Ez a tokiói hölgy varázslatos. Elégikus, hipnotikus, letisztult, egyszerű és gyönyörű, finoman pszichedelikus kontemplatív hálószoba-gitározgatásában tombol az őszinteség, az egyén, és valami különös, folklórral vegyes misztikum. Pengetései jó helyekre visznek, éneke a szívedet öleli, közben meg kitágul a tér, lelassul az idő, nagyokat érzel és mélyülsz, gyarapodsz. Mesteri életmű, aminek az idei Hanazono az egyik legszebb csúcsa.
Aki ismeri őket, az tudja, hogy mire számíthat. Aki nem, az is. Mármint, mi ez a cím, meg ugye a borító. Felfoghatatlan súlyú monoton és felbaszott és erőszakos doom tagló azoknak, akik szeretik mondjuk a Primitive Mant, meg úgy általában a lóbaszó, lassú riffmonolitokat. Négy mérföldes szerzemény, de mintha egy lenne, ami jó. Meghallgatod, aztán ragasztasz egy sebtapaszt a lelkedre és soha többet nem mosolyogsz.
Ezermázsás kőkemény dúvad noise-rock. Unsane, ugye. Ilyen rffeket ingyen adni bűn.
(Az első, szintén vadkan kislemezük is ott van a Bandcamp-oldalukon, vihető nulláért.)
Guillaume Cazalet, a Neptunian Maximalismból. Erősítőbe dugott szitár és kemény, sötéten hullámzó, hipnotikus drone szól 40 percen keresztül. Amolyan poszt-indusztriális, rituális és pszichedelikus, doom-jellegű sátáni világtemetés. Úgy szól, hogy rá lehet könyökölni. Durva, nyers, nem igenli az életet, de mégis organikus, ösztönös, száll és visz magával magasokba és mélyekbe. Ijesztő, gyönyörű, lenyűgöző. Mintha a Phurpa, a Dead Can Dance és a Sunn O))) egy szőnyegbombázott metropolis izzó romjain dervistáncot járva legyezné a hülye arcodba a megtisztító fehérzsálya-füstöt.
Az Algiers fele a zseniális Nun Gun. A Nun Gun fele a Dead Meat. Tehát egy ember, Ryan Mahan. Nem egyszerű körbelőni, hogy mit csinál, de ettől még kurva jó, vagy ettől kurva jó. Kemény, málhás, feszes, súlyos ütemek, tördeltség és tonnás zaj, horrorzeneszerű szintitémák szétpusztítva, kísérletezés döggel és menőn. Sok-sok felidézett műfaj a műfajtalanság jegyében, színtiszta önmegvalósítás, teljesen egyéni cucc, amit szótlanul burkol be az Algiers és a Nun Gun lemezeiről ismerős antikapitalizmus, antikolonializmus és antifasizmus kellemes szaga. Fantasztikus zene.
Pőre, vastag techno, míves varázsszőnyegen. Olyan 20 perc, hogy utána újravakolsz.
Brazilia két kitűnő zenekarának két kitűnő embere, egy lemezen. Paula Rebellato a Raktából és Douglas Leal a Deafkidsből spirituális-rituális utazásra hív. Mindenféle szirszar, soha nem hallott tradicionális hangszer, elektronikus zaj és manipuláció, dörgedelem és kántálás és nyenyerészés a homlokod közepéből előbújó léleksikló szuggesztív tekintetének megvilágosító fényében. Katartikus és rémisztő, embertelenül kemény introspektív tagló, ami után egy darabig szedegeted majd a tudatod széthullott szilánkjait.
Akkora pszichedelikus űrrock megmenés Tajvanból, mint Makó Jeruzsálemtől. Egetrengető zajfalak, mindent kitöltő visszhangos tér, őrületes szólók torzulnak kozmikus ösztönüvöltésekbe, bongidéző misztikus folklór, asztrális síkok közötti apokaliptikus szörfölés, málhás sámánriffek, vad törzsi kalapálás, harmadik szemekbe beleálló szarrányűtt gitárok, végtelen örömzenélés boldogtalanul.
