Volt Sun City Girls-ös Alan Bishop barátunk harmincöt új számot pakol elénk, duplacédé vagy triplaelpé formájában, ki honnan nézi. Agresszív, vitriolos country-k, pszichedelikus felső-afrikai és közel-ázsiai hangulatok, balladisztikus vérfürdő-rendezés, gyűlöletódák, ragák, lírai leszámolások spagetti western tájakról és polgárháborús övezetekből. Szerintem Alan az egyik legkarakánabb arc ma, kemény dalokat ír, sötét és karcos szövegekkel. Szarkasztikus, nyers, forrongó és hipnotizáló két óra.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy londoni banda, akik '92-ben a második nagylemezükkel (Laughing On Judgement Day) akkorát dobtak, hogy annak idején velük (is) volt tele a rocksajtó. Aztán változtak az idők, a Thunder nem lett világsztár, viszont azóta is - két rövidebb megszakítástól eltekintve - pár évente megbízható minőségben hozzák a rájuk jellemző blues-os hard rockot. Aktuális albumuk, a Rip It Up idén februárban jelent meg; azoknak pedig, akik mostanáig nem ismerték őket, álljon itt a Laughing On... is.
Laughing On Judgement Day (1992)
Ugyanúgy zseniális, mint a 2012-es Ceremony.
Nagy filmhez nagy zene.
Kellögem! Vagy mégsem...?
Keleti oldal, nyugati oldal - simán az év lemeze, még ganxsták nélkül is.
Másfél év után másodszor is vendégünk a norvég Electric Eye.
A csapásirány változatlanul a space-kraut-drone rock.
A bristoli Warrior Pope az év talán legnagyobb meglepetése. A brit banda ugyanis a doomtól a post-rockig tucatnyi szubzsánert és hangulatot gyúr egybe játszi könnyedséggel, miközben erőlködésnek még nyomát sem érezni a négy monumentális szerzeményben. A pontot az teszi fel az i-re, hogy mindez akár ingyen is a tiéd lehet.
A német The Pyre a sztóner dallamosságát vegyíti a sludge darabosságával, az énekes pedig kiabál, mintha egy hardcore bandában lenne.
Ezekkel a művésznevekkel, mint: The Wizard, Krolg Splinterfest, Slayer of Man, illetve Count Elric the Soothsayer vajon milyen zenét játszhat a rhone island-i Pilgrim? Igen, jól sejtitek, a Black Sabbath-Cathedral-Electric Wizard-Sleep vonalon mozgó, zsíros riffgyártó sztónerdoom az ő műfajuk. Mindent tudtok.
Az aussie Planet of the 8s meggyőzően tolja az altero-sztónert, vagyis olyan, mintha az Alice In Chains és a QotSA közösen játszana jól megírt dalokat.
Na, srácok, hét évvel a bámulatos Periphery után a Black Moth Super Rainbow szintikirálynője újra lemezt adott ki, és újra bámulatosat. Párszor már meghallgattam, a közepénél már bőven az ölemben fekszik a lelkem és csak simogatom és simogatom. Könnyekig megható, megtisztító, katartikus ambient ez is, sok-sok zongorahanggal, sok-sok érzéssel és mély, kíméletlen, fájdalmas, megváltó tisztasággal. Mestermű, nem egyéb.
Aki nem ismerte eddig, annak a Periphery-t is ideraktam:
Haladunk tovább, időrendben visszafelé zakatol a rohadék technovonat, ez Ancient Methods 2015-ös lemeze. A hangulat a szokásos, a szokásosan sötét és nyers és kevély, de a szemeket ez is tágra nyitja. Talán a kedvenc számom tőle ezen a lemezen van, de nem mondom meg, hogy melyik az, legyen elég annyi, hogy azzal nyit a lemez.
