Húsz éves lett a Play, amely megjelenése után egy évvel globális sikert hozott a kis kopasznak, mert szinte minden száma mozik, tv-filmek vagy reklámok betétdalává vált. Tegyük hozzá, megérdemelten: természetes könnyedséggel ötvözi a hangmintákat és zenét, a house-tól a bluesig és vissza.
A floridai Nocturnus 2002-ben feloszlott, az alapító tag Mike Browning azonban 2008 óta időnként összerántotta a bandát (vagy legalább is annak egyféle utódját), és koncerteztek. Így pl. 2014-ben eltolták élőben a komplett The Key albumot; emellett párhuzamosan futott Browning saját együttese, az After Death is. Mindez azért lényeges, mert a Paradoxot a Nocturnus A.D. néven "újjászületett" társaság adta ki, amelyben a jó Mike mellett mindenki After Death-tag. Első hallásra egyáltalán nem rossz, persze fölösleges az "eredeti" Nocturnus első két albumának szintjét elvárni tőlük.
"Hallod-e Rozika te, menjünk a barlangba be..." - a többit sejthetitek.
Idén harminc éves az Earth, emellett itt van az új album is. A Dylannek háttal álló hölgy Adrienne Davies dobos - jelenleg ők ketten alkotják a bandát. Lassúság hívei, gyülekező!
A tizennegyedik segítőszent ismét csodákkal várja a hívek sokadalmát.
Jertek hát, és gyónjátok meg vétkeiteket Prága és Szicília oltalmazójának!
Nem az újkori Ulver életem zenéje, de remélem, hogy sokaknak lesz karácsonya ettől az albumtól. Négy szerzemény, összesen majdnem nyolcvan percben sustorog-smuttyog a hangszórókból, és akinek inge, az vegye-vigye! Bár még az is lehet, hogy megkedvelem ezt a korongot, mert közérthetőbbnek hallik, mint a Terrestrials, vagy a hülye című ATGCLVLSSCAP.
Harminchárom év kihagyás után új albumot kiadni vagy nagy bátorságra, vagy nagy magabiztosságra vall (harmadik lehetőségként eszembe sem jutott, hogy kell a pénz kalácsra). Így viszont idén legalább egyszer mindenki végigpörgeti az Obliviont. Ne gondolkozz sokáig: ha komálod a thrash/death muzsikát, akkor füleldide!
A kaliforniai The Mystery Lights harmadik lemeze is befutott.
Nekem úgy tűnik, hogy nem sikerült überelniük a három éve megjelent cím nélküli albumukat.
Egy jó kis anatóliai rock csak színesíti a szombat estét.
Megérkezett az Altın Gün második nagylemeze.
Olasz piszho-sludge-doom alkimisták a XXI. század második évtizedében is keresik a Bölcsek Kövét. Az összetett folyamat során ellátogattak nemcsak a Mennybe, hanem a Pokolba is. Több elkárhozott lélekkel készített interjú után végül úgy döntöttek, hogy élményeiket megzenésítik. Íme:
A Triclops! és a Street Eaters megvan, ugye? Nekem is, olyannyira, hogy mindkét zenekar ott van a legnagyobb kedvenceim közt. És hogy mi a közös a Fleshiesben és az említett két zenekarban? Elsősorban az énekes, Johnny Mink személye, aki nemcsak zseni, de még kurva jó arc is. De mi itt a blogon zenekarokról írunk, nem pedig személyekről, ezért tehát zenekari szinten azt kell tudnotok, hogy míg a Triclops! és a Street Eaters a punk korlátainak kibővítését tűzte ki célul, addig a Fleshies egyszerűen "csak" egy kurva jó punk rock/hardcore banda (persze annyira sosem volt egydimenziós a zenéjük, a Sparkstól az AC/DC-ig sok mindenbe belekóstoltak), akik többnyire az Alternative Tentaclesnél adták ki a lemezeiket. A tíz évvel ezelőtti mondjuk pont nem ott jelent meg, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy az eltelt egy évtizedbe Johnny barátunknak belefért két Triclops!-alapmű, ettől valamivel több Street Eaters lemez (melyek közül kettő számomra szintén alap), idén januárban ez a szokatlan anyag, majd a Fleshies feltámadása. Azért ez nem semmi szakasza egy remélhetőleg később még ennél is gazdagabbá váló biográfiának.
Visszatértek, három évvel a Dandelion Sauce of the Ancients után, megint egy óriási lemezzel. Mármint, biztos az, még nem hallgattam meg. De amíg vannak a világon hangszerek és drogok, ők nem hibáznak.