Meditatív-hipnotikus elektro-akusztikus kísérleti-pszichedelikus ambient-hangfolyam, aminek mélységesen tudattágító, transzcendenst vastagon közelítő transzformatív erejét valószínűleg csak további kötőjeles szókapcsolatokkal lehetne leírni. Fülhallgató, masszív hangerő, fekvés, sötét, kuss. Amikor már nem érzed tőle a tested, akkor se rettenj, csak menj vele és a végén köszönd meg.
Berlin lenyűgöző techno-nagyasszonya tavaly kiadott egy óriási lemezt, ami idén is baszik. A fergeteges Alientronichoz képest kevésbé lesújtó, érzékenyebb, pszichedelikusabb és a maga módján szebb, de mindez nem jelent sok mindent. Ugyanúgy le fogja szakítani a fejed, mert az a kreatív erő és energia és érzékenység, ami ebből a nőből árad, az adott.
Ó, Kandle, te vonzó asszony, hát nem kijött az új lemezed? De.
Scott Morgan minden egyes lemezével felülmúlja ömagát. Nincsenek szavak arra, hogy a Clara mennyire kibaszottul gyönyörű, mennyire egyben van, mennyire tudatos és mennyire mély. Amúgy valami 22 tagú magyar zenekar 3 perces kompozíciója alapján készült, de őszintén szólva tökre leszarom. Ennek az információnak a hiányában is rommá szedte a fejem egymás után vagy ötször, szóval. Csodálatos az egész, simán az év egyik legszebb ambient-remeke.
Odin nyolclábú lova ismét vágtat, és az Eventide változatosabbra, egyúttal élvezhetőbbre sikerült, mint a négy évvel ezelőtti Skadi. A hat szerzemény a doom területéről átmerészkedik a stoner-doom, illetve az atmoszférikus black(ened) metál mezejére is, de a coloradoi banda mindezt jó arányérzékkel, és remek dalszerzői vénával teszi, így bátran nevezhetjük új albumukat eddigi legjobb munkájuknak. Jó lemezekből szerencsére idén sincs hiány, úgyhogy ezerrel füleldoda!
Hihetetlenül izmos hard rock sztónerikus áthallásokkal Svédből, egy brutál jó hangú énekesnővel, Johanna Lundberggel. A tagság korábban olyan bandák sorait erősítette, mint Vintersorg, The Spacious Mind, Otyg. Mattias "Matte" Marklund gitáros ujjai alatt füstölnek a szólók - per pillanat ez a májusi évlemeze.
A nevével egy hatvanas évekbeli fájdalomcsillapítót idéző előadó olyan
szintű elborult muzsikát játszik, ami mindenképpen posztot érdemel.
Két évvel az Aion Tetra után megjelent a Bretus új nagylemeze, ami legalább olyan jól sikerült, mint közvetlen elődje. Most is kiváló, zsíros riffekben úszó lovecrafti hangulatú okkult nótákkal pakolták meg a korongot, így a végeredmény egy még nem létező horrorfilm doom soundtrackje lett. A talján metál jobban teljesít.
Házi szerzőket nem állítja meg az utóbbi évekhez képest szokatlanul hideg tavaszi idő sem, és ő csak alkot rendületlenül. Legújabb dalai már az ismert boltokban kaphatók, emellett persze a Bandcampen is fülelhetők. A három szám hallatán bizton állítható, hogy az elektromos űrfunk a jövő zenéje - szó szerint és képletesen is. Korábban.
A stíluskavalkádban és zenei fúzióban remekelő Sons of Kemet negyedszerre is izgalmasat alkotott. Ezek az arcok tényleg elnyomnak bármit, ami az eszükbe jut. BC.
Nyolc éve találkoztunk először a Methadone Skiesszal, és a banda azóta sem pihent: a bemutatkozó Enter the Void óta szorgalmasan adtak ki nagylemezeket, a Retrofuture Caveman már az ötödik a sorban. Dalszerzésben egyre jobbak lettek, és stílusuk is finomodott az eltelt egy évtizedben. A nagyívű szerzemények továbbra is kellemesen utaztatnak a Tejút határáig és vissza.
A 2005 és 2009 között létezett és alkotott brightoni Fall of Efrafa most megjelentette bemutatkozó nagylemezét, megspékelve az utolsó élő fellépésük anyagával.