Oké emberek, még alig ért véget az Unsane katartikus koncertje, de mi nem állunk meg, nem is lassítunk, és nem is fogunk a (közel)múlton nosztalgiázni. Pörgünk tovább, rengeteg zenét meg kell még ismernünk hitvány földi életünkben. Talán még utána is. A megnyerő nevű brit zenekar már kábé 9 éve készíti ezt a lemezt, 2008-ban kiadtak egy demót, aztán meg mindenféle időt kérő anyagot (meg egy kislemezt a nálunk már bemutatott Kilslug nevű flipperpunk bandával), és idén végre sikerült kihozniuk a 12 inches korongot is. Mondjuk ezeket a dalokat már ismerhettük korábbról, de hát nem is ez a lényeg. Minőségben az Unsane szintjét nyilván nem érik el, de azért hajaznak rájuk hangzásban, néha meg a Flipper és az Eyehategod hat láb mélyre elásott zabigyerekének tűnnek. Rendkívül ocsmány zene, szeretjük az ilyesmit.
Ír Füves Pap harmadszor a házban! Továbbra is megállás nélkül nyomják a sztónerdoom-ot: a Consummate Darkness négy monumentális dallal, és ultrasúlyos hangzással támadja a hallójáratokat. Rendesen odacsap.
A feketés drone doom péntek este is árad.
Az oregoni Portland a csodás zenék hazája.
A kanadai Big Brave mindenkinek tetszeni fog, aki lassú feedback-hullámokon szeret lovagolni, és imádja, ha mélyre hangolt gitárok drónjai sustorognak a fülébe. Vagyis ha hiányolsz egy Sunn O))), vagy egy Earth által celebrált misét, akkor ezt csapasd ész nélkül!
Ennek az UK ötösnek négy éve volt egy nagylemeze már, nem emlékszem hogy összefutottam volna vele, viszont ez a második akkora trad heavy doom anyag, hogy lehet hiba volt kihagyni. Persze világmegváltásra ne számítson senki, nem lépik át a műfaj kereteit - mondjuk miért is kéne? - szeretik ők is a Candlemass-t, van gyász, melankólia, megfelelő, nem unalomba fúló dalmennyiség és lemezhossz, remek doom anyag.
Buksza Mária ocsmány és beteg, mégis hatalmasat pucsít ezen a lemezen, amitől minden noise rock hívő azonnal ráugrik és erőszakot követ el rajta, illetve fordítva, a lemez erőszakolja meg a hallgatót. Méghozzá egymás után többször is, ezt ugyanis nem lehet elégszer meghallgatni. Engem már a borító megvett, egyszerűen muszáj volt megismernem a mögötte lapuló zenét. Nem kellett csalódnom. A tavalyi év egyik legjobb bemutatkozása.
Három évtizede annak, hogy a világ Feri vásott dolgairól értesült.
'97-2008 között létezett egy kansasi sludge/doom Wormwood két nagylemezzel, ez azonban nem az ő visszatérésük - és nem is a svéd meloblack Wormwood - hanem Doomriders, The Red Chord tagok által összerántott bostoni formáció. Volt egy EP-jük három éve, ez pedig a debüt nagylemez a Translation Loss kiadónál, rajta morózus sludgedoommal, dalokat kiemelni azt nem igazán lehet, inkább az egységes, monolitikus nyomasztás a jellemző az anyag egészére, a Neurosis, YOB, Unearthly Trance féle zsibbadás kedvelőinek.
A negyvenhúron játszó Colin Marston nagyon régi ismerős itt, a blog évtizedes működése alatt rendszeresen felbukkant zenekaraival - Behold the Arctopus, Indricothere, Gorguts, Dysrhythmia, Withered, stb - a Krallice nevű, progos, avantgardos black metal zenekarával ez már a hetedik nagylemeze, az igazi nagy szám viszont most az, hogy nem más énekel rajta, mint Dave Edwardson (gyk. Neurosis)!
A Processzió Chile - bár mára már félsvéddé váltak, volt In Solitude, Grave Pleasures, Tsjuder tagokkal - elsőszámú doom exportcikke, ez meg a harmadik nagylemezük, rajta patinás, Candlemass vénás melodramatikus doommal, egy adagnyi nyolcvanas évekbeli heavy metalos hatásal. A borító, na az megérne egy külön elemzést...
