Fájó burukkolás Japánból. 

 

Anno 2009-ben, a Tombs bemutatkozó lemezében (Winter Hours) az tetszett meg, hogy remek dalokat írtak úgy, hogy jól összekeverték a sludge-ot a post-hácéval, majd pedig, hogy pofásabb legyen az egész, egy kicsit még feketítettek is rajta. A koncepció kitartott egészen a három évvel ezelőtt kiadott The Grand Annihilationig, de a pár napja megjelent Under Sullen Skies már más úton jár. Az utó-köménymag eltűnt a szerzeményekből, helyette pedig megmaradt az iszamos mocsáriság, amit gyakran feketeségbe kapcsolnak át, majd pedig vissza a sludge-ba. Nekem ettől egysíkúvá és unalmasan kiszámíthatóvá vált a nagylemez - az ötödik számtól legalább is határozottan erőlködnöm kellett, hogy végig bírjam hallgatni. Rossznak azért nem nevezném, tehát másnak még tetszhet, így végül a posztolása mellett döntöttem.

 

Ilyen névtől mindenki tudja, hogy mit várhat: egy frankó sabbathista szittyolátust, de legalább is valami nagyon hasonlót. Amivel nagyjából el is találnánk a német banda zenei irányát, de annyit mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a mélyre hangolt heavy-fuzz riffek fölött halálmetálos gurgula hallható, nem pedig "szabályos" ének. A szövegek a drogok témakörében mozognak, amit humorosan megfogalmazva, valamiféle sztóner-doomos lebowskis szemszögből vezetnek föl. A lemez végén van egy bónusz dal is, ami a hetvenes évekbeli német együttes, a Ton Steine Scherben egyik dalának átdolgozása. Nyitott füllel hallgatandó dömpingközepi jóság.

 

A Jucifer még egyet lépett a duót a sludge-tól távolító úton: nyolcadik nagylemezükön a közel-keleti muzsikára fűznek fel itt-ott a súlyba mártott megszólalást, nem pedig fordítva. Szó se róla, a Nazm frankó album lett, szeretem is az arab zenét, de ez helyenként próbára teszi a türelmemet. Aki tengermély iszappakolást vár tőle, az garantáltan csalódni fog, viszont aki elvárások nélkül közelít feléje, az cserébe csodás hatvanöt percet kaphat tőlük.

 

A Manic Street Preachers énekes-gitárosának második szólóalbuma (harmadik, ha a '17-es The Chamber OST-t is számoljuk) Victor Jara chilei politikai aktivistának és bárdnak állít emléket, akit '73-ban Pinochet tábornok emberei meggyilkoltak. Bradfield a dalok zenéjét írta meg, míg a szövegek Patrick Jonestól (a Preachers basszusgitárosának, Nickynek a bátyjától) származnak. A szerzemények ihletői David Sylvian, Nico, a walesi Man zenekar, a Meddle időszakának Pink Floydja, és a Rush voltak. A közel ötven perces nagylemezen a gitár mellett viszonylag sok zongora hallható, a számok érzelmesek, de nem gejl típusúak, emellett óriási dallamokkal, és világmegváltó refrénekkel operálnak. Az Even in Exile fényévekkel jobb a Papolók legutóbbi, két évvel ezelőtti Resistance is Futile korongjánál.

A Red Hot Chili Peppersbe tavaly év végén harmadszor belépő John Frusciante egy hónapja megjelent szólólemezén elektronikus szerzemények hallhatók, de szerencsére nem a végtelenül kísérletező és agynyúzó fajtából. A Planet Mu-nál megjelent album szinte mindegyik dala másmilyen hangulatú: van itt 4/4-es breakbeat, savasan bugyborékoló basszusfutamok, hipnotikus dallamok, elektro-matekrockos témák a lá Squarepusher, jungle/breakcore, és még valahány név a naptárban. Nagy jóság egy örökké kíváncsi, nyughatatlan zenésztől.

