Remélem, hogy ez a kislemez-sorozat százrészes lesz. Mennyire sújt már.  

Marcék jobb formában, mint valaha! A T. Rex-es rockslágereket, dévaj szabadimprovizációt, afro-kubai sugárhatást, ironikus beateket, jazzcore-t, spoken word-öt, végtelen blues-jamet és a punk rock / rockabilly protest-dühöngést lavinaként magukbaszoppantó triót továbbra is olyan szenzibilitás és robbanékonység jellemzi, hogy beszakad az arcod, kettétörik a szörfdeszkád, mész zavarogni az utcára, menetelsz, habzol, olvadozol stb. (Többen besegítenek, többek között Anthony Coleman és James Brandon Lewis is közbefújdogál.)

Megérintő techno: szomorú vágyódás, nosztalgiaspazmusok, gyönyörű madártávlatok, himnikus, szívremászó ambientek és törzsien életigenlő bólogatás. Kinyitja a lelked. ("Ennyi tablát én még trensz-alapban nem hallottam" jeligére.) 

Még nem telt el két év az Orcus óta, és máris itt van a Troll.

 

Yoooooooooooooooooooooooooo! Hát ez mekkora kúrászaaaaaaat! Meghalok! Nyár van, négereim! Kurva hangosan! 

Ők az új kedvenc zenekarom, komolyan! Három (+1) japán egy szobában fura lo-fi (konkrétzenébe hajló) post-punk haikukban fogalmazza meg, hogy a zene az műanyagzsák például. Köztük zhu wenbo, akit én a halláshatáron mozgó, elektroakusztikus zörejdzsemmjei miatt becsülök nagyra, most tömör, kiszámíthatatlan, konok és naiv dalokban fogalmaz harmadmagával, ami a Shellac dühét és egy áltisis kamarazenekar fűzfapoéta minimalizmusát ötvözi a legbeleszaromabb módon, tündöklő ellenlábassággal és stílusérzékkel. Igazi nappaliban hegesztett free rock, gyermekien stabil basszusalapokkal, olykor duplagityóval zúzva a jobbnál jobb témákat, nagyjából dob nélkül (csak néha ütögeti zhu egy pergődob káváját, aritmiásan), viszont alkalmasint trombitával, nyögve, óbégatva, sírva (van hogy hárman egyszerre), lüktetve és szétzuhanásaikban méltón a nevükben foglalt fájdalmassorsú free jazz ikon nevére, és az apokaliptikus kicsengésre. 

Minimalista kamaraelektronikus zsolozsmázás, megkísértő, bőröd-alá-mászó varázsige-kántálás. Ben Vida ambient-drone-rezgészuhataga mozgékony, vízrobajszerű költészetbe ömlik, egyszerű felsorolászuhatagok válnak nagyvárosi imamalommá, klausztrofób belső-csendszálakká, miközben nagggyon lassan futnak a felhők az égen. Nekem Robert Ashley Perfect Lives-a flesselődött be a végtelenbeszéd- és szöveg egymáson csuszamló, hömpölygő, egymást olykor elbújtató, máskor kiemelő kvalitásai miatt. Kontempláltassátok ki magatokból a szart! Búvópatakopogás halántéktájon!

Ismeritek azt a viccet, hogy a körlégző, a üveghangbiciklista, a barázdagyáros meg a marimbás fölfedezőarc megy a tejúton, az egyik aszondja: "jazz dronecore funk metal - tessék!”, mire a többiek elkezdik nyakló nélkül pakolni a delfinpárbeszédekből, egzotikus hangtájakból, morózus funk-grúvokból, préselt nehézfémlemezekből, kazettás drónokból, bajuszos angyalokból meg suszterinasokból főzött gyöngyhagymalekvárt egy láthatatlan frigóba? Na, ez az a vicc.

Múlt héten a kezembe akadt a 2010-ben vásárolt 4 GB-os SanDisk mp3-lejátszóm. Nemcsak működőképes, de az Interaxion Dub is rajta van. Egy újrahallgatás után eszembe jutott, hogy anno a freeblogos időkben posztoltam ezt a nagylemezt, egyúttal kíváncsi lettem, hogy mi lehet az előadóval? Így tudtam meg, hogy a pasas nemcsak, hogy rendszeres visszatérő az Ozorán, de nagyzenekarral idén is fellép. Az egyetlen hivatalos nagylemezén egyébként dubos psytrance/psybient zene hallható, itt-ott ipari felhangokkal. Másfél évtized alatt azóta nemcsak fesztiválok sokszoros fellépője, de a Bandcamp oldalán megtalálható egy mixeket és remixeket tartalmazó becsületkasszás korong is, valamint bőven sok muzsikát rejt tőle a Soundcloud. FB.

