Skandináv melankóliára és zongorára hangszerelt dalok hallhatók a Silent Skies bemutatkozó nagylemezén. Az Evergreyből és a Redemptionből ismerős Tom S. Englund a szintén a Redemtion sorait erősítő Vikram Shankarral kooperálva hozta létre ezt a tíz gyöngyszemből álló dalcsokrot. Nem mindegyik olyan telitalálat, mint a Eurythmics-átdolgozás, de szinte mindegyik az. Hosszú téli estékre ideális hallgatnivaló.
Két megamonstre dal tizenhét percben, skót fremenek által prezentálva, post-metal, písz-láv-juniti, kőkóla? Ez a mai hét-epéje. Hosszú e-vel.
Sokan mondták már, hogy a rockkmetálban mindent eljátszottak, amit lehet, és nincs új a Nap alatt. Ennek ellenére mindig felbukkannak olyan előadók, amelyek megcáfolják ezt a véleményt. A los angelesi Melted Bodies bemutatkozó albumát hallgatva is ez ugrott be elsőként - másodikként pedig az, hogy az Enjoy Yourself a kultstátuszú '91-es cím nélküli Mr. Bungle album ikertestvére. Mert itt is elnyomnak mindent, ami eszükbe jut, a Merry Melodies-féle rajzfilmes vinnyogástól kezdve a gonosz miazmákat felböfögő, belekben turkáló sludge metálig, de mégsem koppintós banda az Olvadt Testek. Valószínűleg azért, mert összehasonlítva a harminc évvel ezelőtti koronggal, érvényesnek érzem a rég közhellyé silányult "a dallamos részek még dallamosabbak, a keményebb részek még keményebbek" mondatot. Természetesen erősen hangulatfüggő zenéről van szó, igazi "szereted vagy utálod" típusú ez a negyvenhárom percnyi agymenés, így csak haladó zenefalóknak ajánlom. Emellett felfedeztem, hogy a FB-csoportban tavaly szeptemberben egyik tagunk ajánlotta is - úgyhogy bolondozásra fel!
Megint pofán lesztek kúrva a valósággal. Hibátlanok.
Az új Front Line Assembly nagylemezt is meghozta a postás.
"A párhuzamosok a végtelenben találkoznak." - gondolta Keiran Hebden, és karácsonykor kiadott egy új nagylemezt - Sam Phulesh pedig megosztotta velünk a hírt, így a poszt is megszületett.
Ez a lemez jelentősen meghatározta a tavalyomat. Az egyik legszebb, legtisztább, legérinthetetlenebb gyönyörűség, amit ember hallhat, egyben pedig talán a legjobb lemeze is. Egyszerre kibaszottul precíz, minden hangjában kiszámolt, mozdíthatatlan, teljes és mégis olyan kurva törékeny, érzékeny, elillanó, hogy kizárólag lélegzet-visszafojtva lehet befogadni. Melankólikus, merengős, álmokba hívó, édesbús, keserű és reményteli pop-párlat, messzire szálló és bájosan szétfolyó pszichedelikus milőben, az idő meg közben szétmállik, a tér meghajlik, máshol vagy. Csak ő tud ilyesmit. Stephen O'Malley és a Boris besegít, ahogy korábban is tették.
A korábbi csodái itt vannak:
Texasban nemcsak pokoli tehenészfiúk, hanem Fagyott Lelkek is találhatók. Az állítást jól igazolja jelen poszt tárgya, amely a halálmetállal igyekszik lekötni a hallgatót negyven percen keresztül. Ez egyrészt sikerül nekik, az arcok ugyanis egy király Bolt Thrower-nagylemezt adtak ki átlag négy perces szerzeményekkel, bugyogva daloló nótafával, klasszul megdörrenő, jól eltalált hangulatú riffekkel (szóló szinte alig van a korongon), max középtempós dalokkal. Másrészt viszont nem találtak fel semmit, az album egy-az-egyben hozza a harminc évvel ezelőtti death metalt, és bár kellemesen simogatja a fület, valójában egy erős utánlövés - a Crypt of Ice egy klassz nosztalgialemez, semmi több. Végeredményben pedig mindenki eldönti, hogy melyik megközelítés áll közelebb a szívéhez.
