Végre valahára.
Idén a harmadik remeke. Lényegében a Nightcrawler párdarabja. Halott városok lassúnál is lassabb gyászzenéje. Csodálatos az egész. Sötét helyeken kell hallgatni, csúnya időben, fáradtan.
Greg Anderson zsoltárai, elmebeteg és kifejezetten elidegenítő riffekkel, szárazfák fűrészelésével, vernyákolással.
Embert próbáló lemez, mit ne mondjak.
A dicsőséges Amphetamine Reptile legújabb dobása. Tom Hazelmyer nem adja fel! A meglehetősen limitált példányszámú, saját maga által tervezett borítójú újrakiadások után ezúttal egy friss hanganyag érkezett a kiadójától, mégpedig ettől a hangos chicagói duótól. Furán ragadós dallamok és rendkívül explozív noise rock. Avagy nagyszerű sallangmentes rockzene, ha igazán őszinték akarunk lenni. Ez a második nagylemezük, olyan arcok tűnnek fel rajta, mint Buzz Osborne, Kevin Rutmanis vagy maga Haze XXL, és aki emögé a tipikusan hazelmyeri artwork mögé néz, az egy meglepően erőteljesen szóló 128 lóerős verziót talál. Mindenki másnak ott a bandcamp.
Azon túl pedig a youtube:
Feltehetően az eddigi legjobbja.
Kiadhatna már egy kibaszott lemezt, mert most életem végéig ezt akarom hallgatni.
Princess Chelsea őszentsége újra köztünk van. Bármit is csinál, az sérthetetlen, megkérdőjelezhetetlen és örökérvényű. Csak lopni lehet, kitalálni már nem. Első lemezénél mondjuk soha senki nem fog jobb dolgot kiadni, ő sem, de ettől még egyik későbbi anyaga sem lett kevésbé erős. Ez sem. Egyből belemászik a fülekbe (a Forever is a Charmot képtelenség csak egyszer meghallgatni), a dalszövegek továbbra is elképesztőek, a hangulat pedig épp olyan, mint eddig bármikor: egy mennybéli játszótér bájos papírmasé-dallamai mögött olyan bizarr történések, bú, fájdalom, igazság és ködös, lynchi romantika lappang megmosolyogtató iróniával, amitől nehéz szabadulni. Egy kibaszott kincs ez a nő.
Van sajnos egy kifejezetten faszfej véleményem arról, ha valaki képtelen békében leülni vagy elfeküdni és odafigyelve, urambocsá' elmélyülve végighallgatni egy olyan baszottul gyönyörű háromórás lemezt, mint amilyen Nils Frahm természetben elmerült, végtelenül türelmes, meditatív, organikusan úszó-lüktető remeke. Nyilván ki az isten vagyok én, hogy megmondjam, hogyan tengessétek az életeteket, ugye. Amíg elmegyek megbaszódni, addig viszont legalább egyszer próbáljátok meg letudni, hátha. Amúgy koncepciójának grandiozitása ellenére simán a legkönnyebben hallgatható munkája. Hátha ez segít.
Mick Harris őszentsége Fret néven kiadott korábban két csodálatosan abuzáló kislemezt, nemrég pedig kijött az első nagylemeze is, amitől azóta nehezen tudok szabadulni. A hangfalak kivéreznek, hullik a vakolat, a koponyád pép, az érzéseid lángokban, mocsadék gonosz nihil kúrja seggbe a mindennapjaid, te meg csak ropod bénán a sötét szobában, penészes mosollyal a hülye fejeden. Felőröl, vonszol, döngöl, rángat és megfojt. Betonvas a halántékodban. Akkora indusztriális techno-sújtás, mint Makó Jeruzsálemtől. Amúgy, ha ez mond valamit, akkor jó: nem olyan funky és szentségesen egyszerű, mint a Monrella, a súlya viszont hasonlóan böszme. Kizárólag retekmód hangosan, ugye.
Egy baszadék, súlyos, gonosz és dögös „riddim”, 17 fantasztikus verzióban, csodálatos előadókkal. Ha esetleg eddig nem volt világos, hogy ez az ember egy kibebaszott zseni, akkor talán most az lesz. Lenyűgöző lemez.
