Régóta vágytam újra arra az élményre, amit a Sonic Youth adott nekem a 90-es évek elején. Tudom, mindenki a Daydream Nationért van oda, nekem az azt követő éra a kedvencem tőlük. Aztán volt egy pont, amikor már inkább azt éreztem, hogy amit csinálnak, a Jim O’Rourke-féle irány nekem már nagyon lila volt és zsákutcának tartottam. Aztán Thurston félrekúrt és meg is szűnt az egész banda - azóta is várom, ki fogja tudni pótolni az űrt közülük.

Kim Gordonra fogadtam volna, de amit eddig hallottam tőle azóta, az nem győzött meg igazán, a Body/Headet például nem értettem. Erre most nőnapra kijött a The Collective, a beharangozó klipek alapján akár jó is lehetne ez a lemez, gondoltam, de szkeptikusan álltam hozzá. Első hallgatásra például nem voltam elégedett a dobbal, de másodjára már teljesen elvarázsolt az album, azt a hangulatot hozza vissza, amikor az Evolt hallgattam, meg amikor Kim énekelt a Sonic Youthban, ami nekem mindig a csúcspont volt.

 71 évesen is több dög, líra és izgalom van ebben a nőben, mint a komplett Madonna-életműben. Fasza, mély és erős lemez, egyben hangoskönyv trappesítve - hallgasd hangosan, odafigyelve.