Dallamokkal megtűzdelt aussie thrash jóság olyan arcokkal, mint a dobos John Dette (korábban: Evildead, Iced Earth, Slayer, Testament), Danny Camilleri (4Arm) és Dean Wells (Teramaze) gitárosok, illetve a számomra ismeretlenebb Nick Walker basszer. Ez a bemutatkozó nagylemezük. Fácse.
A Jealousy Mountain Duo rockot és jazzt de-, majd rekonstruáló dob és gitár összetételben működő improvizálást kedvelő német páros. Ehhez nyilván jönnek még az olyan hívószavak, mint az előremutató, és a kísérletező. Harmadik nagylemezük két éve látott napvilágot, de azt egyelőre sehol sem találtam meg.
Az első EP: két friss szerzemény, és három koncertfelvétel.
Lesz hónap végén a Dürer Kertben Jerusalem in My Heart koncert, experimentális, arab népzene, húros hangszerekkel és elektronikával, további leírásért a facebook eventet olvasd el, ott teljes leírást találsz, itt a kép mögött meg mindhárom nagylemezt.
A Sötétség nevű NSZK thrash metal zenekar a Kreator mögött Essen második számú cséplőbrigádja volt a nyolcvanas évek második felében, az utolsó lemezük huszonhét éve jelent meg, de most visszatértek, hogy nyomjanak nekünk egy kis észak-rajna-vesztfáliai prolithrast. Két tag van a régi brigádból, az énekes értelemszerűen új, hiszen az első két lemezt feléneklő Olli, és a harmadikon közreműködő Ray sincs már jóideje az élők sorában...
Megkockáztatom, hogy ezt a 2006-os lemezt nagyjából senki nem hallotta. Alig ismeri a Google, normális méretű borítót sem találtam, a Last.fm-en nagyjából rájuk se pislantottak, letölteni meg nem lehet sehonnan. A béna Soundclick oldalukról (komolyan, mi a töcs az a Soundclick?) vettem meg, ahol vaskos 128-as bitrátával árulták.
Ettől még kibaszottul meg kell hallgatni, hiszen ez a brit elektronikus formáció egyrészt kibaszott kemény és acidos és house-os és technós dögös-feszes és/vagy elúszott témák hegyeivel zakóztatja el a fejeket, másrészt pedig Jason Williamson a megváltó Sleaford Modsból is dalol a lemez jó pár szerzeményén. Mármint, komolyan, dalol. Nem csak szövegel. Fergeteges anyag, amit több embernek kellett volna és kellene hallania. Így az új Sleaford Mods kislemez előtt pár nappal jól fog esni, de akit elkap, az sokszor vissza fog térni ehhez a lemezhez. Aki meg szereti John Lydon és Shaun Ryder savas elektronikus lemezeit, az ezt is fogja.
Amúgy ha valaki esetleg talál jobb minőségű verziót, az ne tartsa magában. Addig is, ezt a számot csumára fel kell tolni:
Az előző évtizedben volt utoljára sorlemeze a brooklyni prog-jazz-core-metal zenekarnak, most megjött a visszatérő konceptanyag a Metal Blade kiadónál.
Figyelj, végülis a borítón, ahol van egy fecskefarkú gitárral talajt repesztő zombithrasher, akit a többi, Exciter, Motörhead felvarrós, bicskás punk-metálos hörögve buzdít, valamint a lemez címében, minden benne van. De tényleg. Szeressed a speed metált.
Ha jól számolom, a kilencedik nagylemez a birminghami indusztriál blackgrind metál duótól. Bónuszdalok: A The Specials Man at C&A, és a Maiden Powerslave szétcsépelt feldolgozása.
Feszes és kecsesen ívelő hidat ver a shoegaze és más indie műfajok közé a VVhile, amely sokféle téglát beépítő, önmagát ékesítő, mégis cicoma nélküli viaduktként magasodik ki Belgrád földalatti zenéinek sűrű folyójából, hogy onnan kápráztasson el minden csillingelős gitárzenére éhező zenebolondot. Precíz és kiegyensúlyozott muzsikájuk szinte kiált a play gomb ismételt megnyomásáért, amit ne bánjunk, hiszen minden egyes lejátszáskor más és más élményben lesz részünk, annyira sok hangulattal képes játszani ez a zenekar. A késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek 4AD és Creation Records katalógusát tiszta szívükből kedvelők a keblükre ölelik, az elszállósabb gitárzenékért rajongók és a post-punk minden lüktetésével együtt élők/mozgók pedig hangos üdvrivalgással fogadják majd őket, akár már a szerdai koncerten, ahol is a korábban már bemutatott, szintén belgrádi Mnjenje előtt (után?) lépnek színre.