 

Indulhat a buli.

Új lemez a japán poliritmiacsászároktól. Egymáson átlapolódó, lomha minimáltechnó-lüktetések, hosszútávú ütemmutató- és tempójelzés-játszmák, gliccsek. Semmi kapkodás: lassan építkeznek, finoman másznak az agytörzsed alá. Fegyelmezett ritmushipnózisuk néha olyan, mintha egy James Brown alapot a bevágtak volna egy Steve Reich-centrifugába, máskor klinikai (atonális, progresszív) karibi. Ha nem tudtad, a tizenhétnyolcad mennyire táncolható...

Valentina Magaletti dobos-komponista és Zongamin dubos, post-punkos, gonoszan lüktető elektróduója olyan, mintha a Pop Group hegesztett volna giallo-horror filmzenét a kedvenc kánikuládhoz. Éteri magasságok és fortyogó (okkult) mélységek, lidérces húzás, kattogás, minimálos szenzibiltás & le-nem-áll-a-lábad törzsi befordulások szintetizátormegyéből. (Coby Sey, Venus Ex Machina és Cathy Lucas a Vanishing Twin-ből működik közre.)

Nem csak azért érdemes követni Michael Girát, mert egy nagyszerű ember, hanem azért is, mert mutat neked új zenéket. Horn munkásságával eddig is tisztában voltam, hatalmas, Parkmant csak felületesen ismerem, de ez a bámulatos tavalyi lemez nem volt meg, amitől úgy érzem magam, mintha csak úgy elfingottam volna egy évet a szar életemből. Szóval, köszönjük meg együtt az öreg Girának. Amúgy tényleg észveszejtő ez a cucc. Gyönyörű, súlyos, elbűvölő és hipnotikus, misztikus mélységű, elképesztően megkomponált, megindító és feloldozó ötvözete a kortárs klasszikus- és kísérleti zenének, a rituális-pszichedelikus folk baszásoknak és a nehezebb atmoszférikus dolgoknak (amikor berobbannak a riffek, ó bazdmeg!). A címéből eredően magától értetődő, hogy a téma a gyász, de ezt mindenféle magyarázat nélkül is érezni fogjátok. Mert megrázó. Széttépi a mindenem, befelé figyelek, kifelé sírok. Tényleg csodálatos, főleg amikor a Kyrie végén üvöltenek a legyilkolt csecsemők. Ha pedig a Till Margaretha nem szakítja le a fejed, akkor gondolkodj szépen el. 

Mennyire kibaszottul súlyos dolog ez még mindig. Sőt. Amit itt írtam, továbbra is helytálló. Ne csak szeressétek, tiszteljétek is őket. 

A barcelonai Semiotics Departent of Heteronyms első kislemeze után beszervezte Kris Bahát, aki akkorát dobott a bemutatkozó nagylemezükön, hogy amellett nem lehet elmenni seggrázás nélkül. Ez a lemez bazdmeg tánc. Tánc depressziósan, szorongva, búsan, de faszosan. Darwave, EDM, techno, némi picsarisza a '80-as évekből, gonosz és sötét és dögös és szexi és csábító modorban, iszonyatosan markoló dallamokkal. Amikor csak zsebre tett kézzel, tettetett kúlsággal bólogatsz az ocsmány klub sarkában, de legbelül szétbasz az eufória. Gyönyörű, megmozgató, minden komorságában is felemelő és végtelenül farokmeresztő lemez (hölgy olvasóink valahogy fordítsák ezt le), amitől erőre kapsz és sokkal menőbbnek érzed magad, mint amilyen vagy.   

Basszatok széjjel valamit vagy valakit erre a 19 perces dögletes, szemét, nevetségesen keményfaszú (ugyanakkor szellemes), szarrá pusztító hardcore-punk gyönyszemre. Egészen mesteri cucc, úgynevezett riffekkel. 

A Fontaines D.C. énekese egyedül énekel jó dolgokat. 