Pont két éve jártunk Alphaville-ben, és máris itt van az újabb Imperial Triumphant korong. A Spirit of Ecstasy minden ízében kísérletező album: hangulatok és stílusok kavarognak benne bőszen a kortárs free jazz-es dolgoktól kezdve a disszonáns feketefémmel bezárólag. A zenészeknek mégis sikerült egy bejárható, egységes zenei univerzumot létrehozniuk - mégha ez nem is lesz otthona minden hallgatónak. A végeredmény tehát erősen hangulatfüggő, de ha kapott már el a gépszíj olyan bandákat hallgatva, mint az Oranssi Pazuzu, vagy a Thy Catafalque, akkor nekik is adhatsz egy fülelésnyi esélyt.
Nem hittem, hogy a tavalyi The Burden of Restlessnes és az élő Acheron dupla dinamitját a Büfiló képes alig egy évvel később megfejelni. Aztán az első fülelésnél a padlón kerestem az államat. A Regenerator ugyanis köröket ver az eddig legjobbnak tartott előző két korongra is, vagy ahogy az elcsépelt közhely mondja "a banda az új albumával szintet lépett". Perpill nálam ez most az augusztusi évlemeze. Csekirátor:
A tradícionális doom felől a szőrös heréjű ikerszólós hegyi metál felé araszoló Spirit Adrift nem állt meg az úton. Ötödik albumuk úgy indul, mintha mi sem történt volna (füleld: lent), de aztán szépen lassan továbbevez egy, a hetvenes évek közepi-végi heavy rock inspirálta muzsika felé. Ez első hallásra fura lesz (én is heves szemöldökrángással reagáltam rá), de a délies ízeket is magába olvasztó szerzeményekből kihallatszik a szerető gondoskodás, ami miatt hamar elhittem nekik, hogy most ilyet van kedvük játszani. Soha gyengébbet.
Két éve, a Covid első hulláma után a német prog-post-satöbbi rockerek arról faggatták a hallgatókat, hogyan szeretnének élni a hirtelen megváltozott körülmények között? Idei friss munkájukon az emberi faj bolygó- és környezetrombolását veszik górcső alá, és végeredményként ez akkor is egy frankó albumként manifesztálódott, ha személy szerint zsigerileg ódzkodom bármiféle aktivizmustól. A zene csodálatos, nagyon jól esik belerévülni, és ez a lényeg. Ami nem kevés.
Befutott a harmadik Heilung nagylemez a második vágányra. A magukra önálló törzsként hivatkozó kollektíva ismét kitett magáért: torokénekléstől kezdve boszorkányos női vokalizálásig van itt minden, mint a karácsonyfán - természetesen mindezt javarészt saját készítésű hangszerekkel kísérve. A hangulat megint csak kiváló, de fülelése közben valahol ugyanaz az érzet kerít hatalmába, mint ami a Futha minden egyes pörgetésénél: az elsőként megismert Lifa koncertalbum akkora überzsír, hogy minden további korongjuk csak kullog utána. Télidőig kell várnunk, hogy kiderüljön, mekkorát ütnek ezek a dalok élőben: december 2-án a Barba Negrában fognak fellépni.
A Conan ötödik nagylemezével mindenki számára kiszolgáltatja a halhatalanság bizonyítákait. Lassúság, riffgazdagság, sludge doom minőség.
A Motorpsycho új albumával visszanyúl a klasszikus progrock hetvenés évek végi, és nyolcvanas évek eleji formuláihoz. A háromnegyed órás játékidejű nagylemez négy szerzeményből áll, melyek legrövidebbike két és fél, míg leghosszabbika közel huszonhárom perces. Mindezek ellenére jól megkomponált, és élvezhető hanganyag került ki a kezük alól, amit mindenki, aki valaha is érdeklődött a progresszivitás eredeti megoldásai és hangulata iránt, élvezettel fog fülelni.
Ausztrália megannyi punk csodát kinevelt, a mindig nagyszerű - és megérdemelten egyre népszerűbb - The Chats is az. Új lemezükön sincs üresjárat, semmi baszkolódás, tolják orrvérzésig, lobog a mullet, repül a sörösüveg, ordítás van, gitárhős teker, közben meg büdös vagy, ugatsz és rúgsz és izzadsz és kurvára örülsz, hogy létezik ez a fantasztikus kis zenekar.