 

Az a csodálatos ebben a bandában, hogy évente kitolnak átlagban két lemezt, de még sosem hibáztak. Most sem tudtak.

 

Rockzeneileg vége az évnek.

Őszintén szólva nekem az első lemezük egyáltalán nem tetszett, de ahogy a művelt német mondja: "Vox populi, vox Dei." Emellett bizakodásra ad okot az a tény, hogy az alábbi dal egy-két fülelés után kedvemre való.

Ha egy kis régi Queens of the Stone Age-re, Masters of Realityre, ésvagy All Them Witchesre vágysz, de lusta vagy előszedni a lemezeiket, akkor a portugál Places Around the Sun pont a te zenekarod. Füleldoda, FLAC!

 

Szélkéz kisasszony ezennel élőben megnyitja az őszi levitációs ülésszakot.

A New York Cityből érkező Pyrrhonnak a negyedik albumán sikerült olyan, első hallásra egymástól távol eső szubzsánereket egyesítenie egymással, mint a noise rock, a matekmag, a technikás halálmetál, és az avantgarde fémzene. Ebből már sejthető, hogy az eheti évlemeze nem egy könnyed kora esti hallgatnivaló: ez vagy legyilkolással betalál, vagy pár, kínzásnak érzett perc után a Törlés gomb után nyúlsz tőle. Minden esetre érdemes adni neki egy esélyt, mert szerintem a nem létező év végi listámon valszeg szerepelni fog.

 

A Sötét Lovag Buddha mindig győz.

A Lunatic Soul hetedik nagylemezét a szláv és a skandináv népzenék sötétebbik, ám gyönyörű dallamai ihlették.

 

Csodálatos csütörtök.

A lemez, amitől mindent megbocsátasz 2020-nak. 

 

A több mint másfél évtizedes Tűnő Idő Tárlat öt méltán népszerű slágere, újrakeverve, újramaszterizálva és részben újra felvéve. 

A Starfire után négy évvel, a világméretű járvány idején a Jaga Jazzist sajátos védekezési modellként egy piramist épített.

 

Feszesen és keményen tolja a haláli mötált a finn Revulsion, és az ötösfogat muzsikája nemcsak az öregsulis fémfejeknek szól. Dalaikban a hallgató tetten ér némi disszonanciát és grúvot, valamint leheletnyi menetelős doom momentumot is. Szerencsére nem agyalták túl a témákat: a harminchét perces album tíz dala között csak kettő  hosszabb négy percnél. Egyébként alapból átlag három (és fél) perces zúzásokkal jól fejbe ütnek, majd jön a következő csapás. A sokadik idei kellemes felfedezés.

 

Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire szeretem ezt a lemezt.

Most itt van, 10 év után, megfiatalodva.

Ja, és akár ingyen, mint mindegyik kiadványuk. 

Ma jelent meg a Fekete Agyar kislemezek b-oldalait, és ritkaságokat tartalmazó válogatása. Amiért a Bandcamp oldalukon annyit fizetsz, amennyit nem sajnálsz.

 

Az új Fates Warning nagylemez is megérkezett.

Itt van, megjött Baga a friss, finom, izlandi Sós tapír!

 

A tizenhetedik te magad légy, avagy (power) up to 11!

Az évezred-fordulón Dallasban alakult, és jelenleg New York Cityben alkotó Secret Machines 2004-ben kiadott Now Here is Nowhere bemutatkozó lemeze annyira jól sikerült, hogy a következő két koronggal (Ten Silver Drops 2006, Secret Machines 2008) nem sikerült megközelíteniük a magasra tett lécet. Így a második lemez után ejtette őket a Warner, a harmadik után 2010-ben feloszlottak; Benjamin Curtis (ének-billentyűk) a School of Seven Bellst, Brandon Curtis (ének-gitár) pedig a Cosmicide-ot alapította meg. A testvérpárból Benjaminnak nem adatott meg sok idő: sajnos 2013-ban, alig 35 évesen elhunyt. A Machines öt évvel később támadt fel, amikor Josh Garza (dobok) egy Cosmicide-fellépésen vendégeskedett, amit az újjáalakulás követett. Végül megérkezett a negyedik album, amely az első kiválóságát mutatja fel. A hivatalosan duóban működő banda afféle indie-alter-kraut-proglike zenét művel, megfejelve némi space-szel és cipőbámulással. Mindenkinek ajánlom, aki kedveli a zenei sokszínűséget.