Az Iron Lung ingyen odaadja az egyik legjobb lemezüket. Akinek még nincs meg, vagy nem hallgatta rommá, az most. Amúgy valamiért nem lett nagy híre ennek a csodás - egyébként 2011-es - anyagnak, pedig megérdemelte volna.
Ancient Methods másik idei lemeze. Úgy döntöttem, hogy apránként kicsurgatom a cuccait. Keményebb, pőrébb, nyersebb, és aszociálisabb mint a The Asking Breath Comes to Each, légkalapáccsal vési a homlokodba a harmadik szemet. Mondjuk, lesz ez még így se, ha időrendben visszafele haladva posztolgatom majd a lemezeit.
A detroiti Acid Witch hat év után jó arányérzékkel Halloweenkor tér vissza a sikoltozó élőhalott banyákkal és egyéb borzalmas lényekkel.
A Sonic Jesus első lemeze annak idején lenyűgözött engem, idén márciusban pedig elkészült a folytatás is, melynek híre hozzám csak nemrég jutott el. Az anyagot blogunk múlt havi kedvenc kiadója, a Fuzz Club adta ki.
Súllyal terhelt pszichedeliában utazik az ausztrál Zong, és feltett céljuk, hogy dalaik erejével szónikus portált építsenek fel, melynek segítségével a hallgató számára távoli dimenziókba vezető utazások válnak lehetővé. Zeneileg ehhez nehézriffeket és masszív basszusokat társítanak bonyolultságukban is megigéző dalszerkezetekhez, mindezek eredményeképpen pedig szerzeményeiket egyfajta Sabbath-Hendrix hibridként lehet leginkább körülírni.
Újabb, elszállásokban gazdag EP érkezett meg a francia Mars Red Skytól - egyetlen számmal, bő negyedórában.
Végre új nagylemezt adott ki a motörhúgyba és venomsárba áztatott clevelandi speedblack punkmetál Midnight, örvendjetek tehát, bár első hallásra a lemez egésze nem tűnik annyira erősnek mint mondjuk a Satanic Royalty, de az olyan dalokra mint a Poison Trash vagy a Penetratal Ecstasy, nagyon lehet vicsorogva csörgetni a töltényövet.
Alig két évvel a Return of the Pistoleros után megérkezett a hetedik Dub Pistols nagylemez, ami egyúttal a társulat huszadik születésnapját ünneplő kiadványa is. Vendégek most is vannak dögivel: Beenie Man, Cuttie Ranks, Earl 16, Too Many T's, Linda Layton, MC Navigator, The Ragga Twins.
A Banga szertartását Tunézia déli részén, apró sivatagi városkákban szokták megtartani. Az ünnepélyen a szubszaharai övezetből származó rabszolgák mai szabad leszármazottai vesznek részt, és hasonlóan a szúfi rituálék többségéhez, a résztvevők itt is transzba esnek a zene hatására. Hitük szerint ilyenkor ugyanis az ősök szellemei szállják meg őket, és velük együtt ünnepelnek.
François Cambuzat és Gianna Greco nemcsak tanulmányozta, illetve filmre vitte a rituálét, hanem négy Banga-zenésszel karöltve rögzítette a Rûwâhîne hanganyagát. A végeredmény gitárzenéből és elektronikából egyaránt építkező, hipnotikus és lelket üdítő muzsika lett, ami mindenkit segít felvidítani a piszkos októberi időben. Csekira:
Az Anthroprophh szerint a pszichedelia azt is jelentheti amikor valaki az arcodba rúgja a parazsat, s mielőtt kiég a retinád, dolgokat látsz majd. a stilus neve ritual psych, de ez csak addig igaz amig a drone szarrá nem áztatja az egész albumot.
egyébkent Meister Wow már szépen elmagyarázta itt.
Jó szórakozást vagy amit szeretnétek.
Az AOR körökben óriási reménységnek számító két slágergyár idehányta második közös nagylemezét.
