatlan a lejátszóból.

(Tavalyi amúgy, de nyolc napon belül még oké.)

Jó régen, öt éve találkoztunk utoljára a német Samavayoval. Most viszont kiadtak egy állati jó sztónerikus hard rock nagylemezt, amit minden szmókernek tetszeni fog. Vagy még jobban.

 

Bevallom, hogy mostanáig elkerültek az Animals as Leaders nagylemezei. Ezért gondoltam egy merészet, és odafüleltem jól az új korongjukra - és uff, csoda: pár hallgatás után kifejezetten tetszik a jazzes-fúziós proggerkedés. Valószínűleg azért, mert érződik, hogy rengeteg munkát fektettek a dalokba, de nem estek az agyaskodás-túlvariálás csapdájába. Hallgatózni tessék:

Három évvel az Outstrider után a postás hörögve meghozta az új Abbath albumot.

 

A kibaszott Shit and Shine újabb csúcsmunkája. Ennél ocsmányabb, gecisebb, rohadékabb szemetet nem baszol mostanság. Okádékszagú savas sátánzajba fojtott hipnotikus végítélet-sludge, leszedálva a picsába, lángolva a kurva nihil trágyadombján. Ketamin, abszint és fürdősó. A maga módján gyönyörű és még csak basszusgitár sem kell hozzá. Ja és James Plotkin maszterálta.  

Ehe, megérkezett.

Igen.

Tizenhét szám sok, nagyon sok. Ezért tartottam tőle, hogy az Unlimited Love a Stadium Arcadium sorsára jut. Úgysmint túl hosszú, és túl sokat akar markolni - és az érzés továbbra is megvan. Emellett egyébként első hallásra nem rossz, cserébe viszont unalmas. Mondjuk, ha újra kiadták volna a Blood Sugar Sex Magiket, akkor meg az lenne a bajom...

A félelmetes és rémisztő robotpofa mögött a Mammoth Weed Wizard Bastard

új albuma rejtőzik. A nevük mostanra pedig MWWB-re rövidült. Korábban.

Tökre megörültem, hogy öt év után itt van az új Beastmaker nagylemez. Aztán kiderült, hogy szó sincs róla: a Left for Dead 2015-ben és 2016-ban született demo felvételeket tartalmaz. Sebaj, így is nagyon frankó stoner/doom metalt nyomnak az arcok.

 

Sokáig nyúlt ez a projekt, de megérte a spétet. Mathieu és Colin az Amenraból, Scott Kelly, és Igor Cavalera. Az emberiség pusztulása 36 percben. Szuterénhideg egy csík napfénnyel.

 

A francia banda hatodik albumán kiválóan hozza mindazt, amiért szeretjük őket. Zenéjük a post-hardcore, post-metal, black és sludge metalok kevercse. A kicsivel negyven perc fölötti játékidejű zeneanyag befogadása éppen ezért nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen küldetés. Ha komálod az atmoszférikus, agressziót nem annyira, de súlyt, és mellette felhőjáró álmodozást bőven tartalmazó extrém metált, akkor az Assasine(s) biztosan meg fog szólítani.

Legközelebb élőben: 2022. március 20., Dürer kert

 

Csudálatos sztóner doom, de most nem a tengerentúlról. Az Eye of Void egy újabb kitűnő lengyel banda, ami úgy játssza dalait, mintha a messzi Dél szülötte volna. Lassúság, riffbőség, masszivitás.

 

Szitáros és gitáros, dárenbéz és rock, trip hop és klasszikus indiai zene: mindezt bő egy órában kínálja a hallgatónak a közös együttműködésben, két előadó által jegyzett Walking On. Az albumot megjelenésének idején ronggyá hallgattam, és pár hete ismét rácuppantam. Mert továbbra is nagy jóság.

Viszonylag sok agyalás után arra jutottam, hogy DJ Speedsick 2020-as remekműve ragadja meg a legjobban mindazt, ami most van. De tévedhetek. Ez a lemez amúgy a kedvencem tőle, messze a legátgondoltabb és legközérthetőbb, de nyilván ez nem sokat jelent egy olyan ösztönösen és őszintén ocsmány életmű esetében, amelynek minden hangjában a keserves mentális széthullás és a legbüdösebb morális rothadás vérző ínyű sátánjának láncrázása visszhangzik. Sok sikert ehhez a vasárnaphoz. 

Imhol-e a harmadik Messa album! A második mótvár.

 

Négy év telt el a hármas számú Naxatras nagylemez megjelenése óta,

így most megérkezett a folytatás. Finomság, mint mindig.

 

Ritkán hallgatok válogatásokat, még ritkábban posztolok közülük - már csak azért sem, mert nélkülük is végtelen a zene óceánja. Beth Hart viszont az egyik legnagyobb hangú blues/rock énekesnő. Led Zep feldolgozáslemezével kívánok minden hölgyolvasónknak boldog Nőnapot! Persze a faszik is füleljék, mert nagy jóság.

Csak a nyitó, tízperces Cold Burn akkora monolit, hogy még nem is tudtam továbbmenni rajta. Nem értem, hova emelik még a lecet, de már a stadionon kívülről is látszik.

Erről az albumról kicsit megfeledkeztem, pedig kb. két hete pihen a vinyómon. De most itt van, úgyhogy toljatok egy kis tavaszváró feketefémet, mert Vattaíny a házban!

 

Ezt az albumot a banda neve, és a lemezborító miatt szedtem le tavaly nyáron. Némi fülelés után kiderült, hogy sem a vezetett meditációhoz, sem pedig a doom jazzhez nincs közük. A GMDJ viszont valami elképesztően kifordított és kiforgatott módon közelíti meg a doom-ot és a sztónert. Első hallásra úgy fogod érezni, mintha a gitárt otthon felejtették volna a dalok rögzítésének idején. Aztán persze kiderül, hogy ott van minden számban, csak végig a basszus és a dob viszi a prímet mindegyikben. Érdekes kísérlet, de nekem tetszik.

 

Két évvel a Memoirs of a Rat Queen után a Szerelem démona szívcsakrán üt - iiletve telibe nyilaz. A recept továbra is változatlan: tökös, a hetvenes években gyökerező, kicsit okkultkodó, kicsit glamkedő hard rock. Frankón, ahogy kifér a csövön.

 

A Shades a King's X gitárosának sokadik, ám igencsak kiválóan sikerült szólólemeze.

A texasi Spoon új lemezére öt évet kellett várni, viszont megérte. Igaz, közel harminc év alatt még sosem adtak ki gyenge albumot. A rövid, alig 38 perces új hanganyagon visszavettek az elektronikából, a hangzás - saját határaikon belül - nyersnek, rockosnak mondható. Olyannyira, hogy nemcsak Springsteen, de a ZZ Top is beugrik a hallgatása közben. A korong ráadásul egy Bill Calahan-átdolgozással indít (ami anno '99-ben a Smog fedőnév alatt jelent meg első alkalommal). Egyszóval: az austini társaság ismét egy kiváló nagylemezt tett le az asztalra.

 

A chillwave császára csak nem hibázik. Kényelmes magány szűk félórában. Gyógyír az őrületre Frontin helyett.

Kirk kapitány és legénysége ismét zúz.