A Predatory Void vagy belga metallista szupergrupp, vagy simán egy projekt - valójában mindegy, mert úgyis a zene a lényeg. Az Amenra/Church of Ra-, Carnation-, Cross Bringer- és Aborted-tagok közös munkája intenzív háromnegyed órát ígér mindenkinek, akinek szívügye a slude-ot és doom-ot feketeséggel beoltó muzsika. Lori R. hörgettyűs-kántálós-károgósnő simán leüvölti az arcod, de a hangszeresek is rendesen aprítanak elejétől a végéig. Szerencsére nem esnek a "Technikás Mikulás" megközelítés csapdájába, hanem a hangulati elem is erős a hét szerzeményben. Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom Predatory Void-ot öntök a hallójárataimba. Füleldoda te is jól:

Nyugodalmas nyarat kívánok. 

Nagyszerű post-punk Kijevből. Annak ellenére nagyszerű, hogy olyan kurva nagy variálás nincs, tipikusan az a lemez, amin mintha - enyhe túlzással élve - ugyanazt a fasza számot játszanák újra és újra. Sodró, beszippantó, transzba taszító, néha kifejezetten folkszagú, hipnotikus, picsán pattogós baszadék rituálék szívet melengető sora. Aki erre a drámai, kvázi-militáns anarcho-diszkózásra nem mozdítja meg a csoffadt seggét, az nemtom mit képzel magáról. A fogós gitártémák hipnózisa magáért beszél, a dob folyamatosan lüktet és döngöl és izzaszt, van némi finom szintizés is, a bulit viszont a pátriárkamodorban kántáló dervisénekes viszi a hátán. Kibaszott jó lemez, amire egyszerre táncolnád át az éjszakát és basznál arcba néhány háborúpárti faszfejet.    

Bocs, de valószínűleg a Cable Ties jobb zenekar, mint a kedvenc zenekarod. Annyiszor hallgattam már őket, hogy ez tény lett. Ha nem léteznének, az életem egy rakás szar lenne. De léteznek, amiért nem lehetek elég hálás. És ti sem. 

Most jó.

Sokszor láttam őket élőben, de ezzel a lemezzel vitték talán le a legjobban a hülye fejem.

Novemberben találkozunk. 

Elég sokat, hat évet kellet várni a Vulture Industries ötödik nagylemezére. De nagyon is megérte, annak ellenére, hogy a zene más(milyen), mint az előző két albumon. A dalok egyrészt szellősebbek lettek, amitől hangsúlyosabbnak tűnnek az Industries énektémáiból mindig is kihallott színházias vonások. Másrészt a zenébe beemeltek nem csak progger, de post-punk és gót momentumokat is. Így a végeredmény kevésbé avantgarde és fekete - sokkal jobban közelíti a lényeget a körbelövés, ha az Arcturus rockos változatát képzeled magad elé. Mindegy is: füleldoda, mert szerintem ott lesz 2023 legjobb korongjai között.

 

Az I am Easy to Find után négy évvel megérkezett az új The National nagylemez. A banda tagjai a Covid világjárvány alatt sem ültek a babérjaikon: Matt Berninger énekes szólóalbumot jelentetett meg, a Dessner-fivérek filmzenét írtak és aktivizálták Big Red Machine nevű projektjüket, valamint producerkedtek. A Frankenstein anyaga hozza a tőlük megszokott merengős post-punk, indie rock és chamber pop dalokat, ráadásul majdnem olyan jó, mint a 2010-es kiadású High Violet.

Az Ásító Ember négy év után megjelent új lemeze nekem jobban tetszik, mint az előző két korongjuk.

 

"A Sigur Rós név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez."

Bahazdmeheg. 

A sorozatgyilkosokat mániákusan rovancsoló Church of Misery új albuma hét évnyi várakozás után készen áll a hallójáratok rombolására. Doom-ot fülelni nyár közepén is ér:

Az idén nagykorúvá vált hollandus Legion of the Damned megfogadta Norbertünk tanácsát, és egy klassz nyári thrash-death albummal örvendezteti meg a hallójáratainkat. Ürítsük hát fenékig a méreggel teli kupát az egyelőre nem túl izmos júniusban!

 

Meghozta a postás az új QotSA nagylemezt. Még olyanabb, mint a Villains, úgyhogy akinek az tetszett, annak ez az album is tetszeni fog. Aki viszont az első három korong sztónerségét várja vissza, garantáltan és ismét csalódni fog Joshua Homme bandájában.