Torontoból szól a doom-alapú, sludge-ot és heavy metalt is magába olvasztó fémzene. Az arcok nem találtak fel semmit, de ha komálod a High On Fire, Trouble, Melvins vonalat, akkor ez is tetszeni fog. Az egyik dalban szaxofont is felhasználtak a súly erősítésére, és értő füleléssel NOLA-hatások is kitűnnek a negyven percnyi hanganyagból.
A svéd Vokonis a Grasping Time után negyedszerre is egy nagyszerű proggerkedő sludge-stoner albumot alkotott meg. Emellett a lemezen Per Wiberg billentyűs (Spiritual Beggars, Kamchatka, Opeth) a vendégként fícsöringölt fazon. Nagyon zsíros.
Négy évvel a lovas nagylemez után megjelent a Jess and the Ancient Ones negyedik korongja. A hozzáállás továbbra is a hetvenes évekből merítő okkult hippisztikus-pszichó ősrock, amiben frankón el lehet merülni.
Surrogás, brunnyogás, távoli vízesések dörmögése, álomban sodrodás, hangfüggöny előtti fetrengés - valami ilyesmi a Nadja idei második nagylemezének közelítő megfogalmazása. Tematikailag az album egyébként az emberi civilizáció és egy idegen faj közti első találkozás nehézségeit artikulálja drone doomba merítve. Májusi révülés aranyat ér.
Nature is healing.
Esőzaj. Lélekinda. Bogárnesz és háborítatlan folyók csobogása.
Sokadszorra.
Erről megfeledkeztem, pedig jó. Elsőre kevésbé tűnt erősnek, némi idő kell neki, de működik.
Egy több mint 40 perces karanténkoncert. Techno-improvizáció szintivarázslattal és loop-kísérlettel, mesteri játék a modulációval, neonszínű transz és örömzenélés az In Ferneaux introspektív csendje uán.
Mint a blog önjelölt ambient felelőse a nagyérdemű figyelmébe ajánlom a messzi Buenos Airesben született Jonas Kopp albumát. A kis Jonas élete akkor változott meg zenei tudatosság szempontjából, amikor gyerekként megismerkedett a Kraftwerk Trans Europe Express című korszakos lemezével. Nem meglepő, hogy ma már Berlinben él a DJ, és alapvetően technoban utazik, de időnként egy-egy lemez erejéig más irányokba is kikacsintgat. És hogy milyen jól teszi ezt, bizonyítja ez a nagyon finom lemez.
Az Anthrax dobos zsenije a tavalyi karantén ideje alatt baráti segítséggel feldolgozott tizennégyet a kedvenc dalai közül. Az eredeti előadók pedig: a U2, Mother Love Bone, Massive Attack, RUN-DMC, Fleetwood Mac, Tom Petty, Iron Maiden, U.K., Billie Eilish, The Beastie Boys, Kiss, P.I.L., Living Color voltak. A zenésztársak neveit megtalálod a trackek neveiben.
A God is an Astronaut január 23-án a dublini Windmill Lane Recording Studioban eljátszotta a teljes, 2005-ös második nagylemezét.
Egy ideje már nem találkoztunk az Acid Mothersszel, ezért a jó idő örömére következzen most tőlük egy tavalyi koncertfelvétel! A két korongnyi hanganyagot 2019 decemberében rögzítették Takamatsuban, producere és keverője pedig Kawabata Makoto volt.
A hetvenes évek zenéibe beleszerelmesedett svédek a The Mammuthus tagjai, de nem csak egyetlen évtizedért lelkesednek az arcok. Dalaik így átmenetet alkotnak a sztónerikus vonásokat mutató, Sabbath/Thin Lizzy-féle heavy rock, és a Mastodon-like progger metál között. Izom és súly tehát jócskán van bennük, amire a gyönyörű keverés még rátesz egy lapáttal. Mondjuk adhattak volna maguknak egy frappánsabb nevet is, mert félő, hogy ezzel el fognak veszni a sok mamutos nevű zenekar között. Tudom, first world problems - inkább húzz fülest, és csapasd max hangerőn!
Nem új sorlemez, hanem egy bő fél órás, a próbatermükben egy menetben rögzített élő felvétel a The Grand Astoria soron következő hanganyaga. Füleld, mint nyúl a bokorban:
