Nick Holmes és Greg Mackintosh összehoztak egy nagyon csecse elektro rock/gothic/synth-akármi albumot. Búsulj velük te is ezerrel! HostBook.

A svéd Siena Root is mozgolódik: három évvel a The Secret of Our Time után kinyilatkoztatásban részesítik a Nagyérdeműt. Az északi pszichedélia erősen fülelős.

 

A Sleaford Mods-szal közös dal már kijött korábban egy zseniális klipben is, meg a középkori járványhimnuszt feldolgozó Ringa Ringa című új dal is, ami a bónusz cd-n található, de most itt a teljes album is végre, ami az Orbital fénykorát idézi az előző két - szerintem gyengébb - albumuk után.

Erős kezdés, az Dirty Rat instrumentális változata semmivel nem rosszabb, mint amikor Jason Williamson kántálja a magáét benne, a kollabokkal teli lemez második felén pedig a 90-es évek Orbital-hangzását fedezheti fel a hallgató. Jár a piros pont a Hartnoll-tesóknak.

A nyolcadik, vagy kilencedik dEUS album megérkezett.

Annyi biztos, hogy tizenegy év kihagyás után toppant be. (FLAC!)

Akárhány kibaszott változata lesz ennek a kibaszott lemeznek, mindet kibaszottul ki fogom rakni. Igazából azt sem tudom mi a fasz értelme van itt összevissza posztolgatni évek óta, amikor tulajdonképpen van ez a lemez, meg vannak az ennél jócskán szarabb lemezek. 

Az ambientpápa és a kísérleti zenék egyik legnagyobb élő atyaúristene egy százéves ausztrál múzeumi orgona hangfelvételeiből készítettek valami egészen varázslatos dolgot. Odafigyelve, hangosan, nyugiban. 

Csávókám nem tud leállni, de tévedni sem. Minden gondod elszáll. 

Egy négy hangból álló, nevetségesen cool dublüktetésű basszustéma ismétlődik egy órán keresztül. Ez egy dolog. A másik meg minden, ami a téma körül történik. Tanítandó minimalista gyönyörűség. Ha jól számolom, elvett már 6 órát az életemből. Beszarás az egész. Végighallgatod, nem csak belehallgatsz. 

Ezt gondolom az életről. 

Peripatetikus grúvolás, pszichedelikus minimál, lassú-víz-partot-mos, elméd baktat, eltökélten, a holdtöltében, tépelődsz, matatsz, terved van, ilyen zene - a Fire! ritmusszekció Mats nélkül, viszont Orennel, bőröd alá visszhangzó gitár, orgonazsongás. Olyan, mintha mindig is ezt hallgattad volna. (A The Necks lemezei tudnak ilyet, ilyen émelyítő lazaságot, időtlen éjt biztosítani.) 

Nem ismertem ezt a szaxofonos arcot; a kvartettel kiadott (szintén Clean Feed gondozású) Dürer's Mother is a kedvenceim közé került jazztéren, de ez a lengyel zeneszerzők darabjait variáló, de- és rekonstruáló, nagy-zenekaros (három fúvós, brácsa, gitár, zongora, nagybőgő, dob) duplaanyag beleszegezett a levegőbe: azt vettem észre, hogy tíz perce a konyhai neoncső alatt állok, tétlenül és a konyhabútor faerezetén megrendülve, megfeszülten semmit nem csinálok. Borzongató & komplikált kitárulkozások, nagystílű, közép-európai tragikum (agyonkottázott doom!) áthuzalozva elhangolt irodai pianínók húrjaival, magnószalag-zúgással, kozmikus és hideg fúvósviharokkal. Kristályos jéglapály, jégszike a szívedbe. (Egy-egy helyen tán túl szeriőz, dermesztésre játszik, de így is az egyik legsúlyosabb pörölycsapás tavalyról - a Shit and Shine után.)

Élnek! Oxbow zúzza a régi számokat, Brötzmann (a még mindig elemi erejű free jazz díva, medveölő kabátjában) fúj, végeredmény: eső- & átokverte tombolás, mégis, fojtott, balladisztikus, sokszor kifejezetten blues-os, film noir-os éjszakában - az a fajta holdraugató blues, ami belemetsz a szívvelőbe. Eugene hangja és Brötzmann szaxofonja felelget egymásra, licitál és támogat, a két nyúzott nyiszorgó, nyüszítő médium, szenvedés- és szenvedélykihangosító, nyomatékosítja, amit a haverja mond, vagy a partner-előadó fonákját teregeti ki; a banda stabilan döngöli alájuk a földet. Többedik hallgatásra: paradox módon visszaszelídül az élmény, a holdraugatások olykor inkább árnyékot vetnek egymásra, mint röptetnék, mélyítenék, de engem azért balzsamoz ez a kollab. 

