A borítóról a Pearl Jam Oceans című dala, az albumnyitó címadó számról pedig a The Doors L.A. Womanje jut az eszembe. Szerencsére aztán beindul a Narla zenei gépezete, és pszichedeliában, krautrockban és blues rockban meghempergetett dalok sorakoznak tavalyi bemutatkozó nagylemezükön. Ha már tegnap emlegettem őket, akkor füleljétek ti is a Till the Weather Changest a szibériai zimankó eljövetele idején.
A Kimono Drag Queens pszichedelikus rockban utazik, amibe néha blues rockos momentumokat vegyítenek, és mivel kicsi a világ, olyan bandákat tartanak követendő példaképeiknek, mint a Here Lies Man, a Goat, vagy a Kikagaku Moyo. A Songs of Worship a Sydney-i hetesfogat bemutatkozó munkája, és a fél órányi hanganyagot - saját bevallásuk szerint - igyekeztek transzcendens pszichedeliaként előadni. Ha odafülelsz, könnyen kiderül, hogy ez sikerült-e nekik.
Power trio bemutatkozó nagylemeze Sydneyből, akik nem ijedtek meg az önmaguk elé állított feladattól. Nyolc dalban és mintegy hetvennégy percben eljátsszák, hogy mindent el tudnak játszani. Hosszú, improvizációkban bővelkedő dalaik egyaránt - bár nem feltétlenül ebben a sorrendben - besorolhatók a space, fuzz, stoner, pszicho alműfajokba, de nem is ez a lényeg: hanem az, hogy hallhatóan élvezik, amit csinálnak. Gyakran nem is kell több, egyedül az album nyúlt hosszabbra a mostanában megszokottnál.
Korábbi Hawkwind-tagokból, valamint a mindenféle kapcsoldó barátokból és ügyfelekből áll - így tehát egyféle szupergrupnak is nevezhetjük - a Hawkestrel legénysége, amelytől ugyanolyan fájintos űrrockot kaphatsz, mint az anyazenekartól.
2000-es megjelenésekor igazán nagy dobásnak számított St Germain (polgári nevén Ludovic Navarre) deep house-os, downtempos, nu jazz albuma, a Blue Note-nál megjelent Tourist: több mint 4 millió példányban fogyott. Ha fogalmad sincs, kiről, miről beszélek, a Rose Rouge-t azért biztosan hallottad már, ha nem egy kő alatt éltél eddig.
Mindent tudsz.
Ötszámos EP közel negyven percben, a harmadik dalban Mark Lanegan mormog csendben.
Sok fasza lemez maradt ki tavalyról, közülük a legégetőbb ez, ami talán a legtöbbet pörgött nálam. A BADBADNOTGOOD és Thundercat vonalán mozog, tehát elektronikával nyakonöntött jazzújhullám, de tengerentúliaknál nagyobb térben, szerintem okosabban is. A dobokat érdemes figyelni, Yussef Dayes, aki a méltatlanul ismeretlen Yussef Kamaal egyik fele volt, rendkívül pengén játszik, de sosem lesz belőle öncélú dobhoki.
Az év első napján jelent meg a svéd Soen ötödik albuma, és azóta beragadt a lejátszómba. Annak ellenére, hogy nem egyszer meghallgattam, nehéz elmondani, hogy mitől is jó a zenéjük. Mert dallamos, de kemény; művészi, de nem művészkedő; epikus, de nem tésztaszerűen nyúló; és mondhatnám azt is, hogy hajlik a melankóliába nem egy helyen, közben pedig felemelő. Egy kifejezetten egyéni hangú (vagy inkább: dalaival egyedi hangulatokat megfestő) bandát képzelj el, amit fülelve egyszerre ugrik be párhuzamként a Tool, a Haken, és kicsit a Katatonia is. Non plus ultra: a banda tagja Martin Lopez dobos (Opeth, Amon Amarth, Eternal), és Marcus Jidell gitáros (Avatarium, Evergrey, Royal Hunt) - és így talán már érthetőbbek a fenti mondatok.
A tavalyi szórásból valahogy kimaradt a The Grand Astoria aktuális nagylemeze. Pedig nincs miért szégyenkezniük: az alig hosszabb, mint fél órás hanganyag szerintem az eddigi legjobb kiadványuk. A súlyos pszichedeliába mártott akusztikus gitárok és bendzsó mellett rendesen fuzzolnak - ehhez elég csak a lemez gerincét adó két szerzeményt, a Njalatilokát és az Us Against the Worldöt kagylózni, de közben oda kell figyelni, hogy az ember álla ne koppanjon nagyot a padlón. Óriási jóság.
