Az idei Vatican Shadow. Mindent tudsz.

Közel másfél évtizednyi vajúdás után megérkezett az új King's X nagylemez.

Pont két éve jártunk Alphaville-ben, és máris itt van az újabb Imperial Triumphant korong. A Spirit of Ecstasy minden ízében kísérletező album: hangulatok és stílusok kavarognak benne bőszen a kortárs free jazz-es dolgoktól kezdve a disszonáns feketefémmel bezárólag. A zenészeknek mégis sikerült egy bejárható, egységes zenei univerzumot létrehozniuk - mégha ez nem is lesz otthona minden hallgatónak. A végeredmény tehát erősen hangulatfüggő, de ha kapott már el a gépszíj olyan bandákat hallgatva, mint az Oranssi Pazuzu, vagy a Thy Catafalque, akkor nekik is adhatsz egy fülelésnyi esélyt.

Nem hittem, hogy a tavalyi The Burden of Restlessnes és az élő Acheron dupla dinamitját a Büfiló képes alig egy évvel később megfejelni. Aztán az első fülelésnél a padlón kerestem az államat. A Regenerator ugyanis köröket ver az eddig legjobbnak tartott előző két korongra is, vagy ahogy az elcsépelt közhely mondja "a banda az új albumával szintet lépett". Perpill nálam ez most az augusztusi évlemeze. Csekirátor:

 

A tradícionális doom felől a szőrös heréjű ikerszólós hegyi metál felé araszoló Spirit Adrift nem állt meg az úton. Ötödik albumuk úgy indul, mintha mi sem történt volna (füleld: lent), de aztán szépen lassan továbbevez egy, a hetvenes évek közepi-végi heavy rock inspirálta muzsika felé. Ez első hallásra fura lesz (én is heves szemöldökrángással reagáltam rá), de a délies ízeket is magába olvasztó szerzeményekből kihallatszik a szerető gondoskodás, ami miatt hamar elhittem nekik, hogy most ilyet van kedvük játszani. Soha gyengébbet.

Két éve, a Covid első hulláma után a német prog-post-satöbbi rockerek arról faggatták a hallgatókat, hogyan szeretnének élni a hirtelen megváltozott körülmények között? Idei friss munkájukon az emberi faj bolygó- és környezetrombolását veszik górcső alá, és végeredményként ez akkor is egy frankó albumként manifesztálódott, ha személy szerint zsigerileg ódzkodom bármiféle aktivizmustól. A zene csodálatos, nagyon jól esik belerévülni, és ez a lényeg. Ami nem kevés.

Befutott a harmadik Heilung nagylemez a második vágányra. A magukra önálló törzsként hivatkozó kollektíva ismét kitett magáért: torokénekléstől kezdve boszorkányos női vokalizálásig van itt minden, mint a karácsonyfán - természetesen mindezt javarészt saját készítésű hangszerekkel kísérve. A hangulat megint csak kiváló, de fülelése közben valahol ugyanaz az érzet kerít hatalmába, mint ami a Futha minden egyes pörgetésénél: az elsőként megismert Lifa koncertalbum akkora überzsír, hogy minden további korongjuk csak kullog utána. Télidőig kell várnunk, hogy kiderüljön, mekkorát ütnek ezek a dalok élőben: december 2-án a Barba Negrában fognak fellépni.

 

A Conan ötödik nagylemezével mindenki számára kiszolgáltatja a halhatalanság bizonyítákait. Lassúság, riffgazdagság, sludge doom minőség.

 

A Motorpsycho új albumával visszanyúl a klasszikus progrock hetvenés évek végi, és nyolcvanas évek eleji formuláihoz. A háromnegyed órás játékidejű nagylemez négy szerzeményből áll, melyek legrövidebbike két és fél, míg leghosszabbika közel huszonhárom perces. Mindezek ellenére jól megkomponált, és élvezhető hanganyag került ki a kezük alól, amit mindenki, aki valaha is érdeklődött a progresszivitás eredeti megoldásai és hangulata iránt, élvezettel fog fülelni.

Ausztrália megannyi punk csodát kinevelt, a mindig nagyszerű - és megérdemelten egyre népszerűbb - The Chats is az. Új lemezükön sincs üresjárat, semmi baszkolódás, tolják orrvérzésig, lobog a mullet, repül a sörösüveg, ordítás van, gitárhős teker, közben meg büdös vagy, ugatsz és rúgsz és izzadsz és kurvára örülsz, hogy létezik ez a fantasztikus kis zenekar. 

Mert még nem volt, és mert jönnek a jövő héten. FB.

Szívbajok Hőguta ellen kisasszony, szedjen tangót csapassa az új Mantar albumot! A német duó harmadszor a vendégünk, de idei korongjuk méltó a korábbiakhoz. Ha éppen hiányt szenvedsz feketés-iszapos-rákenró muzsikából, akkor ez kell neked. Korábban és még korábban.

