Los Angelesből érkezett hozzánk a Behold! The Monolith, és a negyedik albumra hét évet kellett várni (az előző: Architects of the Void, 2015). A trió magas szinten műveli a heavy és néhol doom metalba hajló sludge muzsikát, ami pont olyan, mint amilyennek a nevük, és a lemezborító alapján elképzeled. Az album helyenként agyas, de végig robusztus szerzeményekből áll, a végeredmény pedig nagy jóság.
Gurgulázó-toroksmirgliző ének lebeg a Waterfordból érkező sludge csapás fölött, és a lassú agyrobbantás mindenképpen bekövetkezik a hallgatónál a nyárközepi hőségben. Valamit nagyon tudnak ezek az ír arcok, úgyhogy akinek nem lajhárja, az ne vegye magára.
A 2021. július 16-án és 17-én a Los Angeles-i The Denből közvetített
dupla streamkoncert két CD-nyi hosszú felvétele.
Legközelebb élőben: 2022. október 31., Barba Negra
I am the Moon: I. Crescent
Ha igazi békebeli, a hatvanas-hetvenes éveket megidéző, szívvel-lélekkel teli, blues alapú imprós-fílinges, a soulba is átkacsingató déli rockzenére vágysz így nyár közepén, akkor a floridai Tedeschi Trucks Band zenéje neked szól. Idén már két anyaguk megjelent, és gyakorlatilag mindkettő hibátlan. És ha hozzáteszem, hogy 2022-re még két korongot terveznek kiadni (III: The Fall, és IV: The Farewell), akkor már-már king gizzardi magasságokról beszélhetünk velük kapcsolatban. Bőven van miért odafülelni - a folyköv pedig a hajtás után található.
Az ír banda fennállásának huszadik évfordulója alkalmából első, The End of the Beginning című albumát nyomta el élőben a stúdióban. Aki ennél több részletre vágyik, az a Bandcamp-oldalukon mindent megtalál.
A space rock fenegyerekei idén tavasszal egy 2010-ben rögzített kétórás jamrock kavalkádot tettek közzé. A hat megafakin hosszúságú szerzemény pihentetésének okait csak találgatni tudom. Talán tartottak tőle, hogy a törzsközönség az orrát fogja fintorgatni, mert az űrrock mellett az imprós felütésű hanganyagban vastagon megjelenik nemcsak a blues és a világzene, de halványan a reggae vibrálása is, és nyomokban még countrys pillanatokat is felfedezhet az alapos fülelő. Én először egy hosszú vonatút aláfestő zenéjeként toltam föl a szürkeállományba, de ezt azóta sem bántam meg. Csekira:
Vágjátok.
A blogot a kezdetektől követők valszeg emlékeznek rájuk, a később csatlakozók pedig most kapnak egy nagyszerű lehetőséget az Obiat megismerésére. Tizenhárom év után ugyanis megérkezett a negyedik nagylemezük. Az öncimke: progressive sludge doom metal brushed by psychedelia. Fincsi, mi?
Simon Philippe fotóművész-festő, vélhetően eddigi egyetlen lemezéről viszont faszt se találtam, azon túl, hogy 10 évvel ezelőtt jelenhetett meg először. És azon túl, hogy messzemenőkig észbontó. Nagyjából az ilyesmi miatt lett szintetizátora az emberiségnek. Lefekszel, türelmes vagy, nyugodt és nyitott bármire, akármit is tesz veled ez a kegyetlenül gyönyörű és irgalmatlanul utaztató 78 kibaszott perc.
A tag Bandcamp-oldalán 2012-es dátummal van fent, akár ingyen is vihető, de én megvettem a pár nappal ezelőtt megjelent kiadást, ugyanakkor fogalmam sincs arról, hogy van-e különbség a két anyag között, és le is szarom.
A sokkal nyersebb, zajosabb, keményebb első lemezük után a Green/Blue most valami mást csinál, de ez a más simán fenséges. Sötét álmokat álmodó, selymesen súlyos és csodálatosan lüktető gyönyörűség ez, valahol a post-punk, az alterpop és az indie rock között, sok '80-as és '90-es évekbeli maradandó nagyság nyomdokain, de valahogy mégis kifejezetten sajátosan. Olyan finom dallamok vannak itt, hogy bazdmeg úszol bennük, lebegsz köztük, imádod. Az Again és az Away mi a töcs már, végem van. Totális nonszensz, hogy ingyen adják.