Kevéssé ismert tény, hogy a hatvanas évek vége felé Jim Morrison és Syd Barrett kettesben elvonult egy hétre a mexikói sivatag mélyére, és közösen messzi univerzumokba utaztak. A hosszúra nyúlt trip benyomásaiból tíz dal született, melyeket hazaérésük után session zenészek segítségével azon nyomban rögzítettek. Így született meg a The Echo of the Desert, amely a jogi problémák elkerülése érdekében a Rider Negro név alatt jelent meg. Az alkotókra jellemző módon a sivatagi rockba némi blues-alapú jazz fúziót injektáltak, valamint a számukra kihagyhatatlan pszichodélikás effekteket is. Mindezeken túl az El Buitre című dalban Santana is beugrott egy kicsit riffelgetni és szólózni. Titkos kedvenc, egyben alap az album mindenki számára, aki éli a hatvanas-hetvenes évtizedforduló zenéit.
Ha komálod a proggerkedő halálmetált, némi sáros tapicskolással, hasonlóan, ahogyan azt a korai Gojira csapatta annak idején, akkor a német Stoned God a te muzsikádat játssza.
Az ausztráliai Divide and Dissolve anarcho-zajdoom duója visszatért, és nehezebbek, mint valaha. Az őslakosok szuverenitása mellett vastag, gonosz, sötét, mélyről felbugyborékoló, hipnotikus riffmonolitokkal, valamint az azoknak megágyazó torokmetsző vonósokkal (esetenként pedig fúvósokkal és letaglózó versmondással) kifejezetten sajátosan kiálló csajok eddigi legösszekapottabb, legtömörebb, legfeszesebb és legszebben morduló lemeze ez. Irdatlan tagló, óriási, kegyetlen, lesújtó protestálás.
A coloradoi Wayfarer a hangulatos feketeséget, a post-metált és a dallamos haláli metált keresztezi dalaiban. A végeredmény amolyan "a Gojira együtt jammel a Burzummal" fílingű lett. Avagy: riffesség, minőség, hörgésbőség.
A multiinstrumentalista Dale Crovert mindenki ismeri és szereti.
A postás pedig meghozta a második szólólemezét.
A múltkori nagy tetszésre való tekintettel álljon itt a Katla bemutatkozó albuma is! A Móðurástin (Anya szeretete) kicsit rövidebb, mint a tavalyi Allt þetta helvítis myrkur, de ugyanolyan ütős - és időnként kicsivel jobbnak érzem a második nagylemeznél. Egy a lényeg: az alapos füleldoda!
A Bicep első, 2017-es lemeze is fasza volt, ez is az, de nagyon. Nagy különbség nincs a kettő között. Színek, felfedezés, hullámok, lüktetések, ugrálás, lebegés, transz és tánc és belezuhanás a Napba. Átgondolt, kimunkált, rétegzett, kifejezetten eufórikus, szexi, pszichedelius és addiktív anyag, amit illik fülhallgatóval hallgatni, figyelve a szép kis részleteket. Némi önismétlés és lendületbeli megingás van ugyan, de csak némi, és még az is kurva jól áll nekik.
Az első lemezük itt van:
A The Body továbbra is egy innovatív, határokat feszegető, és veszett ötleteket zseniálisan egybegyúró duó. Így csajmágnes surf rock dalokat kevésbé, gyönyörű mocsokságokat viszont annál inkább talál új lemezükön a hallgató.
Mostanra már mindenkinek megvan, de álljon itt is ez a huszonkét perces csoda.
A spanyol mester új lemeze. Ahogy mindegyik munkája, ez is mélyen megúsztat magadban. Egy kis időre véget ér tőle 2021, eltűnnek a falak, nincs gond, csend van és levegő és lassú mosoly, a szemed csukva, az elméd nyitva, közben pedig szerető kezek érintik meg a végtelenül fáradt, hülye arcod.
Így csapatják a fuzzt Moszkvában: kicsit pszichedeliával, kicsit space-szel megspékelve, de végig frankón és utaztatón. Emellett ének nélküli dalokkal fejezik ki, hogy mennyire szívügyük a világbéke. Fuzz or die!
Negyedszázada került a mozikba a From Dusk Till Dawn.
A női vokálos doom metalos olasz Messa gitárosát megcsapta az americana szele és olyan blues albumot rittyentett össze tavaly márciusban, hogy azóta sem tudtam semmit annyit hallgatni. Éljen a mocsárkirály!
Egyszemélyes vámpírúr Washington állam erdeiből, aki úgy teszi teljesen magáévá a raw black szalmonella-nyers hangzását és az atmospheric black 10+ perc hosszúságú tételeit, hogy közben mégis tud a végeláthatatlan reszelés helyett riffeket sőt, urambocsá’ dallamokat is írni. A tovább után beraktam még egy tavalyi demot is az arctól, mert a Vörös gyötrelem lángoló lándzsái önmagában is felér 10-15 másik tucat black albummal.
Tukkó paraszt hardcore és dögbűzös death-doom keverékét tolja a japán Kruelty tavalyi debütjén. Néha a szomszéd próbateremből behallatszik egy-egy szólófoszlány, csak hogy ellensúlyozza a tömegverekedésre teremtett breakdownokat.