Alaposan megcsappant a halálfém népszerűsége / színvonala mondjuk a múltkor taglalt '91-es csúcsévhez képest, dehát olyan, mint a '89-91 közötti időszak, többet nem lesz, ez biztos. Sok klasszikus nagy zenekar ekkorra már nem is létezett - Autopsy, Atheist, Pestilence, stb - vagy másfelé fordult, elhagyva a death metalt - Cancer, Massacra, Morgoth, Gorefest, stb - de voltak akik kitartottak, és remek lemezekkel jöttek elő: Cannibal Corpse, Immolation, Monstrosity, Brutality, Edge of Sanity, Arch Enemy... És ugye feltört, elsősorban a göteborgi csapatoknak köszönhetően a dallamos death metal, amit mondjuk nem mindenki köszönt meg nekik...
Nézzük tehát ezt a körülbelül negyven kiadványt, hogy mi történt a death metallal húsz évvel ezelőtt:
Ezen a héten ezt a lemezt hallgattam a legtöbbet. Ha tetszett a pár hete bemutatott Sumerlands, erre azonnal marhatsz is rá, ugyanaz a nyolcvanas évek első felén érlelt, Cirith Ungol, Manilla Road hatású buzogánylóbáló, lóhátról falvakat felégető barbarikus-heroikus heavy metal mint az. Még a dobosuk is közös (Arthur Rizk, ő producelte a megacrossover Power Trip nagylemezt, de a két utolsó Inquisitiont is), de benne van a War Hungry és a Power Trip gitárosa is, az énekes meg az a Jason Tarpey, aki a kétezres évek második felében az Iron Age nevű, texas-i thrashes, crossoveres metálos harcore zenekarral adott ki két fasza nagylemezt is. A borító totál Frank Frazetta ripoff, még úgylehet Conan, a Barbár fivérek, és a Vadak ura is előmászik a szekrényből miközben fened a szablyát a lemez hallgatása közben. Király US epic heavy metal!
A démonizált szintifutamok michigani mestere a tavalyi Behemoth LP után máris kidobta a következő slasherwave őrületét, aki a digitális pentagrammokat élőben is akarja dobálni színpad felé, az pont egy hét múlva megteheti a hajón: facebook event
A lemezhez tartozik egy hatszámos bónuszmatéria is, azt elfelejtettem hozzácsapni, külön mindenki behúzhatja a kompjúterére a synthpoitation mappájába innen: Non Paradisi(Secret Arcana), vagy bandcampről is begyűjthető nulláért.
A szépelgő balfaszmetál egyik zászlóvivőjének új nagylemeze, az előzőt nagyon utáltam, ezt simán végig bírtam hallgatni, kétszer is.
Öt év után DJ Shadow is új nagylemezzel jelentkezett. Szerintem a legjobb anyaga a 2002-ben megjelent The Private Press óta.
Ha szereted az atmoszférikus naturelover black metalt, biztos ismered a manchersteri Winterfylleth lemezeit, szám szerint ez az ötödik, és körülbelül ugyanazt nyújtja mint az eddigiek, amit már a borítóról is le lehet szűrni.
A Toxic Holocaustos Joel Grind is beszállt a synthwave őrületbe, "Instrumental synth music for fans of 70's and 80's horror movies soundtracks, ambient and new age music. Drawing influence from John Carpenter, Tangerine Dream, Fabio Frizzi and Jean Michel Jarre." Nem is küldi rosszul amúgy.
Pár napja fent van az énekesnővel kiálló belga (poszt)black/dark/hardcore/metal hibrid Oathbreaker harmadik nagylemeze is.
Az olaszok negyedik nagylemeze pont olyan, mint a(z ismét) kiváló Paolo Girardi borító. A lemezt a Twitching Tongues / Nails / Disgrace soraiból ismert Taylor Younggal vették fel, na ha tetszett mondjuk az idei Nails, ezt is meg fogod enni. Amúgy ez is jól kicsúszott, elvileg november eleje a megjelenési dátum.
Ha feldobom kísérletezős jazz, ha leesik motorikus rockzene, vagy desert blues, vagy esetleg a kötött formákat felrúgó, egyszerre hipnotikus és transzba behúzó kaotikusság. Bandcamp, korábbi anyagokkal.