Számomra ez az év lemeze tavalyról: gomolygó, fortyogó, iparvárosi nojzrokk és karakán "spoken word"-rádumálás, hasít és omlik, dühöng és réved, az egész baszottfluid és gonosz, tömör egyszerre, ruganyos-tempójú, változó hosszúságú, öntörvényűen, sötéten és amőbaszerűen mozdulnak a dalok előre-hátra. A "Beam" riffje örökre velem marad. Legfaszább szövegek. Hajrá, másszon a bőrötök alá a kátrány és a maszkulin megbélyegzettség!

Ahogy illik, szépen rendben megérkezett az új Riverside album. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Bár az agyam hátsó részében egy kis hang azt súgdossa, hogy "semmi változás, ugyanolyan, mint az előző(k)". Ami igazából nem zavar, úgyhogy erősen füleldoda!

A torokrákkal küzdő Sakamoto megrázóan szép életvégi zongorameditációja mesteri, tanítandó visszafogottságában válik az elmúlás zavarba ejtően sokatmondó, intim, bölcs és bátor gyászénekévé. Az életmű egyik legjobbja.  

A világ legjobb zenekarának tavaly év végén megjelent új lemezén is zengedez a trombita. 

Az Even Hell Has Its Heroes egy rockumentary az Earthről és Dylan Carlsonról. Az IMDB-n egyelőre nem találtam, de erre és itt fellehető róla némi info. Évkezdő ráhangolódáshoz ideális.

Ez a nap is eljött, ahogy elfog jövőre is. Köszi mindent. 

Ha már ott tartok, hogy kicsit szétnézek az internetes világhálón, hogy megnézzem, az innen a blogról megismert nagy kedvencek nem jöttek-e ki valamivel, amiről lemaradtam, akkor nem maradhat ki a JuJu sem, aminek első három lemeze szerepelt már itt, meg itt, de most látom, hogy 2021-ben kijött egy olyan album is, amiről lemaradtunk. Öreg hiba. Úgy mondják, a palermói Gioele Valenti a negyedik albumán zeneileg a Mediterráneumból északra mozdult el, de a dél misztikus tudását megőrizve tolja a post-punk, darkwave, shogaze pszichedeliát, mégis egész más hangzással, mint korábban. De ugyanúgy szeretni fogod, mint a korábbiakat.

Henrik és Vincent megmentik az évet ezzel a szépséggel. 

Szerintem az elmúlt években nem született jobb lemez a White Lung Paradise-ánál (erről a blogról ismertem meg), és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni. Az a kraft, azok a gitárhangzások, az a magától értetődő popérzékenység az egyik kedvenc lemezemmé teszi, amit valaha hallottam. Minden évben figyeltem, mi fogja beelőzni, de 2016 óta nem tudtam jobbat mondani. És időről időre néztem, mikor jönnek már ki új lemezzel.

Erre itt van most a Premonition. Első belefülelésre a hat évvel ezelőtti hangzást őrizték meg. Üröm az örömben, hogy ez az utolsó lemezük, azt mondják.

Amikor a Boris drone-t játszik, az jobb bárminél. Mesteri. 

Céline Dion ikonikus balladái, átértelmezve. Semmi gúny nincs ezen a két, párban járó, csodás lemezen, kizárólag szeretet és tisztelet és alázat, ami tök jó. Máshogy nem is működnének ezek a bájos rózsaszín ködben lebegő, ellazító pacsuliszagot árasztó, irdatlan melegséggel átölelő, hipnotikus-pszichedelikus ambient-vaporwave szerzemények. A nagy dallamívekkel, nagy érzelmekkel, nagy erővel szívbe markoló Dion-dalok chopped and screwed jelleggel nyúlnak el és lassulnak be, a hangok, a hangulatok és érzések ennélfogva szinte banálisan felnagyítottá válnak, már-már absztrakttá, miközben az egyszerű szépségű billentyűfutamok és euforikus szintiszőnyegezések elemelnek a földről. Dion vokálja rendesen meg van nyesve (néha alig hallani, vagy még annyira sem), a kiragadott és mantraszerű repetitivitással loopolt szövegek és énekdallamok torzulnak, de nagyon kellemesen. Csábító, gyönyörű, szexi, megindítóan szirupos és káprázatosan melankolikus cuccok ezek, kurva nagy ízléssel, mértéktartással, stílus és arányérzékkel. Az ilyesmi pedig nagyon nem egyszerű. Az egy dolog, hogy zenei kísérletként, főhajtásként, és önmagukban is könnyedén működnek ezek a katartikusan bambultató dalok, az viszont, ahogy felpiszkálnak valamiféle bizarr nosztalgikus vágyakozást megtörtént és meg nem történt dolgok, képzetek, emlékek és álmok iránt, kifejezetten varázslatos. Mintha Badalamenti, Harold Budd és Basinksi simogatná a nyugalomra és fenségesre áhítozó hülye fejed. 

Backxwash végtelen, kimeríthetetlen, izzó haragtól hajtott önéletrajzi trilógiája ezzel az újfent fantasztikus lemezzel lezártnak tekinthető. 