A Wardruna ötödik nagylemezén folytatja az északi pogány rigmusokban és zenében történő elmélyülést. A három évvel ezelőtti, kicsit haloványabb Skald album után ismét megmutatják, hogy Odin népe nem piskótával gurigázik.
A zeneszerző-producer-stúdióguru Steven Wilson új albuma a nyolcvanas évek zenéiben mártózik meg, szerencsére az évtizedre jellemző műanyag hangzás nélkül. Érdekes módon nekem jobban adja az ívet a mellé csomagolt The Future Bites Sessions, de mint tudjuk, izélések és pofonok tekintetében senki sem abszolút megmondom a tutit.
Csak most futottam bele ebbe a lemezbe, pedig már júniusban kijött ez a zongoratechno etűdcsomag. A Simian Mobile Disco egyik tagja, Jas Shaw és az új ígéretnek számító, a techno miatt Berlinbe költözött Bas Grossfeldt közös albumukon egy Yamaha Disklavier hangszert idéztek meg. A Yamaha Disklavier egy olyan instrumentum, ami egy klasszikus zongorát ötvöz a modern technológiával, van erősítő benne, MIDI és sok, ma már egy szintetizátornál alapnak számító extra, de ügyelnek arra, hogy ez ne menjen a zongorahangzás kárára. A két fickó egy közös kölni fellépés előtt találta ki, hogy jammeljenek egyet a buli előtt. Bementek egy stúdióba, ahol rábukkantak a hangszerre, ami beindította őket, ebből született meg ez az album. Hét tételből áll, úgy lehetne leírni, mint Hauschka találkozása a dub technoval a táncparketten.
Szex, szerelem, megindító melankólia, bugi és risza puha ködben, lassú cigi az ágyban, bordó selyem hálóingek redői, rúzsfolt törött pezsgőspoháron, örökre retinába ragadt mosolyok és halk elmúlás. Rhye megint betalál. Mesteri az arc, mesteri.
Újabb tavaly kimaradt évlemeze következik: a monumentális, pár perc híján két órás split albumon a(z inkább) feketefémes Spectral Lore és a(z inkább) post-metálos Mare Cognitum felosztotta egymás között a Naprendszer kilenc legnagyobb égitestjét. Négyről-négyről külön-külön, a Plútóról pedig közösen írtak egy dalt. A játékidő elsőre szédítően hosszúnak tűnik, de ha egyszer elkap a hangulata, akkor a Wanderers könnyen a lejátszódban fog ragadni.
Nevetségesen súlyos és lesújtó együttműködés Mick kibaszott Harris és Justin kibaszott Broadrick között. Ikonikus, kultikus, pöcsömikus páros, akik ezerszer bebizonyították, hogy van élet a fémzenén túl is, Taglófölde kíméletlenül baszó, zajos és passzírozó háborús övezetében. Nem fogod tudni eldönteni, hogy ki a keményebb, de nem is kell, csak tartod a fejed a pallos alá, nyalogatod a pengét és várod az akusztikus világvégét.
Justin Broadrick és Brandon Moeller irdatlanul vastag kollaborációjának első tavalyi fele. Kőkemény, mélyről gurgulázó, maró indusztriális dub techno durvulások. Ha égett szagot érzel, miközben csumára felbaszott hangerőn kúrod neki, akkor az csak az agyad, szard le.
Justin Broadrick és Chris Haslam egymást remixelik.
Mutatóba faszt se találtam, de gondolom ez a kollaboráció magáért beszél.
Amúgy brutális.
Őszentsége tavaly két dub reggae szerzeménnyel taszította híveit az örök fűfüst borította kozmikus dimenziók mélyére.
Három monumentális dal negyvenöt percben, bevérzett torokkal hörgő énekes, a doom alapvetés mellett atmo, sludge és némi death elemek felhasználása - röviden így lehet összegezni a Battle Hag harmadik albumának lényegét. Ami óriási jóságra sikeredett, mert Kaliforniában nemcsak szörfös pornósztárok, hanem mélyen a szemükbe húzott sapkával brummogva kommunikáló dúmszterek is élnek - akik ráadásul becsületkasszás Bandcamp oldallal rendelkeznek.
Zosia Hołubowska lengyel-osztrák queer papnő végre kiadta első nagylemezét, ami a Mala Herba fantasztikus demójának és kislemezének ismeretében kurva nagy hír. Akinek nincs meg: darkwave szellemidézés, minimal technóban fogant sámántánc, pszichedelikus szintihullámokba kapaszkodó boszorkánysikítás. Jéghideg, kemény ütemek, végtelenül dögös grúvok, gonosz romantika, túlvilági transzba taszító hipnotikus dervispörgés, törzsi-rituális ikszelés a kollektív tudat ősi barlangjaiban, rémisztően csábító kántáláshegy, folklór a mélynyomóból és diszkógömb az áldozati máglya felett. Minden dal fog, üt, varázsol és tágítja az elmét. Csodálatos.