Tavaly októberben jelent meg a korábbi Astrosoniq- és The Devil's Blood-tagokat tömörító Molassess bemutatkozó nagylemeze, amelyet címkézzünk fel pszichó, illetve progresszív rockként! A csapat frontvonalában a hipnotikus orgánumú Farida Lemouchi énekesnő áll, aki hangjával könnyedén megigézi a zenerajongót. Zeneileg a hatvanas-hetvenes évtized fordulójának egyszerre agyas és jammelős rockját művelik, amibe utazós témák, jazzes megoldások, és elborult hangulatok egyaránt beleférnek. Egy dologban a kevesebb több lett volna: a hatvanöt perces játékidő nagyon hosszú, szinte minden számot vehettek volna kicsit rövidebbre is. Ez alól kivétel talán egyedül az albumzáró The Devil Lives, amelyben Selimnek, Farida fiatalon elhunyt gitáros testvérének, és The Devil's Blood-beli zenésztársának állítanak emléket. És már csak pár százat kell aludni, hogy meglássuk, hogy a bennük rejlő magnum opus előbújik-e a második nagylemezükkel.
A floridai Junior Bruce továbbra is a High On Fire-féle LSD-be áztatott sludge-speedet csapatja, és közben most is hozzákeveri a délies sáros tapicskolást. Ha munka után hazafelé nagyon hiányzik Matt Pike, akkor ezt húzasd a füledbe!
Göröghon szülötte a Sacred Bull, és nagyon frankó post-rockmetál dalokat írnak, melyek légkörét csak fokozza a tény, hogy emberi hangokat csak nyomokban tartalmaznak. Ami egy Edgar Allen Poe-i hangulatokat megfestő bandától kicsit furcsa, cserébe viszont nagyszerűen működik. Küldeném mindenkinek, akit nyomaszt a kinti nyomasztó idő.
Imhol az év lemeze.
Az új-mexikói sivatag szülötte a Red Mesa, és itt a papírformához híven stoner rockról szól a nóta. Dalaikból a Kyuss szélfújta homokfelhői és a Monster Magnet LSD-tripjei köszönnek vissza, így bár nem találták fel a kereket, egy nagyon frankó albumot raktak le az asztalra 2020-ben.
Tavaly a Hey Colossus is kiadta saját stílusának egyik 2020-as legjobbját. A Dances/Curses dupla lemez, mintegy 75 perc terjedelmű, és a 2005-ös Woe Colossus, valamint a 2015-ös In Black and Gold mellett szerintem ez a három legjobb munkájuk egyike. A Táncok/Átkok pszichedelikus rockja elsőre megnyert magának, a hanganyag emellett még a világjárvány előtt született meg, és "csak" pár hónapos késéssel, tavaly novemberben jelent meg. Ráadásként a The Mirror című dalukban Mark Lanegan a vendégénekes - remélem, hogy kedvcsinálónak ennyi bőven elég.
Tizenhárom évvel a Polaris megjelenése után a katalán Exxasens újrakeverve és újra maszterolva mind digipack változatban, mind pedig vinyl hanghordozón ismét kiadja első albumát. Utóbbi formátumból 180 g-os, arany és fekete kivitelben 200 db kerül majd forgalomba idén februárban. A legutóbbi, 2019-es Revolution lemezén indie, pszico, progger, space és post-rock elemeket felhasználó banda kezdetben instrumentális space rockot, post-metalt és atmoszférikus rockmetált játszva vált anno kedvencünkké. A Polaris XXI kicsit persze eltér "az eredetitől", mert más rajta a dalok sorrendje.
2020-ban csupa rossz dolog történt, például a Live Skull új lemeze sem került ki a blogra. És az nem kifogás, hogy azért nem, mert csak részben tartalmaz új dalokat (a B-oldal konkrétan egy 1989-es Peel Session), mivel egy ilyen kaliberű bandának minden felvétele élményszámba megy. Az első dal például egy idei karantén session:
Két, összesen harminchat percnyi terjedelmű szerzemény alkotja a Forlesen tavalyi bemutatkozó albumát, amelyet részemről 2020 legjobb korongjai közé sorolok be. A dalok milliónyi (al)műfajon és hangulaton átívelő gigantikus gondolati egységet alkotnak, melynek végén borítékolható a katarzis. Mindezt három, alapjáraton a Botanist, a Kayo Dot és a Lotus Thief soraiban zenélő úriember követte el, és ha siettek, akkor becsületkasszás módon a tiétek lehet a hanganyag.