Szívbajok Hőguta ellen kisasszony, szedjen tangót csapassa az új Mantar albumot! A német duó harmadszor a vendégünk, de idei korongjuk méltó a korábbiakhoz. Ha éppen hiányt szenvedsz feketés-iszapos-rákenró muzsikából, akkor ez kell neked. Korábban és még korábban.
Mariusz Duda a Riverside oszlopos tagja, valamint a Lunatic Soul by himself. Tavalyi szólóalbuma kimaradt a 2021-es szórásból, pedig az előző naptári év egyik legnagyszerűbb korongja. Főleg, ha komálod a leginkább zongorára, billentyűkre és elektronikára komponált énekmentes dalokból álló nagylemezeket. Azt aláírom, hogy nem egy bulizene, hanem a megfelelő hangulat és lelkiállapot szükséges hozzá, hogy nyakon csapjon - de ha az Interior Drawings kapcsán eléred a Heuréka-pillanatot, akkor hosszú ideig nem akarsz tőle megválni. Mert minden perce nagybetűs Művészet. Füleldoda:
Következő bandánk a chilei Luxferre, amely egy 2017-es EP után idén tél végén jelentette meg bemutatkozó albumát. 2022-re a műfaji határok totálisan átjárhatók, és nem is számít innovatívnak az az előadó, amelyik nem keveri a szezont a fazonnal, vagy valami ilyesmi. A kvartett ennek megfelelően a post-metal területén alkot, ami néhanapján kicsit a post-rock és az ambient megoldások felé hajlik - a hangulati elemek tehát adottak, a kiváló szerzemények úgyszintén. A korong bő háromnegyed órás játékideje alatt négy tételt élvezhet a hallgató, extraként az első számot hegedűvel, a harmadikat pedig trombitával bolondítják meg a zenészek. Hőségben vagy anélkül, a Faces mindenképpen fülelésre ajánlott.
Karcsi bácsi a Ben Harperrel közös albumairól lehet ismerős olvasó- és fülelőtáborunknak, de a' öreg idén megmutatja, hogy saját jogán is a Mississippi blues földalatti csillaga. Ha épp' nem busongva akarsz orrlógatni a nyár kétharmadánál, akkor semmiképpen sem fülelj oda erre a korongra. Minden más esetben pedig igen.
Az előző négyből három albumuk is itt volt a blogon, ennek is itt a helye. A beharangozó single alapján Sisters of Mercy-sebb lemezre számítottam, de így sem vagyok szomorú. Pedig hát ugye ez nem éppen vidám zene, amolyan jóféle darkwave a szintisebb fajtából.
A Kryptograf második lemezével továbblépett az első album zenei kavalkádjából. A doom hatások eltűntek, helyette a súllyal telített pszichózis, némi folkos ungabunga, és a sötét hangulatok az uralkodók a meglepően homogén korongon. Elsőre persze mindez meglepően hangzik, de a második fülelésnél már könnyedén bele lehet bújni a hanganyagba. Legyen így.
A legutóbbi Bonobo nagylemez idén januárban jelent meg, és első körben kimaradt a szórásból, aztán pedig megfeledkeztem róla egy időre. Mostanáig.
Messze jutott ötödik nagylemezével a texasi Oceans of Slumber a '16-os Winter zenei világától. Cammie Gilbert csodaszép orgánuma és dallamai most is elbűvölnek, és a dalok gótikus-melankólikus hangvétele is változatlan. A progger death metalt - vagy úgy egyáltalán: a metált -, és a vele járó hörgettyűket viszont nagyítóval sem találni a dalokban. Tény, hogy a változás nem egyik korongról a másikra történt meg, de biztos lesznek, akik megköpködik őket, és a korábbi hangzásukat sírják majd vissza. Nekem viszont egyelőre tetszik.
Két, önmagukhoz mérten gyengébb eresztés után, illetve négy évvel a Scourge of the Enthroned után megérkezett a brazil Krisiun tizenkettedik nagylemeze. Kilenc dal és egy intro negyven percben. Semmi cicó, náluk van a slukker, tessék hallgatózni: