Sírbéli Élvezetek, harmadszor.

Minden idők egyik legjobb lemeze 30 éve jelent meg, nemrég pedig kijött ez a nagyszerű, remaszterált és kicsinosított kiadvány, ami kurvára elengedhetetlen szakramentum azoknak, akiket a mai napig ugyanúgy letaglóz ez a hátborzongató mestermű, mint engem.  

Imádtam az első lemezüket. Ezt is imádom. Sőt, még jobban imádom. Ez egy fantasztikus cucc. Ameddig ennyire tele van a szíve egy punk bandának, ameddig ennyire igazi, ennyire tökös, ennyire szennyes, haragos, gyönyörűen alulmunkált és mégis végtelenül dallamos, fülbemászó és sodró dalokat írnak, addig miattam annyit dalolhatnak gonosz középkori hűbérurak által rabszolgasorba taszított parasztokról, amennyit akarnak. Mondjuk a lemez felénél ösztönösen elkezdtem fenni a kaszámat, szóval végül is működik a dolog. 

Ez az ember a kibaszott R-GO életművét is el tudná úgy énekelni, hogy az hallgatható legyen. Lényegesen életigenlőbb, világosabb lemez lett ez, mint a korábbiak, több a romantika és az édesség (főleg az első felében), ami persze nem feltétlenül baj. A Politics, You Are The Man, Destiny hármasa meg milyen kitűnő már. Ja, és a mindenható Nile Rodgers is gitárol rajta kicsit, de persze Princess Chelsea sem maradhatott ki a buliból. Nemsokára pedig koncert.   

Lesz koncert is. 

Közel sem az első lenyűgöző lemezük.

Manapság a világ egyik legjobb zenekara ez a zenekar. 

Röpke tizenöt év várakozás után megérkezett a hatodik Dozer nagylemez.

 

A Nyuszi idén Sárméz nagylemezt tojt nekünk. Füleldoda!

Justin Broadrick nyers és gonosz és ocsmány és égbekiáltóan szemét nihilista zajmocska kizárólag a bátraknak tépi le a barom pofáját, de ezek a bátrak élvezni fogják a kínt, a gyötrelmet és azt a megmagyarázhatatlan, transzba taszító szépséget, ami ott rejtezik minden rommá toszott okádék hangja mögött. Ingyen van, mert garantáltan szét fogja baszni a hangcuccod. Döbbenetes élmény és érzés.  

A 19. lemezük is zseniális. Sőt. 

Egy kislemez-sorozat első, koponya- és hangcucc-repesztő darabja.

Baszom egy 15 perc.  

Anthony Child őméltósága megújult, de mégsem. Máshogy baszik tarkón, de mégsem.

Értitek. Mindegy.

Nagybetűs, mesteri, éjfekete, gyönyörű tagló. 

Masami san immár 25 esztendős, messzemenőkig csodálatos dalcsokrát James Plotkin maszterálta újra. Vannak rajta bónusz nóták is. Másfél kikúrt óra. Nehezen tudok elképzelni meghittebb március 15-ei programot.

Jobbnál jobb dolgokat ad ki, de valószínűleg eddig ez a legkomolyabb munkája. Még csak azt sem lehet rá mondani, hogy könnyű hallgatni. Az utolsó szám mi már. Iszonyú súlya van ennek most, és kurva nagy nyomot hagy. Jön az Inotára, amúgy. 

Újdonság nincs, hatalmas.

Az Algiers mindig is valami más volt. Ez most hatványozottan igaz. Azt csinálnak, amit akarnak.

Kurva jó. Sőt, fontos. 

Nick Holmes és Greg Mackintosh összehoztak egy nagyon csecse elektro rock/gothic/synth-akármi albumot. Búsulj velük te is ezerrel! HostBook.

A svéd Siena Root is mozgolódik: három évvel a The Secret of Our Time után kinyilatkoztatásban részesítik a Nagyérdeműt. Az északi pszichedélia erősen fülelős.

 

A Sleaford Mods-szal közös dal már kijött korábban egy zseniális klipben is, meg a középkori járványhimnuszt feldolgozó Ringa Ringa című új dal is, ami a bónusz cd-n található, de most itt a teljes album is végre, ami az Orbital fénykorát idézi az előző két - szerintem gyengébb - albumuk után.

Erős kezdés, az Dirty Rat instrumentális változata semmivel nem rosszabb, mint amikor Jason Williamson kántálja a magáét benne, a kollabokkal teli lemez második felén pedig a 90-es évek Orbital-hangzását fedezheti fel a hallgató. Jár a piros pont a Hartnoll-tesóknak.