Megérkezett a Here Lies Man negyedik nagylemeze - amelyen saját szavaikat idézve: "folytatják a Black Sabbath afrobeatet játszik" zenei világ további építését. Első fülelésre most több a dalokban a pszicho rock, mint az afrikai íz által hozzáadott érték. Másrészt viszont a Ritual Divination az első olyan korongjuk, amelyet már nem duóként rögzített a két, eredetileg az Antibalasban játszó alapító tag (Chico Mann, alias Marcos Garcia énekes-gitáros, illetve Geoff Mann dobos), hanem kvartetté alakulva, együttesként játszották fel. Csapatásra ajánlott cucc.
Tavaly tavasszal volt tizenöt éves az Eels hatodik nagylemeze, csak az év második felére megfeledkeztem róla. Mark Oliver Everett dupla lemeznyi magnum opusának másfél órás hanganyaga nagy lélegzetű mágikus-misztikus időutazás a gyermekkorba, annak minden bájával, esendőségével és sebezhetőségével együtt. Egy másik szemszögből nézve a Blinking Lights tipikus szombat reggeli, illetve ünnepek utáni album, amikor félálomban egybefolyik egymással a múlt-jelen-jövő, és valami édes-szomorú érzet uralja az egész világot. Hősünk mindezt egyszerű zenei megoldásokkal, és szívbe markoló, önéletrajzi szövegekkel éri el. Kicsit hosszú a mindennapos hallgatáshoz, de az év eleji önvizsgálathoz és lélektisztításhoz tökéletes.
2020 elég erős volt halálmetál albumokban - így első 2021-es posztom is egy tavaly novemberi megjelenésű korong. A Countless Skies második nagylemeze a death-be injektál olyan szubzsánereket, mint a progresszív metál, a post-rock/metal, és munkájuk nemcsak, hogy nagy jóságot eredményezett, hanem helyenként még dúdolható is lett. Valami olyasmit képzelj el, mintha a lutoni fickók közösen szereztek volna dalokat a finn Omnium Gatherummal, és az Opethtel. Nagyon baresz.
A The Cure fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából tavaly októberben jelent meg a 40 Live - Curætion-25 + Anniversary című, 2018-as felvételeket tartalmazó Deluxe Box Set. A hatkorongos összeállítás (2 Blu-Ray + 4 CD, vagy 2 DVD + 4 CD) a 25. Meltdown Festival két estéjének koncertanyagát tartalmazza. Érdekessége, hogy időrendi sorrendben, mint a tizenhárom stúdiólemezről elhangzanak rajta dalok (albumonként két szám), és még két új szerzeményt is eljátszanak közel 145 percben. Köszönjük mindezt Kovács Robinak, aki '18-ban a Meltdown kurátora volt.
Osees - Metamorphosed
Sosem voltam a viking és a folk metál híve és hallgatója, így a borító láttán félve kezdtem hozzá Erlend Hjelvik, korábbi Djevel- és Kvelertak-énekes nagylemezéhez (FB-oldalán blackened viking metalként, illetve együttesként szól az öndefiníció). De inkább kellemes volt a csalódás, mint nem: a blackened stimmel, de sokkal inkább heavy, mint viking a mötál. Így egy nagy adag, nyolcvanas években gyökerező riffelés, illetve melo death az album fő védjegye; mellettük pedig vidáman megfér egy-két black and rollos témázás is. Egyéb finomságok: a Glory of Hel című dal Matt Pike közreműködésével született meg, és pont annyira szétcsapott, mint a gitáros; a Kveldulvban pedig mintha a Number of the Beast korszakbeli Maiden jammelne blackes és deathes figurákkal. Világot tehát nem vált a szűk negyven perces korong, de határozott élvezeti értékkel rendelkezik.