Az Elepharmers szardíniai trió, amely az űrsztónerkedés csínját-bínját énekli meg. Megkapó riffek, pszichós gitárszólók, izmos grúvok és hard/blues-os vokalizálás jellemzi leginkább zenéjüket. Mostanáig három lemezt adtak ki, és a Duna Jam fesztivált is megjárták már olyan bandák társaságában, mint Karma to Burn, Yawning Man, Red Fang, Toner Low és még sokat mások. Csekira:
Amikor először hallottam ezt a bandát, az csodás érzés volt. Később meg elkezdtem rettegni, tudod, hogy feloszlanak. Nem akartam őket elveszíteni, na. Öt év para után most kicsit megnyugodtam, mert újra hírt adtak magukról. Továbbra is ők a királyok akkor, ha mocskos, vaddisznó ausztrál punkot kell vegyíteni furmányosabb post-punk elemekkel.
Az Amnesia Scanner tavalyi nagylemeze simán 2018 egyik legjobb lemeze volt, a berlini művészkollektíva pedig most a kísérletezésben szintén élen járó Bill Kouligas társaságában küld újfent padlóra. A Lexachast egy több éves múltra visszatekintő, folyamatosan változó-fejlődő élő-projektjük, amiről bővebben itt lehet - és érdemes is - olvasni, de talán azt is elvarázsolja majd, aki csak egyszerűen végighallgatja ezt a félórányi csodálatos experimentális hangfolyamot, ami több mint érdekfeszítő. Engem lenyűgöz és nagyon szeretném őket egyszer élőben megnézni.
Ez még tavalyról maradt. Nevetségesen nehéz. Kibaszottul gonosz és mizantróp szenny, az első hangjától az utolsóig árad belőle a maró nihil és a savanyú epe. Katartikusan rosszindulatú és haragos és végtelenül sötét doom-szagú, sludge-jellegű tiló, ami vagy lassan vagy gyorsan emészti fel az érzéseidet. Rohadtul nem ismer kegyelmet, a fergeteges számcímekből is áradó kiábrándult, szociopata, ön- és közveszélyes miliő pedig az egész lemezt fantasztikusan bekebelezi. Amúgy Palehorse és Million Dead tagok csinálják, de tökre leszarod.
Esik az eső az új kislemezen is (vagy nemtom mi ez, de mindenesetre kislemeznek szerintem nagy), de persze ennél jóval több minden történik itt. Rég volt amúgy ilyen komor és kegyetlen Fernow ázott földszagú meditációja. Csodálatos az egész, újfent.
Szeretitek a The Jesus Lizardot? Ezek a német fiúk minden bizonnyal kurvára. Meg a Big Blacket is. És így tovább. De hát, ki nem bírja ezeket.
Előre szólok, hogy fogalmam sincs arról, hogy a We Wild Blood mi a tökömet csinál. Leginkább azt, amit akar. Néha olyan, mintha az Oneida és a Mugstar bespurizott volna. Néha olyan, mintha a Lightning Bolt dalokat szeretett volna írni. Néha olyan, mintha a Terminal Cheescake agyonkábózott transza vibrálna bele egy félkész Ufomammut számba. Néha olyan, mintha a Gnod súlyosabb lemezeit valaki bebélyegezte volna. Mondom, fingom sincs. Nagyon nehéz anyagok, de őrülten nehezek. Meg lehet lepődni rajtuk, nem is egyszer. A robotikus krautrock riffek és a folyós, kanyargós, kusza, kemény és hipnotikusan szétcseszett zajrockos megmozdulások simán elférnek náluk a drone- és a shoegaze-elemekkel, olykor meg simán csak arcba tipornak egy-két Melvins-szerű riffel, vagy valami vaskosabb böszme málhával. Ugyanakkor nem tart szét egyik lemezük sem, saját világuk van, amiben te csak egy beszívott kis senki vagy, aki a száját tátja és vigyorog, hogy mi a faszom ez már. Kell nekik időt adni, oda kell rájuk figyelni, meg lesz hálálva.
São Paulo szülötte a brazil Labirinto, és a banda alapból érdekes, ugyanis Erik Cruxen gityós és Muriel Curi dobos nemcsak alapító tagjai, hanem egyúttal házastársak is. A Divino afflante spiritu ("Az isteni Lélek sugallatára") egyébként egy 1943. szeptember 30-án XII. Pius pápa által kiadott körlevél címe - amiből kitalálható, hogy a korong emberi dolgokkal foglalkozik. Így is van: Erik nyilatkozata szerint a hat szerzemény egyrészt a veszteségekről és a velük egy kézben járó szenvedésről, másrészt pedig a barátságokról és az újrakezdés szenvedélyességéről szól. Zeneileg gazdagon rétegezett, a post-metalba gyakran átcsúszó post-rockkal állunk szemben, amit a Muriel-Erik páros közti szoros kapcsolat különleges ízekkel fűszerez meg. Május 23-án a Hajón a Labirinto lesz a Tangled Thoughts of Leaving melletti másik fellépő.
Mindenki különböző dolgokat gondol az új lemezükről, joggal. Mellettem kicsit elmegy, kicsit steril ez a bugi, de ettől még itt a helye, legyen meg mindenkinek a gyűjteményben. Meg hát, azért van egy pár remek dolog rajta.