 

Mariusz Duda a Riverside oszlopos tagja, valamint a Lunatic Soul by himself. Tavalyi szólóalbuma kimaradt a 2021-es szórásból, pedig az előző naptári év egyik legnagyszerűbb korongja. Főleg, ha komálod a leginkább zongorára, billentyűkre és elektronikára komponált énekmentes dalokból álló nagylemezeket. Azt aláírom, hogy nem egy bulizene, hanem a megfelelő hangulat és lelkiállapot szükséges hozzá, hogy nyakon csapjon - de ha az Interior Drawings kapcsán eléred a Heuréka-pillanatot, akkor hosszú ideig nem akarsz tőle megválni. Mert minden perce nagybetűs Művészet. Füleldoda:

 

Következő bandánk a chilei Luxferre, amely egy 2017-es EP után idén tél végén jelentette meg bemutatkozó albumát. 2022-re a műfaji határok totálisan átjárhatók, és nem is számít innovatívnak az az előadó, amelyik nem keveri a szezont a fazonnal, vagy valami ilyesmi. A kvartett ennek megfelelően a post-metal területén alkot, ami néhanapján kicsit a post-rock és az ambient megoldások felé hajlik - a hangulati elemek tehát adottak, a kiváló szerzemények úgyszintén. A korong bő háromnegyed órás játékideje alatt négy tételt élvezhet a hallgató, extraként az első számot hegedűvel, a harmadikat pedig trombitával bolondítják meg a zenészek. Hőségben vagy anélkül, a Faces mindenképpen fülelésre ajánlott.

Karcsi bácsi a Ben Harperrel közös albumairól lehet ismerős olvasó- és fülelőtáborunknak, de a' öreg idén megmutatja, hogy saját jogán is a Mississippi blues földalatti csillaga. Ha épp' nem busongva akarsz orrlógatni a nyár kétharmadánál, akkor semmiképpen sem fülelj oda erre a korongra. Minden más esetben pedig igen.

A szent és sérthetetlen Boris Heavy Rocks-szériájának új és újfent csodálatos darabja. 

Az előző négyből három albumuk is itt volt a blogon, ennek is itt a helye. A beharangozó single alapján Sisters of Mercy-sebb lemezre számítottam, de így sem vagyok szomorú. Pedig hát ugye ez nem éppen vidám zene, amolyan jóféle darkwave a szintisebb fajtából.

 

A Kryptograf második lemezével továbblépett az első album zenei kavalkádjából. A doom hatások eltűntek, helyette a súllyal telített pszichózis, némi folkos ungabunga, és a sötét hangulatok az uralkodók a meglepően homogén korongon. Elsőre persze mindez meglepően hangzik, de a második fülelésnél már könnyedén bele lehet bújni a hanganyagba. Legyen így.

 

A legutóbbi Bonobo nagylemez idén januárban jelent meg, és első körben kimaradt a szórásból, aztán pedig megfeledkeztem róla egy időre. Mostanáig.

 

Küldeném mindenkinek, aki éli a Voivodot.

Messze jutott ötödik nagylemezével a texasi Oceans of Slumber a '16-os Winter zenei világától. Cammie Gilbert csodaszép orgánuma és dallamai most is elbűvölnek, és a dalok gótikus-melankólikus hangvétele is változatlan. A progger death metalt - vagy úgy egyáltalán: a metált -, és a vele járó hörgettyűket viszont nagyítóval sem találni a dalokban. Tény, hogy a változás nem egyik korongról a másikra történt meg, de biztos lesznek, akik megköpködik őket, és a korábbi hangzásukat sírják majd vissza. Nekem viszont egyelőre tetszik.

Amíg szabin voltam, a postás bedobta a levládámba az új My Sleeping Karma albumot is.

 

Két, önmagukhoz mérten gyengébb eresztés után, illetve négy évvel a Scourge of the Enthroned után megérkezett a brazil Krisiun tizenkettedik nagylemeze. Kilenc dal és egy intro negyven percben. Semmi cicó, náluk van a slukker, tessék hallgatózni:

Végre bazdmeg tisztességes zene. 

Los Angelesből érkezett hozzánk a Behold! The Monolith, és a negyedik albumra hét évet kellett várni (az előző: Architects of the Void, 2015). A trió magas szinten műveli a heavy és néhol doom metalba hajló sludge muzsikát, ami pont olyan, mint amilyennek a nevük, és a lemezborító alapján elképzeled. Az album helyenként agyas, de végig robusztus szerzeményekből áll, a végeredmény pedig nagy jóság.

 

Holy Shit, megérkezett a hatodik Nebula nagylemez!

A Transmission szerintem az arcok eddigi legjobb munkája.

 

Gurgulázó-toroksmirgliző ének lebeg a Waterfordból érkező sludge csapás fölött, és a lassú agyrobbantás mindenképpen bekövetkezik a hallgatónál a nyárközepi hőségben. Valamit nagyon tudnak ezek az ír arcok, úgyhogy akinek nem lajhárja, az ne vegye magára.

 

Négy évvel a Marauder után megérkezett az új Interpol album.

Valami Papir Dániában. Korábbanok

 

A 2021. július 16-án és 17-én a Los Angeles-i The Denből közvetített

dupla streamkoncert két CD-nyi hosszú felvétele.