A világ egyik legdolgosabb kollektívája továbbra sem pihen,

hanem az űr mélységeit kutatja zenei eszközökkel.

Négy dal, ötven perc, végtelen, sivatag, improvizáció.

 

A holland Stone in Egyptnek a Tectonic Electric az ötödik nagylemeze két évtized alatt, egyszóval nem kapkodják el a dalszerzést. A lassú munkatempó ellenére az alig fél órás hanganyag a tavalyi év egyik legjobb sztóner rock albuma: oszcilláló riffekkel, a sivatag mélyéből búgó basszushangokkal, valamint hegyeket rengető dobhangzással szólalnak meg a dalai. Küldeném minden sztónerikusnak, és még mindenkinek, aki szereti.

 

Nyirkos, szeles őszi időhöz nagyon jól megy a remek izlandi feketefém.

 

Mindenszentekre - Magyarországon nincs Halloween!, mint tudjuk - mi más kell, mint egy új lemez a  Lebanon Hanovertől. Larissa “Iceglass” Georgiou és William Maybelline 2 év után ismét összepakoltak egy  dark/coldwave albumot.

 

Damon Albarn megkereste a barátait és idoljait, hogy csináljanak egy lemezt, minden szám egy feat. gyakorlatilag, amit 2018 óta publikálnak a YouTube csatornájukon a tőlük megszokott animációs videókban - most össze is állt egy komplett lemeznyi anyag olyan közreműködőkkel, mint Robert Smith, Elton John, Peter Hook, Beck, Tony Allen, hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Itt a deluxe verzió feljebb. 

A múlt héten E megígérte, így két és fél évvel

a The Deconstruction után itt van az új Eels nagylemez is.

A pittsburghi Ulthar trió második, Lovecraft szülővárosáról elnevezett nagylemeze az év egyik (ha nem "a") legjobb death kiadványa. Intenzív hiperdara szűk negyven percben, ami időnként átlendül a fekete tartományba is. Ami valójában nem csoda, mivel mindhárom zenész több évtizednyi zenei múlttal rendelkezik: Justin Ennis dobos a New York City-beli Mutilation Rites-ból, és a Void Omniából, a hörgettyűs-gitáros Shelby Lermo a Bay Area-i Vastumból, Steve Peacock basszer pedig a Masteryből lehet ismerős. Erősen ajánlott csapatni.

 

Az új, Torn Arteries című Carcass nagylemez csak jövőre fog megjelenni, így addig kénytelenek vagyunk beérni ezzel a négyszámos, közel húsz perces EP-vel.

 

Tool az Óperencián - itt az új Puscifer. 

A kultbanda három eredeti tagja (Patton, Spruance, Dunn) Scottyval és Lombardoval kiegészülve újra rögzítette a kultikus '86-os demot, és egyúttal megtoldották három dallal. Csekira:

 

Az év legrondább lemezborítója mögött fájintos elektronikás dub muzsika bújik meg. Minden dalban fícsöringöl egy dumagép, a számomra ismertebbektől kezdve (mint pl. MC Navigator), a totál idegen nevekig (pl. General Jah Mikey). FB.

 

Arkansasból jön a doom, ahol a Koporsóvivők az elfeledett napokról dalolnak.

 

Miután elfüstölt a feje, a Halott Úr megadja magát,

és folytatja a hetvenes évek rockjának imádatát.

A negyedik lemezük is olyan, hogy utána csak ülsz kussban.

Aztán az egzisztenciális mélyválságból kilábalva felgyújtasz egy rendőrautót.