Lassan blogunk közhelyévé válik, hogy a legkülönösebb zenéket a titokzatos déli kontinensnek, Ausztráliának köszönhetjük. A megállapítás nem is lehetne igazabb a perthi Tangled Thoughts of Leavinggel kapcsolatban: az aussie kvartett egyéni zenei világgal rendelkezik. A No Tether összképe sacc/kábé olyan, mintha a The Ocean kicsit szellősebben és lelazultabban muzsikálna. Ha a részleteket boncolgatom, akkor a Godspeed You! Black Emperor találkozik a Kayo Dottal és az utolsó három Swans-lemez hangulatával, valamint egy csipetnyi Monoval és Explosions in the Sky-jal. Innen már sejthetitek, hogy post-rockkal állunk szemben, ami legalább annyira zajos avant-prog és imprós hangulatú jazzicsek. Nagy jóság.
Legközelebb élőben: 2019. május 23., A38
Az előző lemezüket annyit hallgattam, hogy már szégyelltem. Újra is raktam a linkjét. Az újat is leküldtem már párszor, ez a zenekar egészen lenyűgöző. Nem igazán csinálja ezt senki, csak ők. Ha nem világos, az Estasi posztjában össze-vissza magyaráztam faszságokat, nagyjából azt tudnám ismételgetni.
Az új USA Nails olyan, mint a korábbiak. Jó. Zaklatott, szemét, fárasztó és súlyos zajrock, ahogy eddig is. Nagyon fasza, de azért ez a 12 dalnyi tonna a felkészületleneket kíméletlenül agyon fogja nyomni. A felkészülteket is.
Olyan jó, amikor egy tök őszinte és ótvaros és dzsuvás, fasz, rohadék, ösztönösen erőszakos zenekar visszarúg az anyádba. A Bootlicker D-beattel vegyes acsargós hardcore punkja után csupa kék-zöld folt leszel, de jól fog esni. Ingyen van, szóval csak fájdalomcsillapítóra és szeszre kell költeni.
Hétvégén régen hallott lemezeket kerestem a polcon, és ismét felfedeztem a francia Le Peuple de l'herbe-öt. Egyetlen albumuk van meg, a 2002-ben megjelent fura című pH Test/Two, így meglepődtem jól, amikor kiderült, hogy még most is aktívak - eddigi utolsó nagylemezük két éve jelent meg Stay Tuned címmel. A DJ-kből, programozókból, sampleresekből és beat boxolókból álló kollektíva hip hopot, elektronikát, dárenbézt, dubot, nu jazzt és acid jazzt kever össze egymással, nagyon is frankón. Olyasféle nyúlós, mocskos időben, mint a mai, kifejezetten jó lélekmelegítőnek, de bugizni is könnyen lehet rá.
Húsz éve sokkolta a zenerajongókat a Fantômas első nagylemeze: a borítóján a második Fantômas-film (Fantômas visszatér, 1965) moziplakátjának elemeit felhasználó 42 perces albumon harminc szerzemény hallható. Emellett konceptlemez, amelynek zenéjét és történetét a vele egyidőben megjelent képregény szimultán olvasásával lehet legjobban "élvezni". Elborult agyaknak kötelező, mindenki másnak csak saját felelősségére ajánlott az erősen kísérleti és idegbomlasztó anyagban elmerülni.
Hat év kihagyás után egy erősen politizáló albummal tért vissza a Bad Religion. A tizennégy dalt 33 percben felsorakoztató album hozza a papírformát: önmagához hűen decens pop punkot tol a banda. Másrészt viszont felemás érzéseim vannak, mert a rövid játékidő ellenére kicsit öregurasnak érzem a lemez közepén hallható dalokat. Szerencsére a korong vége felé haladva meggyőztek, hogy érdemes posztolnom a haladás, a tudomány és a racionális gondolkodás értékei mellett hitet tevő Age of Unreasont.
Most hozta a postás, így érdemben nem tudok róla nyilatkozni.
Legközelebb élőben: 2019. augusztus 13., Sziget Fesztivál
Viszont itt van egy új videjó is, füleldoda:
Az új Mekons már márciusban kijött, ideje hát megöntözni egy kis májusi esővel. Megsúgom, ezek az öregek megint nem hibáznak.
Japán sztahanovistáink tavaly év végén sem pihentek, így a Mikulás egy új albumot tehetett minden jó gyermek fényesre suvickolt csizmájába.
A nagy brit Everest Queen zenéjét könnyű leírni: prog sludge a műfajuk, a lá Mastodon, Baroness, és lassúbb High On Fire.
"A Pelican név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez."
Tucatnyi évvel és két gyengusz lemezzel a City of Echoes után első fülelésre sikerült is.
Térváltó hajtómű nélkül is lehetséges a dimenziók között utazni: erre a legjobb bizonyíték a Zaum muzsikája. Immár negyedszer ajándékoznak meg bennünket bárhová elhívó igéikkel.