Jessica Bailiff és Annelies Monseré külön-külön is messzemenőkig zseniális zeneszerzők, szóval nagy meglepetés nincs, duójuk első lemeze is messzemenőkig zseniális. Egyszerűségükben velőtrázó, csontig hatoló, végtelenül nehéz és szomorú és letaglózó minimalista dalok kőkemény, világtemető hipnózisa. Temetőfolk, klasszikus zene, drone, nyekergés, repetitivitás, pár kizsigerelő billentyűhang és persze Monseré égbekiáltóan kísérteties éneke. Hátborzongató, amit csinálnak. Megfagy a leheleted, elveszel a ködben, kiszárad a szemed, a megríkató ürességet tapogatod a szíved helyén és csak mosolyogsz azon, hogy mégis mennyire kibaszottul csodálatos ez az egész.

Rendkívül gyorsan belezúgtam ebbe a csodás kis lemezbe, mélységesen és valószínűleg örökre. Átgondolt, ízléses, súlyos és retekmód ragadós egyvelege a mély, sötét és bús trip-hopnak, a dubos-pszichedelikus dreampopnak és a támadhatatlanul cool rádióbarát felnőttpopnak. Nyilván nem vagy hülye, eszedbe fognak jutni zenekarok, de ha ez gondot okoz, akkor bekapod. Ez egy nagyszerű album, tele bomba dalokkal, amiket egyszerűen csak kurva jó újra és újra meghallgatni.

Igen. 

Jó estét nyár, jó estét szerelem Bongzilla!

 

A Jaaw új szupergrupp, amely ipari fémzenével töltötte meg első nagylemezét. Sejthető, hogy nem habkönnyű, két lángos közti sörözéshez a strandra való hajmetál dalok hallhatók a szűk negyven perces korongon. Viszont aki komálja az ilyesmit, annak begyere lesz - talán még az albumzáró Björk-átirat is (Army of Me). Az elkövetők a következők voltak: Andy Cairns (Therapy?), Jason Stoll (Mugstar), Wayne Adams (Death Pedals, Petbrick), Adam Betts (Three Trapped Tigers, Squarepusher).

 

Örömkönnyek. 

Na. Ez kurva nagy. Ezerrel száguldó, roncsoló és daráló, gonosz és haragos, nyers és okádék hardcore-punk, a lehető legjobban. A nevetségesen arcporlasztó hangzás a világ legszebb csatazaja, csak legyen hova feltekerni a volumét, mert ezt a pépesítő csörtét nem lehet halkan. Irgalmatlanul egyben van az egész, feszes és pörög és kirobban, közben a dalok pedig dalok, még ha elsőre nem is feltétlenül tűnik ez fel. Az egy-két percnyi brutális késelések közül dicsőségesen emelkedik ki a lemez közepén található négyperces névadó magnum opus, ami az egyik legmegindítóbb és legpusztítóbb példája a punk monotónia hatalmának. Csodás, tényleg.

Anyák napján megérkezett az új Therapy? nagylemez. Nekem kicsit jobban tetszik, mint az öt évvel ezelőtti Cleave. Nézzed má:

A Silver Moth új társulat (hogy banda vagy projekt, nem tudom, a hálón sehol sem nevesítették), amelyet Academy of Sun-, Abrasive Trees-, Burning House-, Prosthetic Head-tagok alapítottak, a társaság vezére pedig Stuart Braithwaite a Mogwaiből és a Minor Victoriesből. Zenéjüket sokféle cimkével ellátta az internet szakértő népe - ha engem kérdeztek, muzsikájuknak fontos alkotóelemei a filmesen megfestett álmodozó hangulatok, a pszichedelikus végtelenbe bámulás, és a szívszaggatásig felfuttatott érzelmek bemutatása. Néha persze alaposan odadörrentenek a lá post-metal, de az alap a pozitív értelemben vett post-rock. Fülelésre erősen ajánlott.

 

Kawabata Makoto és pszichedelikus barátai 75 percben megmásszák a Világfát. Eredetileg az arcok '18-as európai turnéjén lehetett kapni, illetve mostanáig egyedül Olaszban volt CD-n forgalomban. A borító mögötti, bakelitbe préselt hanganyag a digitális hordozóhoz képest egy plusz dallal tartalmaz többet. Vidió az nincs hozzá.