A Katla izlandi banda, amely a szigetország legveszélyesebb aktív vulkánjának nevét viseli. A duó egyik tagja Guðmundur Óli Pálmason dobos, aki 2015-ig a Sólstafír tagja volt, a másik pedig Einar Thorberg Guðmundsson multiinstrumentalista. Az Allt þetta helvítis myrkur (All This Damn Darkness) a második nagylemezük, és először nem tetszett, így félreraktam egy időre - egyszerűen ugyanis nem találtam rajta fogást. Ráadásul stílus szempontjából sem nagyon tudtam beskatulyázni a zenéjüket, mert nagyon sok hangulati váltással dolgozik a két fazon. Viszont mikor végre betalált, leesett a tantusz, hogy a név adja meg a kulcsot a zenéhez. Mert mit is csinál egy aktív vulkán? Emberléptékkel nézve sokáig alszik, aztán egyszer csak kitör. Ezzel egy időben iszonyatos erővel amit csak tud, lerombol maga körül, aztán hirtelen visszaalszik, újból akár évszázadokra. Ilyen a Katla zenéje is: nagyrészt kiszámíthatatlan, de egyúttal lenyűgözően gyönyörű. És ha mégis cimkéket kell rájuk aggatni, akkor az atmoszférikus, post-metal, black metal, sludge és doom metal elnevezések ugranak be velük kapcsolatban.
A két CD-nyi élő felvétel Jimi Hendrix 1970. július 30-i hawaii fellépését örökíti meg. Ez az első teljes, hivatalos kiadása annak a koncertnek, amely alapján a '71-es Rainbow Bridge film készült. A lemezzel egy időben jelent meg a Music, Money, Madness... Jimi Hendrix in Maui című dokumentum video is. Az előadás a Cry of Love turné második, és egyben utolsó koncertje volt. További részletek.
Botanist - Ecosystem Version B
A Botanikus idén kifejezetten aktív volt: először a tavalyi Ecosystem albuma újrakevert változata jelent meg, majd októberben jött az "igazi" új album, a Photosynthesis. A Version B alapfelvetése, hogy az emberiség letért a biológiai lények evolúciós útjáról, és mostanra már csakis a technológiai fejlődés alakítja a sorsát. Olyan, mindenki által ismert problémakörökkel kapcsolatos gondolatokat önt itt dalokba, mint a folyamatos háborúzás (másokkal és önmagunkkal), a természetes élőhelyek szisztematikus felszámolása, a biokémiai módszerek mindennapos alkalmazása nyomán gyorsuló tömeges kihalás, az ön- és bolygószennyezés. Mindezen felvetéseket a post-black és post-metal formuláival fejezi ki, saját, jobb híján organikusnak nevezhető hangszerelésével.
Jövőre bevezetjük a letöltési tilalmat 20 óra és 5 óra között.
Marc Sabat hegedűművész újragondolta egy elfeledett reneszánsz zeneszerző-zeneteoretikus 1500-as évekbeli pre-minimalista, ciklikus, meditatív, és amúgy simán lenyűgöző művét. Tanulmány zenei térről és időről, türelemről, légzésről, hangokról, elmélyültségről, 70 percben. A legszebb, legjobb, legmázsásabb, legmindenebb lemez, amit idén hallottam. Jobb ember lettem tőle. Nincsenek rá szavaim. Hálás vagyok érte, nagyon.
Messzemenőkig zseniális lemez. Ideges, feszült, frusztrált, szorongó, remegős-vibrálós, kapálózós, szaggatott, matekolós, no wave-ből kinőtt, '90-es éveket idéző, disszonáns, zajos, punkos, nehéz indie-rock, vagy mittomén. Olyan, mintha a Brainiac és a Melkbelly akarna Talking Headst játszani, vagy mittomén. Minden kibaszott hangnak helye van, minden tiszta, minden ki van számolva, máshogy nem működhetne. Vagy mittomén. Közben meg semmi pökhendiség és képmutatás, csak önfeledt zenélés, jó magas szinten. Akkorák ezek a dalok, annyira meg vannak írva, annyira fenségesen építkeznek, annyira el lehet bennük veszni, hogy baszki. Óriási mesterek, mindenkinek róluk kellene beszélni.
Basszus, dob, szinti. Nagy, hosszú, nehéz, vastag, lassú riffek. Mázsás, kimért hipnózis.
Az egyik kedvenc idei lemezem. Szarrá roncsolt, rommá mocskolt próbatermi hangzásvilágban torzulnak bizarr, szürreális, életképtelen szörnyeteggé a feltűnő-eltűnő, nyúlánk, lebegős, nyers, improvizatív, '50-es évekbeli rockmelódiák mutáns, felismerhetetlen torzói. Erősítők halnak csendes halált, valaki betrinyózva dúdol, valaki dobot hangol félrészegen, közben kivérzett, céltalan dallamok mosódnak kazetta-esztétikába, a háttérből dörög a basszus, zörög a mélynyomó, a mindenkori nyekergés simogat és karcol, unottan pendülnek a picsába elhangolt húrok, a harmóniák csak a harmóniák szellemei. Valahol elkezdődik és valahol vége van, kurvára mindegy. A legnyomorultabb és legszebb dolog. Hipnotizálva nézed, ahogy lassítva kopik le a falakról a szentségtelen zene gyönyörű, szürke hamva. Megőrülsz és megtérsz. Egyszeri és megismételhetetlen csoda.