Az osztrák Petrol Girls mindig is kurva jó zenekar volt, új lemezük pedig baszik rendesen. Vérmes, kegyetlen, irdatlanul harapós és mégis cinikusan játékos (óriási zenélés van itt) feminista riot grrrl durvulásukban van minden, ami kell, retekmód tömören: anarchista-politikai punk, hardcore, noise-rock, matek, '90-es indie rock, grunge, szinte poprockos nagyívű dalolászás (ami nekem azért néha sok) és talán még némi melvinses sludge is. A lényeg, hogy gecire fontos dolgokat üvöltve tekerik meg a hülye fejed. A Baby, I Had an Abortion című vadkan daluk aktuálisabb nem is lehetne, a Fight for Our Lives pedig hogy a faszomba kezdődik már, de minden arany ezen a cuccon. A korábbi - szintén fasza - lemezeik is itt vannak, lent.
Három végletekig csodálatos street punk himnusz, eszelős gitármelódiákkal, felháborítóan sodró acsarkodós csordavokálozással, nyersen és érzékenyen és felbaszva. Könnyekig meghat, napestig nyomod ismételve és csak remélni tudod, hogy ha egyszer kiadnak egy nagylemezt, akkor azon minimum két és fél órán keresztül tolják majd a hasonlóan zseniális dalokat. A nevetségesen fingul szóló kétszámos bemutatkozásuk itt van, de kit érdekel.
Az idahoi Barren Lands frankó énektelen post-rock/post-metal kevercset nyomat, melyben a post-rockból van több. Nem vált meg világokat, de kifejezetten üdítő fülelnivaló.
Az egy éve megjelent De Doorn újrakeverését Seth Manchester végezte, kinek keze munkáját korábban olyan előadók anyagai dícsérték, mint a The Body, Full of Hell, vagy Lingua Ignota, és még sokan mások. Kiadta: most is a Relapse Records. Füleldoda:
Greg Puciato nem sokat pihent: kevesebb, mint két évvel a Child Soldier: Creator fo God után befutott a második szólóanyaga. Más mint az előző, így nem érdekes a hasonlítgatás, de ugyanúgy nagy jóság, mint ahogy az előző korong is az volt.
Majdnem napra pontosan két évvel az előző, Old Gods című album után megérkezett a negyedik Valley of the Sun nagylemez. És a hanganyag legalább akkora jóság, mint az elődje.
Újfent élhetőbbé teszik az életet. Komolyan, minden jobb, minden elviselhetőbb velük. Elindítod, aztán hirtelen hűsebb lesz a levegő, erősödik a forint, a seggfejek végre egy kicsit bekussolnak, kivonulnak az oroszok, béke van és vigyorgás és formás picsák dicsőséges rázása pontosan olyan neonszínű-koktélszagú naplementék szűrt fényében, amilyenek levakarhatatlanok voltak a '90-es évek nyári house-válogatáskazettáinak borítóiról. Színtiszta önfeledés, baszott nagy eufória, ragadós és bájos energia. Személy szerint úgy gondolom, hogy a Feels Like a Different Thing egy viszonylag precíz értékmérő dal: ha nem akarsz tőle tisztességes MDMA után kajtatni és a szeretteidet ölelgetve felelősségteljesen ugrálni végkimerülésig valami vízparton, akkor valószínűleg masszív önvizsgálatra van szükséged.
Tipikusan az a lemez, amin „vannak jó részek”.
Ha valamit igazán tudok utálni, akkor az pontosan egy olyan lemez, amin „vannak jó részek”.
Idén egyelőre nem sok post-metal albumtól ájultam el. Persze ott vannak a szeren a Cult of Luna, a Celeste, és az Absent in Body idei anyagai, melyek mellé harmadik nagylemezével feliratkozott a brit Hundred Yeard Old Man. Egyedül a hanganyag nyolcvan perces hossza lehet első körben riasztó, de a leedsi banda annyira jól összerakta a nyolc szerzeményből álló kiadványt, hogy ez csak utólag tűnt fel. A Sleep in Light így nálam nemcsak az eheti évlemeze, hanem van rá esély, hogy a csak fejben elkészülő 2022-es listámra is fel fog kerülni.
Negyedik, és eddigi legjobb albumával jelentkezett a Sergeant Thunderhoof. Idén megjelent sivatagi rockot talán nem is hallottam jobbat a Veilnél - ráadásként hozzácsomagoltam a pandémia első hulláma idején rögzített, két éve ősszel megjelent fél órás akusztikus anyagukat, a Delicate Sound of Thunderhoof-ot is.