Végre valahára. 

Idén a harmadik remeke. Lényegében a Nightcrawler párdarabja. Halott városok lassúnál is lassabb gyászzenéje. Csodálatos az egész. Sötét helyeken kell hallgatni, csúnya időben, fáradtan.  

Más, mint az előző lemezei. Az biztos, hogy érdekes. Az is, hogy kifejezetten immerzív. Emésztendő. 

Egy újabb lenyűgöző KMRU-lemez. Egyszerű, tiszta, lélegzik és folyik, elvisz, gyönyörű. 

Greg Anderson zsoltárai, elmebeteg és kifejezetten elidegenítő riffekkel, szárazfák fűrészelésével, vernyákolással.

Embert próbáló lemez, mit ne mondjak.  

Magnus haverunk érzelmekben gazdag új lemeze.  

A dicsőséges Amphetamine Reptile legújabb dobása. Tom Hazelmyer nem adja fel!  A meglehetősen limitált példányszámú, saját maga által tervezett borítójú újrakiadások után ezúttal egy friss hanganyag érkezett a kiadójától, mégpedig ettől a hangos chicagói duótól. Furán ragadós dallamok és rendkívül explozív noise rock. Avagy nagyszerű sallangmentes rockzene, ha igazán őszinték akarunk lenni. Ez a második nagylemezük, olyan arcok tűnnek fel rajta, mint Buzz Osborne, Kevin Rutmanis vagy maga Haze XXL, és aki emögé a tipikusan hazelmyeri artwork mögé néz, az egy meglepően erőteljesen szóló 128 lóerős verziót talál. Mindenki másnak ott a bandcamp.

Azon túl pedig a youtube:

Feltehetően az eddigi legjobbja.

Kiadhatna már egy kibaszott lemezt, mert most életem végéig ezt akarom hallgatni. 

Legfőbb Björkünk ismét megörvendeztet bennünket egy albummal.

Megállíthatatlanul szarja az arc a letaglózó gyönyört. 

Princess Chelsea őszentsége újra köztünk van. Bármit is csinál, az sérthetetlen, megkérdőjelezhetetlen és örökérvényű. Csak lopni lehet, kitalálni már nem. Első lemezénél mondjuk soha senki nem fog jobb dolgot kiadni, ő sem, de ettől még egyik későbbi anyaga sem lett kevésbé erős. Ez sem. Egyből belemászik a fülekbe (a Forever is a Charmot képtelenség csak egyszer meghallgatni), a dalszövegek továbbra is elképesztőek, a hangulat pedig épp olyan, mint eddig bármikor: egy mennybéli játszótér bájos papírmasé-dallamai mögött olyan bizarr történések, bú, fájdalom, igazság és ködös, lynchi romantika lappang megmosolyogtató iróniával, amitől nehéz szabadulni. Egy kibaszott kincs ez a nő.  

Van sajnos egy kifejezetten faszfej véleményem arról, ha valaki képtelen békében leülni vagy elfeküdni és odafigyelve, urambocsá' elmélyülve végighallgatni egy olyan baszottul gyönyörű háromórás lemezt, mint amilyen Nils Frahm természetben elmerült, végtelenül türelmes, meditatív, organikusan úszó-lüktető remeke. Nyilván ki az isten vagyok én, hogy megmondjam, hogyan tengessétek az életeteket, ugye. Amíg elmegyek megbaszódni, addig viszont legalább egyszer próbáljátok meg letudni, hátha. Amúgy koncepciójának grandiozitása ellenére simán a legkönnyebben hallgatható munkája. Hátha ez segít.

Mick Harris őszentsége Fret néven kiadott korábban két csodálatosan abuzáló kislemezt, nemrég pedig kijött az első nagylemeze is, amitől azóta nehezen tudok szabadulni. A hangfalak kivéreznek, hullik a vakolat, a koponyád pép, az érzéseid lángokban, mocsadék gonosz nihil kúrja seggbe a mindennapjaid, te meg csak ropod bénán a sötét szobában, penészes mosollyal a hülye fejeden. Felőröl, vonszol, döngöl, rángat és megfojt. Betonvas a halántékodban. Akkora indusztriális techno-sújtás, mint Makó Jeruzsálemtől. Amúgy, ha ez mond valamit, akkor jó: nem olyan funky és szentségesen egyszerű, mint a Monrella, a súlya viszont hasonlóan böszme. Kizárólag retekmód hangosan, ugye. 

Ez most vagy valami, vagy megy valahová.

Nu, holljáthok feleyim az füleytökkhel! (FLACCS)

Egy baszadék, súlyos, gonosz és dögös „riddim”, 17 fantasztikus verzióban, csodálatos előadókkal. Ha esetleg eddig nem volt világos, hogy ez az ember egy kibebaszott zseni, akkor talán most az lesz. Lenyűgöző lemez.