A nyolcadik, vagy kilencedik dEUS album megérkezett.

Annyi biztos, hogy tizenegy év kihagyás után toppant be. (FLAC!)

Akárhány kibaszott változata lesz ennek a kibaszott lemeznek, mindet kibaszottul ki fogom rakni. Igazából azt sem tudom mi a fasz értelme van itt összevissza posztolgatni évek óta, amikor tulajdonképpen van ez a lemez, meg vannak az ennél jócskán szarabb lemezek. 

Az ambientpápa és a kísérleti zenék egyik legnagyobb élő atyaúristene egy százéves ausztrál múzeumi orgona hangfelvételeiből készítettek valami egészen varázslatos dolgot. Odafigyelve, hangosan, nyugiban. 

Csávókám nem tud leállni, de tévedni sem. Minden gondod elszáll. 

Egy négy hangból álló, nevetségesen cool dublüktetésű basszustéma ismétlődik egy órán keresztül. Ez egy dolog. A másik meg minden, ami a téma körül történik. Tanítandó minimalista gyönyörűség. Ha jól számolom, elvett már 6 órát az életemből. Beszarás az egész. Végighallgatod, nem csak belehallgatsz. 

Ezt gondolom az életről. 

Peripatetikus grúvolás, pszichedelikus minimál, lassú-víz-partot-mos, elméd baktat, eltökélten, a holdtöltében, tépelődsz, matatsz, terved van, ilyen zene - a Fire! ritmusszekció Mats nélkül, viszont Orennel, bőröd alá visszhangzó gitár, orgonazsongás. Olyan, mintha mindig is ezt hallgattad volna. (A The Necks lemezei tudnak ilyet, ilyen émelyítő lazaságot, időtlen éjt biztosítani.) 

Nem ismertem ezt a szaxofonos arcot; a kvartettel kiadott (szintén Clean Feed gondozású) Dürer's Mother is a kedvenceim közé került jazztéren, de ez a lengyel zeneszerzők darabjait variáló, de- és rekonstruáló, nagy-zenekaros (három fúvós, brácsa, gitár, zongora, nagybőgő, dob) duplaanyag beleszegezett a levegőbe: azt vettem észre, hogy tíz perce a konyhai neoncső alatt állok, tétlenül és a konyhabútor faerezetén megrendülve, megfeszülten semmit nem csinálok. Borzongató & komplikált kitárulkozások, nagystílű, közép-európai tragikum (agyonkottázott doom!) áthuzalozva elhangolt irodai pianínók húrjaival, magnószalag-zúgással, kozmikus és hideg fúvósviharokkal. Kristályos jéglapály, jégszike a szívedbe. (Egy-egy helyen tán túl szeriőz, dermesztésre játszik, de így is az egyik legsúlyosabb pörölycsapás tavalyról - a Shit and Shine után.)

Élnek! Oxbow zúzza a régi számokat, Brötzmann (a még mindig elemi erejű free jazz díva, medveölő kabátjában) fúj, végeredmény: eső- & átokverte tombolás, mégis, fojtott, balladisztikus, sokszor kifejezetten blues-os, film noir-os éjszakában - az a fajta holdraugató blues, ami belemetsz a szívvelőbe. Eugene hangja és Brötzmann szaxofonja felelget egymásra, licitál és támogat, a két nyúzott nyiszorgó, nyüszítő médium, szenvedés- és szenvedélykihangosító, nyomatékosítja, amit a haverja mond, vagy a partner-előadó fonákját teregeti ki; a banda stabilan döngöli alájuk a földet. Többedik hallgatásra: paradox módon visszaszelídül az élmény, a holdraugatások olykor inkább árnyékot vetnek egymásra, mint röptetnék, mélyítenék, de engem azért balzsamoz ez a kollab. 

Számomra ez az év lemeze tavalyról: gomolygó, fortyogó, iparvárosi nojzrokk és karakán "spoken word"-rádumálás, hasít és omlik, dühöng és réved, az egész baszottfluid és gonosz, tömör egyszerre, ruganyos-tempójú, változó hosszúságú, öntörvényűen, sötéten és amőbaszerűen mozdulnak a dalok előre-hátra. A "Beam" riffje örökre velem marad. Legfaszább szövegek. Hajrá, másszon a bőrötök alá a kátrány és a maszkulin megbélyegzettség!