A mindenható Profligate idén is kiadott egy olyan lemezt, amitől csak melankolikusan mozgatod a végtagjaidat, mintha táncolnál, de mégsem. A két évvel ezelőtti lemezén elindított sötét, hideg, sűrű, egyszerre nosztalgikus és friss coldwave-szintipop világot építi tovább, ami jó. Neon, latex, gyász a táncparketten, mélyen búgó visszhangos férfihang, súlyos lötyögés.
Az év egyik legkedvesebb post-punk lemeze, Amszterdamból. A hétköznapok banalitását nagyszerű szövegekkel és nagyszerű zenével emelik abszurddá. Áldásosan monoton, repetitív, szaggatott, slattyogó vagy épp feszes és szorongós ütemek, start-stop struktúrák, szellős-levegős szerkezetek tele bájos hangokkal és zajokkal, fülekbe belemászással, könnyed és játszogatós gitárok viszik el a fejeket, örömzenélés ez okosan és ügyesen. Aki egy kicsit megülne és hallgatna amolyan kerek és egész és tiszta dalokat, annak javallható.
Egy brit punk-bokszedző karantén-projektje: a Sleaford Mods után szabadon. Parádés, kúl, dögös anarchista laptop-hiphop, száz százalékos protest-himnuszok gyűjteménye, egyszerre kurva vicces és rohadtul komoly szocio-politikai köpködés, bele Boris Johnson tahó arcába. Dühös, trágár, ötletes, kreatív, egyszerűsége megtévesztő, a megfigyelései hibátlanok, tobzódik az angol nyelv szépségeiben és a status quo szennyében, szétveti a tenni akarás nyers energiája és mondandójának súlya. Annak a tökéletes zenéje, ami most van. Imádni való a faszi.
Sok-sok kisebb kiadvány után a zseniális és irdatalanul veszedelmes londoni Girls in Synthesis első, messiásként várt nagylemeze idén végre megérkezett és természetesen gyilkol. Böszme, nyers, monoton, kíméletlen és gonosz és gecire nehéz. Óriási együttes. Élőben meg mennyire ijesztőek már.
Aki nincs velük annyira még képben, annak itt van egy gyűjteményes lemez a korábbi - szintén lenyűgöző - szaraikkal:
A tavaly elhunyt Ruth Anderson legfontosabb mikrotonális darabjai, egy helyen, némi költészettel. Nem csak az elektronikus zene egyik alig megénekelt úttörőjének kedvelői-tisztelői találhatják itt meg maguknak a jót, hanem azok is, akik szeretik az öregsulis tiszta és letisztult drone-ambientet, vagy a gyógyító és meditatív minimalista hangfolyamokat. Fontos kiadvány.
Az egyik legjobb, legigazibb anarcho-punk lemez, amit az utóbbi években hallottam. Mintha a '80-as évekből szólna. Crisis, Zounds, korai Chumbawamba, The Mob és persze a kibaszott Crass, mind itt vannak és még páran. Zeneileg tehát nyilván basznak, nagyon is. Intellektualizált, morailzáló, vaskos és gyönyörű dalszövegeiket pedig legszívesebben felfújnád egy rendőrőrs vagy egy túl nagy és túl szép ház falára. Két srác csinálja amúgy, nem sok mindent tudni róluk, de minden bizonnyal rendes tagok.
Egy portugál-brit csaj poszt-minimalista elektronikus-experimentális folkszerű hálószobazenéje. Őszinteség és intimitás, zavarba ejtően. Szép, szomorú, misztikus, lesújtó, önfeledt, és főként személyes. Brutális. Minden bizonnyal le fog tenni az életről, de ez a dolgok rendje.
Noha nem az, én ezt a lemezt nem tudom nem gyönyörűnek hallani.
Letaglózó, hámlik tőle az arc, a fal, a levegő, a világ.
Kibekúrt hangosan kell hallgatni, meztelenül, üvöltve.