Bár a facebookos közösségünk egyik tagja már megosztotta, azért ékesítse a blogot is Kelet-Közép-Európa legjobb punkzenekarának vadonatúj anyaga.
Portugál pszichedelikus rock and rollba ojtott német free jazz legenda dializálja a szívcsakrádat.
Mivel Wayne Hussey hivatásos gótrock legenda azt mondta a lemez kapcsán hogy „Számomra ez a lemez a régóta elveszett hiányzó láncszem a Sisters Of Mercy First & Last & Always albuma és a mi God's Own Medicine-ünk között" meg hogy "Ezúttal azzal a céllal láttam neki a munkának, hogy egy 1985-ös megszólalású albumot készítek", alaposan felverte az érdeklődésem a cucc felé, és pár napja végre rá tudtam tenni a markomat egy promóra. Még emésztődik, nem lesz ez rossz, de persze egy új Walk Awayt azért ne várjon senki.
Nem hittem volna, hogy hallok még valaha olyan slágeresen fogós, vidám, cinikus és odamondós power pop lemezt, mint a Lush Ciao! című örökbecsűje, de úgy tűnik, hogy rosszul hittem. Ez az ajánlóm.
Austin, Texas. Állott sörszag, gatyára száradt húgy, fogak alatt korcogó üvegszilánkok. A Carl Sagan's Skate Shoes debütálása száz százalékos noise-rock mestermunka, amiben ott veri a Sonic Youth, a Shellac (és néha a Rapeman), a The Jesus Lizard, a Mule, szóval minden zajrocker készülhet a pszichotikus lüktetésre, a nyekergős és nyomorult ütemekre, a bepállott mikrokozmoszok katartikus fingszagú szétrobbanására, a haragos üvöltésekre és az esetenként meghökkentő komorságra is. Amúgy kurvára meg van írva az egész, felesleges hang nincs, csak a piedesztálra emelt '90-es évekbeli noise-rock szentségei zúgnak itt hibátlanul.
Ez is idei lemez, ez is az év legjobbja. Szintis-bugis, rideg és hideg francia post-punk transzmunka ez, amire csak mozogni lehet, annyira kibaszottul tele van pakolva fogós témákkal, és a műfajra jellemző megunhatatlan énekkel. Nagyon ki van találva, nagyon össze van rakva, eszelősen szól, árad stílus és az intelligencia, érződik a Depeche Mode, de kit érdekel. Az egészet átjárja a kurva nagy semmi jégvirágos táncparkettjének szexi félhomálya. A nyitószám grúvjától én nem tudok szabadulni, és szerintem ember nem lesz, aki utána nem merül el ebben a csodálatosan setét lábrázásban.
Shane Embury (Napalm Death), Danny Lilker (Brutal Truth), és Scott Lewis (Exit-13) 1995-ös indusztriális nihilista mocsoktechnója. Klasszikus diszkózene a '90-es évek poklából. Akinek nincs meg, annak legyen meg, mert eret vágni döngetve és cipőzve az igazi.
A zseniális borító a műfaj kedvelői számára kiabálja magából, hogy itt bizony retardált noise-rock lesz. Megint. Mert kurva jó. A Contortion Horse egyetlen, 2013-as kislemeze egy fékevesztett kisegítős igavonó ló, pofán rúg és seggbe nyal, mélyen dörren és magasan repül baszottul készen, kíméletlen szennyorkán az egész, döbbentesen sújtó riffekkel, láncrázó óbégatással, harapós taglókkal, és természetesen dekadens faszlóbálással. Minden percét meg kell becsülni, csodálatosan beteg és szemkápráztatóan kemény.
Egy új Cherubs-kiadvány mindig ünnep. Főleg, hogy van rajta egy Shit and Shine remix is.
A kanadai THe Pre-Nods 2014-es egyetlen lemeze. Tipikusan az a rohadék szemét punk, amire dicsőséges bebaszott táncot lejthet az ember, szemérmetlenül dagonyázva mások turhájában. Deviáns, múltidéző hardcore mulatság, amitől minden szégyenérzet nélkül fogsz az utcán brunyálni, beszólsz a türelmetlenkedő nyugdíjasoknak, és megcsíped a rendőrnők seggét. Ocsmány jó kedély, színtiszta punk, aki szereti a gányt, az erre nagyot fog menni.