Ahogy illik, szépen rendben megérkezett az új Riverside album. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Bár az agyam hátsó részében egy kis hang azt súgdossa, hogy "semmi változás, ugyanolyan, mint az előző(k)". Ami igazából nem zavar, úgyhogy erősen füleldoda!

A torokrákkal küzdő Sakamoto megrázóan szép életvégi zongorameditációja mesteri, tanítandó visszafogottságában válik az elmúlás zavarba ejtően sokatmondó, intim, bölcs és bátor gyászénekévé. Az életmű egyik legjobbja.  

A világ legjobb zenekarának tavaly év végén megjelent új lemezén is zengedez a trombita. 

Az Even Hell Has Its Heroes egy rockumentary az Earthről és Dylan Carlsonról. Az IMDB-n egyelőre nem találtam, de erre és itt fellehető róla némi info. Évkezdő ráhangolódáshoz ideális.

Ez a nap is eljött, ahogy elfog jövőre is. Köszi mindent. 

Ha már ott tartok, hogy kicsit szétnézek az internetes világhálón, hogy megnézzem, az innen a blogról megismert nagy kedvencek nem jöttek-e ki valamivel, amiről lemaradtam, akkor nem maradhat ki a JuJu sem, aminek első három lemeze szerepelt már itt, meg itt, de most látom, hogy 2021-ben kijött egy olyan album is, amiről lemaradtunk. Öreg hiba. Úgy mondják, a palermói Gioele Valenti a negyedik albumán zeneileg a Mediterráneumból északra mozdult el, de a dél misztikus tudását megőrizve tolja a post-punk, darkwave, shogaze pszichedeliát, mégis egész más hangzással, mint korábban. De ugyanúgy szeretni fogod, mint a korábbiakat.

Henrik és Vincent megmentik az évet ezzel a szépséggel. 

Szerintem az elmúlt években nem született jobb lemez a White Lung Paradise-ánál (erről a blogról ismertem meg), és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni. Az a kraft, azok a gitárhangzások, az a magától értetődő popérzékenység az egyik kedvenc lemezemmé teszi, amit valaha hallottam. Minden évben figyeltem, mi fogja beelőzni, de 2016 óta nem tudtam jobbat mondani. És időről időre néztem, mikor jönnek már ki új lemezzel.

Erre itt van most a Premonition. Első belefülelésre a hat évvel ezelőtti hangzást őrizték meg. Üröm az örömben, hogy ez az utolsó lemezük, azt mondják.

Amikor a Boris drone-t játszik, az jobb bárminél. Mesteri. 

Céline Dion ikonikus balladái, átértelmezve. Semmi gúny nincs ezen a két, párban járó, csodás lemezen, kizárólag szeretet és tisztelet és alázat, ami tök jó. Máshogy nem is működnének ezek a bájos rózsaszín ködben lebegő, ellazító pacsuliszagot árasztó, irdatlan melegséggel átölelő, hipnotikus-pszichedelikus ambient-vaporwave szerzemények. A nagy dallamívekkel, nagy érzelmekkel, nagy erővel szívbe markoló Dion-dalok chopped and screwed jelleggel nyúlnak el és lassulnak be, a hangok, a hangulatok és érzések ennélfogva szinte banálisan felnagyítottá válnak, már-már absztrakttá, miközben az egyszerű szépségű billentyűfutamok és euforikus szintiszőnyegezések elemelnek a földről. Dion vokálja rendesen meg van nyesve (néha alig hallani, vagy még annyira sem), a kiragadott és mantraszerű repetitivitással loopolt szövegek és énekdallamok torzulnak, de nagyon kellemesen. Csábító, gyönyörű, szexi, megindítóan szirupos és káprázatosan melankolikus cuccok ezek, kurva nagy ízléssel, mértéktartással, stílus és arányérzékkel. Az ilyesmi pedig nagyon nem egyszerű. Az egy dolog, hogy zenei kísérletként, főhajtásként, és önmagukban is könnyedén működnek ezek a katartikusan bambultató dalok, az viszont, ahogy felpiszkálnak valamiféle bizarr nosztalgikus vágyakozást megtörtént és meg nem történt dolgok, képzetek, emlékek és álmok iránt, kifejezetten varázslatos. Mintha Badalamenti, Harold Budd és Basinksi simogatná a nyugalomra és fenségesre áhítozó hülye fejed. 

Backxwash végtelen, kimeríthetetlen, izzó haragtól hajtott önéletrajzi trilógiája ezzel az újfent fantasztikus lemezzel lezártnak tekinthető.