Öt évvel a True North után megérkezett az új Borknagar nagylemez.

 

Welcome my son, welcome to the machine, avagy Svájcból jön a szpész!

Legközelebb élőben: 2024. május 27., Bécs, Viper Room

 

Dave Curran, az Unsane korábbi basszere nem sokat teketóriázott, hanem zenésztársaiért egészen Milánóig zarándokolva összerántott egy új bandát. Innentől kezdve nem kell túl sokat mondani róluk, mert mindenki tudja, hogy mire számíthat. A bemutatkozó albumon harapós noise-sludge dalok görögnek és dörögnek, a jó Dave gitárja pedig olyan gyönyörűen röfög és uralkodik, hogy az első hallgatásnál majdnem sírva fakadtam. Neked is tetszeni fog:

 

Michael Poulsen (Volbeat) gondolt egyet, és tetemre hívta Marc Grewe hörgőst a Morgothból és Morten Hansen dobost a Raunchyból, és lett légyen Asinhell. Az Impii Hora tiszteletteljes és egyúttal rajongói főhajtás a haláli fémzene előtt, így a szerzeményekben a Death-Entombed-Morgoth vonal szeretete erősen kiütközik. Frankóság tavaly év végéről.

 

Lusta vagyok okosakat írni, inkább olvassatok Wino-interjút! FB.

 

És a metálhegedű vészjóslóan sikít az éjben, és érzed, hogy megszakad tőle a szív, de aztán mégsem, mert egy szívszakadás nem olyan könnyű ügy, és végül csak annyit gondolsz, hogy "Hú, ez egy fasza lemez."

 

Az előző két KMFDM nagylemez nem tetszett, a Let Go viszont igen.

 

Csókolom, Ági van?

 

Adatik tudtára mindenkinek: megjelent a harmadik Big Scenic Nowhere nagylemez!

 

A 2018-as dupla Daydream Dystopia után tavaly második alkalommal adott ki közös lemezt Youth és a Radical Dance Faction. Azon az albumon Youth a producer és remixer volt, itt viszont már hivatalosan is kollaborátorként tüntették fel. A korong érdekessége, hogy a nagylemez szövegeit a Radicalos Chris Bowsher szerezte. Zeneileg könnyen kitalálható, hogy post-punk illetve dub/reggae szerzemények gyűjteménye, kicsivel több, mint egy órányi terjedelemben.

Helgát hallgatni olyan, mintha Björkkel és Myrkurral közösen csak úgy, minden cél nélkül bóklásznál az erdőben. Közben megérintene a természetre figyelés, valamint a jól megkomponált és felvezetett daloknak hála, a bő háromnegyed órás hanganyag végén a katarzist is elérheted. A Wrapped in Mist egy kiváló bemutatkozó nagylemez 2023-ból.

 

Mouche a lemezborítón szereplú kutyi neve, az It It Anita pedig a belgiumi Liège-ben alkotó, pont ezzel az albummal trióvá fogyatkozó banda. Ők is a tavalyi felfedezetteim közé tartoznak, és rögtön megfogott a muzsikájuk: noise rockban utaznak, szövegeik pedig minimum (ön)ironikusak, de gyakran a szarkazmusig is elmennek. Helyenként lazán áthágják a műfaji kereteket, pl. a Psychorigidben ugrálós hip hop alapok fölött húznak a gitárok. Szóval van bennük egy adag a beleszarós punk hozzáállásból is. Nemcsak a zajkedvelőknek ajánlom, mert könnyű beleszeretni a lemezbe, és végtelenítve fülelni.

 

Hiperaktív kedvencünk 2023-ban "csak" két stúdióalbumot jelentetett meg, melyek közül a végtelen című PetroDragonic Apocalypse; or Dawn of Eternal Night: An Annihilation of Planet Earth and the Beginning of Merciless Damnation ragadt meg nálam hosszabb hallgatásra. Természetesen nem hagyták abba a műfajok kalandozó bejárását (ki és mikor hallott utoljára pl. thrasht torokénekléssel együtt?), de dacára a zordabb irányvonalú daloknak, könnyen befogadható a hanganyag. Terjedelmes munkásságukban a nagylemezt pedig sacc/kábé a '19-es Infest the Rat's Nest kvázi-folytatásaként érdemes elképzelni. A sokadik remekmű a sorban, tessék csak odafülelni:

 

Közel nyolc év után tavaly ősszel megjelent az ötödik Mondo Drag nagylemez, ami folytatja a zenekari hagyományokat. A Through the Hourglass hallatán továbbra is az jut az eszembe, hogy így szólna, ha a Meddle-időszakos Pink Floydot megvadítanánk egy kis krautos Cannel és hetvenes évekbeli King Crimsonnal. Szóval frankóság.

 

Nemrég fedeztem fel Mark Heaneyt magamnak, és azonnal beleszerettem abba, amit csinál. Ötévesen kapott a faterjától egy dobszerkót, tyz volt, amikor már turnézott az apjuk bandájával a ködös Albionban.

Később olyan zenekarokban adta a taktust, mint a progrmetálban utazó Threshold (1997-1998), a Stone Roses-utód The Seahorses (1998-1999), a The Verve-gyermek The Shining (2001-2002), majd 2006 és 2013 között ő lett a legendás Gang of Four dobosa.

Bradford puritán veterán igricei töretlenül ontják a lemezeket.

Élőben: Március 7. A38

Mindhalálig rákenról, ötödször is.

 

Hat év után megjött az új Madder Mortem nagylemez.

 

Annyira jó ez megint. Vágjátok, döngölde, ahogy csak ez az ember tudja.

Az Ancient Methods remixre pedig külön szeretném felhívni a figyelmet. 

A Hippie Death Culttal a bemutatkozó album idején találkoztunk, a második '21-es Circle of Dayst viszont nem posztoltam, mert nem ragadt meg a fülemben. A tavaly harmadikként megjelent Helichrysum már egy megváltozott csapat munkája: Ben Jackson szintis-énekes kilépett, így Laura Phillips basszerlány lett a dalnő is, és a dobok mögött is új arc ül (Ryan Moore helyett Harry Silvers). Az átalakulás a zenén is hallatszik: bár a Sabbath-imádat (az albumnyitó Arise kivételével) eltűnt, a doomos-riffes, és hetvenes éveket idéző hard/heavy rockos megközelítés megmaradt. Az erősre sikeredett hanganyag szerencsére elkerülte a hallgatás közbeni retroérzés kialakulását, így már csak az a kérdés, hogy a negyedik albummal képesek lesznek-e a 111 és a Helichrysum által magasra tett lécet még jobban megugrani?

 

Tavaly nyáron jelent meg a Till the Dirt bemutatkozó albuma, és hamar megtetszett. Némi utánjárással kiderült, hogy Kelly Shaefer új projektjéről van szó, amelyben két jelenlegi Atheistes kollégája is tag, emellett olyan vendégek teszik tiszteletüket a lemezen, mint Jeff Loomis, John Longstreth, vagy Steve DiGiorgio. Zeneileg a proggeres death az alap, de a lemez egészét talán a kísérletező extrém metál cimkével lehet körülírni. A korong második felében nekem kicsit egybefolynak egymással a számok, de ezekben is megvan az erő, izom, és a sodrás. A producer pedig Scott Burns volt.

A Wall of Eyesszal megérkezett a második The Smile, illetve

az első 2024-es nagylemez a blogra.

 

A két post-punk legenda állítólag 2020 környékén kezdett el dolgozni egy közös lemezanyagon, majd amikor elakadtak a megvalósításban, Jacknife Lee zenei producer-mindenhezértőhöz fordultak. Aki vakart egyet a fején, majd az album befejezéséhez jó érzékkel és nagy csöndben összehozott egy virtuális szupergrupot. Lol és Budgie így háromemberessé vált projektjében olyan arcok a vendégek, mint Bobby Gillespie (Primal Scream), James Murphy (LCD Soundsystem), Mary Lattimore, és még sokan mások (két instru tételben pl. The Edge gitározik). A Los Angeles így a new wave-től a krauton keresztül az ipari és a trip hop(szerű) dalokig sokféle szerzeményből áll össze egésszé. Friss ötletek változatos köntösben, önismétlés nélkül. Jóság.

Az utóbbi pár évben viszonylag kevés új stoner előadó ragadta meg hosszabb időre a figyelmemet. A kivételek egyike a bolognai Holy Giant, akik nemcsak remek dalszerzők, hanem ügyesen kalandoztak el a testvérműfajok irányába is. Így a lemezen a desert rock mellett jelen van a fuzz, és a klasszikus doom is. A Diviners & Dividers ígéretes bemutatkozás, kíváncsi vagyok, hogyan folytatják majd a második lemezzel. De addig is fülelés van:

 

Tavaly ősszel a harmadik Wolvennest nagylemez is megjelent.

A Dark Path dalai hozzák a bandától megszokott magas színvonalat.

 

A jelenlegi formájában ismert civilizáció összeomlása utáni első, és az emberiség szempontjából utolsó, apokaliptikus télről szól a Cenozoa december végén megjelent nagylemeze. Mindezt hanganyagba főként a post-metal, mellette pedig a doom és a black segítségével préselte az egyemberes görög projekt. A dalok epikusak, és a témához illő módon sötét hangulatúak. Nagyon remélem, hogy a lemez által vizionált történések sosem fognak bekövetkezni.

 

Kalifoniából érkezett hozzánk a csodásan egyszerű nevű Fearing csodásan egyszerű című harmadik albuma. A harmincöt perces hanganyagra a nyolcvanas évek totális imádata miatt figyeltem fel a tavaly őszi megjelenés idején. Lehet, hogy az akkori előadók klónjai, de mivel a dalszerzést nem tolták el a koppintás kellemetlen érzéséig, nekem tetszik, ahogyan a post-punk, shoegaze, darkwave, gothic rock hullámain hajózva előadják szerzeményeiket. Hidegen tartózkodó hangszerelésük kiválóan illik a mai fogvacogtató időjáráshoz.

 

Visszatért a tél, itt van az ideje a feketefém hallgatásának. Ehhez adja magát az észak-rajna-vesztfáliai Sulphur Aeon tavalyi albuma, amely hat blackened death dalból és egy rövid introból áll. A borító jól sejteti, hogy a nagylemez szerzeményei alapból lovecrafti hangulatúak, így pl. egy lagziban biztos nem fogja pörgetni őket a zenei felelős. Pedig nemcsak disszonancia, hanem a dallamok is megtalálhatók bennük a megfelelő pillanatokban.

 

A Zahn német trió, melynek tagjai közül ketten a szintén berlini Heads. sorait erősítik, a harmadik arc, Felix Gebhard pedig 2014 óta az Einstürzende Neubauten turnébillentyűse, de saját jogán is zenész. Az Adria dupla lemez, nyolcvan percnyi instrumentális hanganyaggal, és olyasféle zenei keverccsel, amit papíron olvasva felszisszen az ember. Ennek ellenére könnyedén hallgattatja magát, mert ha a lemezborítóra pillantasz, már látod is, milyen élményt kapsz tőle. Képzeld el, hogy a nyolcvanas években autóval utaztok családilag a Balatonra, az Adriára, vagy valahová még messzebb, te walkmant hallgatsz fülessel a hátsó ülésen, és az elsuhanó tájat félig-meddig bambulva nézed. Mindezt az élményhalmazt hangjegyekbe a következő szubzsánerek segítségével öntötték: krautrock, doom, noise rock, alternatív rock, kicsinyke jazz és elektronika, post-rock. Lazán, jól megkomponálva, izzadság-mentesen visz el messzire.

 

A hetvenes évek savas-pszicho rockja, az éteri hullámok, az occult doom rock, és a gótikus metál is a portlandi Vanishing Kids zenei összetevői közé tartoznak. Mindezek mellett a szerzeményeket Nikki Drohomyreky énekesnő fátyolos orgánumával vezetik elő, és aki még ezek után hezitál a fülelésről, az inkább menjen fát vágni. Őket is tavaly találtam meg az internet bugyraiban, pedig a Miracle of Death már a hatodik nagylemezük volt.

 

A Wave Cannon előtt utoljára 2018-ban került ki nagylemez a The Machine boszorkánykonyhájából, nevük előtt pedig vagy van névelő, vagy nincs. Az új korong így a tavalyi év egyik óriási meglepetése volt számomra, egyrészt mert Faceshift című elődje nem hagyott nyomokat az emlékeimben, másrészt pont ezért nem is számítottam tőlük semmi finomságra. Pedig a Cannon 2023 legjobbjai közé tartozik: bár a sztóner jelleg mostanra maximum búvópatakként van jelen a dalokban, sokkal inkább néhol zajos, máshol inkább a kilencvenes évek első felének gitáros zenéire reflektáló, de alapból pszichedelikus rock a trió jelenlegi alkotási iránya. Vétek lenne kihagyni.

 

A bajor sivatag mélyen búgó dalait a Dune Pilot tolmácsolta

tavaly decemberben minden desert rockernek.

 

A Botteri Testvériség élete az In the Woods... után, 2. rész. Mostanra több, mint fél évet ültem ezen a nagylemezen, mert sokszori próbálkozás közben és után sem kapott el gépszíj - pedig éreztem, hogy majdnem adja az ívet. De másnak (ha még Botteri-fanként nem szerezte be a '23 májusi megjelenés óta) ettől még lehet tőle utókarácsonya. A Mourningstar egyébként a korai, az Omnio előtti In the Woods... egyenes ági folytatása: lényegesen több benne a feketefém, mint az avant-proggerség. Füleléshez pedig:

 

A norvég Leonov dalait zeneileg a doom, a post-metal és a post-rock által határolt háromszögben találjuk meg. A nagylemeznek emellett van egy határozott filmzenei hangulata is, és az ezzel együtt kialakult összkép volt az, ami nálam gyorsan beette magát a lejátszómba. Lehet, hogy semmit nem találtak fel, de dalt szerezni nagyon tudnak.

 

Pachy García Puerto Ricoban született, majd később Los Angelesben vált profi zenésszé. Ennek részeként a synth punktól a noise rockig terjedő műfaji skálán mozgó Prettiest Eyesban kezdett dobolni és énekelni, illetve teszi ezt a mai napig. Ezzel párhuzamosan az utóbbi öt évben a Pachyman név alatt reggae-dub albumokat jelentetett meg; a Switched-On a negyedik hanganyaga. Ezzel kívánok minden blogfülelőnek a 2023-as év utolsó estéjére kellemes lazulást, és egyben boldog új évet!

 

Minden megy tovább.
Csináljuk, ahogy tudjuk, ti meg nézitek, ahogy tudjátok.
Utóbbiért hálásak vagyunk. 

Faten Kanaan időtlenséget árasztó, klasszikuszenei minimalizmusban, barokkban és mindenféle folklórban gyökerező, analóg szintetizátorra komponált gyönyörű kompozícióitól egyszerűen képtelenség szabadulni. Vérlázítóan szép, egyszerűségükben katartikus, felejthetetlen dallamai szakrális monotóniával, spirituális és meditatív hipnotikussággal áradnak, hullámzanak, lebegnek és úsznak, közben történetek sejlenek fel, világok születnek, szívek dobbannak és örömkönnyek hullnak. Szerzeményeinek elégikus, melanklolikus, édesbús és kifejezetten különös hangulatát rendre tompítja az intuitív, játékos játéka mögött felsejlő meleg szeretet, puha kedvesség és odaadás. Baszott nagy művészet. 

Az idei Afterpoemet és az összes korábbi lemezét (egytől egyig zseniálisak) többször hallgattam meg az elmúlt pár hónapban, mint kis hülyegyerek koromban a Master of Puppetset. Azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy láthattam élőben, remélem még fogom is.

Ez a két brisbane-i fasz pár éve kezdte el megmenteni a rave-et, de nagyon ám. Édes pöcsöm, micsoda suttyó és mocskos és gonosz és gyönyörűen önfeledt pusztítás megy itt már. Ha nem vagy túl büszke arra az olyan baszottul kifinomult zenei ízlésedre, és szeretsz néhanapján órákon keresztül szarásig leizzadva cipőzni egy lerúgott raktárépületben, akkor könyörgöm kúrd fel a hangerőt, szedj be és engedd el magad a picsába. 

Hűha, valaki nagyon fel van baszva. Mondjuk joggal. Többet nem szeretnék elárulni, hallgassatok bele és ijedjetek meg úgy, mint én. 

(Érdemes ránézni a korábbi, idézőjelesen zeneibb lemezeire is, mindent ingyen ad.)

Ezt a pazar 2020-as lemezt gyerekkori jóbarátom, Kevin Richard Martin mutatta nekem, és hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a gyerekkori jóbarátom ízlését. Gondolom nagyjából kiderült, hogy miféle a zene.