Negyedszer vendégünk a blogon a Yatra. A marylandi banda lassú menetelése a stoner doomból a death doomba gyakorlatilag befejezettnek tekinthető. Füleldoda:
Második kedvenc Justinunk legújabb döngöldéje szokás szerint kúr.
Alig egy évvel az All the Right Noises után megjelent az új Thunder nagylemez. Valszeg mindkét album dalai a pandémiás lezárások idején, közel egy időszakban születtek, mert a kiváló hard rockot tartalmazó korongokat nyugodtan nevezhetjük egymás testvérének is. Tizenhat dal hetven percben elsőre hallásra soknak tűnik, viszont a hanganyag jóságát jellemzi, hogy a játékidő könnyen elviselhető.
Masami Akita zajvihara és Lawrence English hangszobrász (aki HEXA néven már zenélt Merzbow-val) sötét kísérleti ambienttel vegyített mesteri field recordingjai összeolvadnak ebben a csodás rituáléban. Indusztriális halálsikolyok, egy kibelezett gyárépület kegyetlen morgása, komoly horrormisztérium és persze arccsontrepesztő rémisztő süvítés.
Új Warmth. Csodálatos.
A zseniálisan eltalált cím mögött kiváló muzsika fülelhető: Decapitated lemez utoljára kábé tizenöt éve, az Organic Hallucinosis idején tetszett ennyire. Az Iconoclast klipjében pedig Rob Flynn vendégeskedik.
Nem tudom, hogyan került az óriásmuflon a Béka-szigetre, de tavaly
ez az album kimaradt a szórásból. Pedig talán a legjobb a hét nagylemez közül.
Minőségi hard rock albumot jelentetett meg idén Graham Bonnet (Alcatraz, Rainbow, The Michael Schenker Group, stb.), amihez nemcsak kiváló zenésztársai tették hozzá a magukét, hanem nem kevésbé illusztris vendégei is. Név szerint: Don Airey, Jeff Loomis, John Tempesta, Mike Tempesta, Roy Z. Saját stílusában jelenleg nálam ez az egyik heti évlemeze.
A Morbid Angel és a Vader nyomdokain halad a brazil Nervochaos, új korongjuk pedig a tizedik a sorban. A szövegeikben keresztényellenes és sátánista húrokat pengető zenekar tizenegy dala alig harminc percnyi játékidejű, a szerzeményekből lemetszettek minden fölösleges mozzanatot. Nincs üresjárat, az úthenger átgázol rajtad, és a brutalitás egyszerűen agyrobbantó. A korongvégi Misfits-átirat mondjuk hiábavaló, mert se íze, se bűze, a Hank Williams-feldolgozás záródal viszont nem hagy kétséget a hallgatóban, hogy az újraértelmezéskben is tudnak ők, ha akarnak.
Százezer éve volt róluk szó (a linket frissítettem), akkor is kurva jók voltak. Most talán még jobbak is. Nem is talán, jobbak és kész. Rohadtul át van ez most gondolva. Olyan, mint egy sötét lyuk, tele poshadt esővízzel. Lehúz, szétbasz, elsodor és fullaszt. Nagy hangulat, nagy ötletek, nagy hangok, nagy ösztön, az úgynevezett rockzene pedig agyon van rúgva. Ők voltak amúgy nemrég a Fontaines D.C. előtt, túl nagy lelkesedést nem éreztem az egyébként tök okés produkciójukban, de annyi baj legyen, ez a lemez simán mesteri.
Zeneszerő, basszista, énekes - első lépésben ennyi mindenképpen elmondható a szenegáli Alune Wade-ről. Zenéjében az észak-afrikai és a közel-keleti hatások az uralkodók, de saját bevallása szerint igyekszik az etióp és az egyiptomi muzsikák örökségére is támaszkodni. Az eredmény pedig legalább annyira afrobeat és funk, mint amennyire jazz és világzene. Engem egyből megnyert magának, úgy meg pláne, hogy: szaxofon és trombita: van!
Ezek a görögök továbbra sem tréfálnak. Harmadik lemezük is a zaj és a kosz és a gány és a faltörőkos-riffek ocsmány melegágya lett.
A Porridge Radio két éve akkora lemezt adott ki, amit a mai napig hallgatok, imádok, megkönnyezek. Itt a folytatás, ami nyilván nem tud egy újabb Every Bad lenni, de nem is akar. Nagyon fasza.
