Céline Dion ikonikus balladái, átértelmezve. Semmi gúny nincs ezen a két, párban járó, csodás lemezen, kizárólag szeretet és tisztelet és alázat, ami tök jó. Máshogy nem is működnének ezek a bájos rózsaszín ködben lebegő, ellazító pacsuliszagot árasztó, irdatlan melegséggel átölelő, hipnotikus-pszichedelikus ambient-vaporwave szerzemények. A nagy dallamívekkel, nagy érzelmekkel, nagy erővel szívbe markoló Dion-dalok chopped and screwed jelleggel nyúlnak el és lassulnak be, a hangok, a hangulatok és érzések ennélfogva szinte banálisan felnagyítottá válnak, már-már absztrakttá, miközben az egyszerű szépségű billentyűfutamok és euforikus szintiszőnyegezések elemelnek a földről. Dion vokálja rendesen meg van nyesve (néha alig hallani, vagy még annyira sem), a kiragadott és mantraszerű repetitivitással loopolt szövegek és énekdallamok torzulnak, de nagyon kellemesen. Csábító, gyönyörű, szexi, megindítóan szirupos és káprázatosan melankolikus cuccok ezek, kurva nagy ízléssel, mértéktartással, stílus és arányérzékkel. Az ilyesmi pedig nagyon nem egyszerű. Az egy dolog, hogy zenei kísérletként, főhajtásként, és önmagukban is könnyedén működnek ezek a katartikusan bambultató dalok, az viszont, ahogy felpiszkálnak valamiféle bizarr nosztalgikus vágyakozást megtörtént és meg nem történt dolgok, képzetek, emlékek és álmok iránt, kifejezetten varázslatos. Mintha Badalamenti, Harold Budd és Basinksi simogatná a nyugalomra és fenségesre áhítozó hülye fejed. 

In My Hour Of Weakness, I Found A Sweetness