Legközelebb élőben: 2022. október 31., Barba Negra

I am the Moon: I. Crescent

Ha igazi békebeli, a hatvanas-hetvenes éveket megidéző, szívvel-lélekkel teli, blues alapú imprós-fílinges, a soulba is átkacsingató déli rockzenére vágysz így nyár közepén, akkor a floridai Tedeschi Trucks Band zenéje neked szól. Idén már két anyaguk megjelent, és gyakorlatilag mindkettő hibátlan. És ha hozzáteszem, hogy 2022-re még két korongot terveznek kiadni (III: The Fall, és IV: The Farewell), akkor már-már king gizzardi magasságokról beszélhetünk velük kapcsolatban. Bőven van miért odafülelni - a folyköv pedig a hajtás után található.

Az ír banda fennállásának huszadik évfordulója alkalmából első, The End of the Beginning című albumát nyomta el élőben a stúdióban. Aki ennél több részletre vágyik, az a Bandcamp-oldalukon mindent megtalál.

 

A space rock fenegyerekei idén tavasszal egy 2010-ben rögzített kétórás jamrock kavalkádot tettek közzé. A hat megafakin hosszúságú szerzemény pihentetésének okait csak találgatni tudom. Talán tartottak tőle, hogy a törzsközönség az orrát fogja fintorgatni, mert az űrrock mellett az imprós felütésű hanganyagban vastagon megjelenik nemcsak a blues és a világzene, de halványan a reggae vibrálása is, és nyomokban még countrys pillanatokat is felfedezhet az alapos fülelő. Én először egy hosszú vonatút aláfestő zenéjeként toltam föl a szürkeállományba, de ezt azóta sem bántam meg. Csekira:

 

Vágjátok. 

A blogot a kezdetektől követők valszeg emlékeznek rájuk, a később csatlakozók pedig most kapnak egy nagyszerű lehetőséget az Obiat megismerésére. Tizenhárom év után ugyanis megérkezett a negyedik nagylemezük. Az öncimke: progressive sludge doom metal brushed by psychedelia. Fincsi, mi?

 

Simon Philippe fotóművész-festő, vélhetően eddigi egyetlen lemezéről viszont faszt se találtam, azon túl, hogy 10 évvel ezelőtt jelenhetett meg először. És azon túl, hogy messzemenőkig észbontó. Nagyjából az ilyesmi miatt lett szintetizátora az emberiségnek. Lefekszel, türelmes vagy, nyugodt és nyitott bármire, akármit is tesz veled ez a kegyetlenül gyönyörű és irgalmatlanul utaztató 78 kibaszott perc.

A tag Bandcamp-oldalán 2012-es dátummal van fent, akár ingyen is vihető, de én megvettem a pár nappal ezelőtt megjelent kiadást, ugyanakkor fogalmam sincs arról, hogy van-e különbség a két anyag között, és le is szarom.      

A sokkal nyersebb, zajosabb, keményebb első lemezük után a Green/Blue most valami mást csinál, de ez a más simán fenséges. Sötét álmokat álmodó, selymesen súlyos és csodálatosan lüktető gyönyörűség ez, valahol a post-punk, az alterpop és az indie rock között, sok '80-as és '90-es évekbeli maradandó nagyság nyomdokain, de valahogy mégis kifejezetten sajátosan. Olyan finom dallamok vannak itt, hogy bazdmeg úszol bennük, lebegsz köztük, imádod. Az Again és az Away mi a töcs már, végem van. Totális nonszensz, hogy ingyen adják.   

Az osztrák Petrol Girls mindig is kurva jó zenekar volt, új lemezük pedig baszik rendesen. Vérmes, kegyetlen, irdatlanul harapós és mégis cinikusan játékos (óriási zenélés van itt) feminista riot grrrl durvulásukban van minden, ami kell, retekmód tömören: anarchista-politikai punk, hardcore, noise-rock, matek, '90-es indie rock, grunge, szinte poprockos nagyívű dalolászás (ami nekem azért néha sok) és talán még némi melvinses sludge is. A lényeg, hogy gecire fontos dolgokat üvöltve tekerik meg a hülye fejed. A Baby, I Had an Abortion című vadkan daluk aktuálisabb nem is lehetne, a Fight for Our Lives pedig hogy a faszomba kezdődik már, de minden arany ezen a cuccon. A korábbi - szintén fasza - lemezeik is itt vannak, lent. 

Három végletekig csodálatos street punk himnusz, eszelős gitármelódiákkal, felháborítóan sodró acsarkodós csordavokálozással, nyersen és érzékenyen és felbaszva. Könnyekig meghat, napestig nyomod ismételve és csak remélni tudod, hogy ha egyszer kiadnak egy nagylemezt, akkor azon minimum két és fél órán keresztül tolják majd a hasonlóan zseniális dalokat. A nevetségesen fingul szóló kétszámos bemutatkozásuk itt van, de kit érdekel. 

Az idahoi Barren Lands frankó énektelen post-rock/post-metal kevercset nyomat, melyben a post-rockból van több. Nem vált meg világokat, de kifejezetten üdítő fülelnivaló.