Abból, hogy van Primitive Man tag is zenekarban már sejthető hogy mi lesz itt, csúnya, gyors, disszonáns grind/death/black vegyület. Két éve volt már egy hatszámos EP, ez most az első nagylemez - 23 percével sokkal ez sem hosszabb mondjuk, mint az volt.
A Deap Vally lányduóval bő két és fél éve, első albumuk megjelenése okán találkoztunk. Most pedig megérkezett a folytatás, ami ráadásul jobban sikerült elődjénél. Csekira:
Gondolom érdekel embereket egy új Pixies-lemez.
Craig Clouse új Shit and Shine kiadványa megint más, megint máshogy gyilkol, az arc egyszerűen megfoghatatlan. A Teardrops sem egyszerű, sőt, nevetségesen nehéz. Kíméletlenül vandalizálni fogja a füleket és elméket, már ha valaki veszi a bátorságot ehhez a végtelenül gyilkos durvuláshoz. Gyalu baszki, nagyon.
Az arkansasi Pallbearer új háromszámosa sem volt még kint, rajta a tavaly Flexin megjelent Fear & Fury dallal, valamint egy Black Sabbath (Over & Over), és egy Type O' Negative (Love You to Death) feldolgozással.
20
Itt az új Xander Harris LP, remélem hozza azt a hangulatot, amikor a táncparkett fölött forgó diszkógömb fényében felcsillan a borotva, abban a diszkóban, ahol a sarokban Carpenter cigizik.
Na ha erre az évre még nem elég a szupergrupokból, itt van ez is:
Ben Weinman: gitár - The Dillinger Escape Plan
William DuVall: ének - Alice in Chains
Brent Hinds: ének/gitár - Mastodon
Pete Griffin: basszusgitár - Deathklok
Thomas Pridgen: dobok - Omar Rodriguez-Lopez
Zsíros, mocskos doom az angliai Birminghamből, minden metál őshazájából. A Kroh zenéje helyenként okkult felhangokkal, illetve gót rockos hangulati elemekkel is operál, de az egészet a lengyel származású énekesnő, Olivia hangja teszi egyedivé. Lassan, elnyújtva kántál, mint aki szögbe lépett, de nem akarja kihúzni. Hallgatózás lehetséges:
Az elszállt INNIS trióval négy éve, a Bowing Not Knowing to What című nagylemezük kapcsán találkoztunk. A nyerő formulán azóta sem változtattak sokat: köldöknéző space rockot tolnak, ami át-átcsúszik a súlyosabb pszichedeliába. Füleldoda:
A Kevin Hufnagel / Colin Marston (mindketten Gorguts is, többek közt) / Jeff Eber nevével fémjelzett teknikás avantgard instru prog jazz metal Dysrhythmia hetedik nagylemeze, akik utaznak az ilyesmiben, azoknak nem hinném hogy ismeretlen lenne a nevük.
Persze ez még nem egy "rendes" új sorlemez, hanem a tavalyi High Country lemez tíz dalához készült akusztikus átirat.
A remek stoneres-bluesos vintage hard rocker Crobot harmadik nagylemeze. A The Legend of the Spaceborne Killer most nincs rajta!
Ha ezt a kikúrt lemezt tavaly, megjelenésekor hallom, teleordítom az internetet. Ez a lemez akkora kibaszott nagy rockmonolit, hogy nincs ember, aki ne baszna rá szét egy rendőrfalanxot, egy szalmabálát, egy politikust, egy vegánt, egy lakótelepi liftbelsőt. Kiüríti az agyad, megacélozza a puha gerinced, izzó vérrel tölti meg a fejed és csak mész és üvöltesz és nem lehet megállítani, mert ez a lemez ott zúg a füledben és legszívesebben egy marhalábszárcsonttal kergetnéd az egészségüket féltő ellenségeidet. Ez a lemez egy őrült nagy csoda.
Az első kazijuk és egy splitjük odabent van.
A Buildings a Volunteerrel együtt tért vissza, szóval itt van a Volunteer is. A Volunteert minden értelmes ember imádni fogja, mert minden értelmes ember szereti az Unsane-t.
A Buildings eddig nálunk csak a 2014-es kislemezével képviselte magát, ami több int a semmi, de a kortárs noise-rock egyik legvadabb hordája ennél többet érdemel, úgyhogy mindenki készítse a döngető izmait, a Buildings ugyanis nem kímél senkit és semmit. Pszichotikus, frusztrált agresszió árad simán egyéninek is nevezhető dalaikból, melyek tömörek, összetettek, dögletesen nehezek és a faszlóbáló büdös dekadencia ellenére is elképesztően fogósak. A Buildings az újhullámos zajrock (és talán a picsogástól mentes post-hardcore) egyik legnagyobb bandája, akik nem hiába spliteltek már a kibaszott Hawks-szal és idén a kibaszott Volunteerrel. A Braille Animals kurva nagy klasszikus már, én nem találom tőle a fejem, de az életművükben véletlenszerűen turkálva is csak böszme taglókba lehet botlani.
Finn zajrock banda. The Jesus Lizard, Bellini, Shellac kombó, ennélfogva színtiszta noise-rock. Aki zajrocker, az leszedi ezt a három lenyűgöző lemezt. Fogalmam sincs melyik a legjobb, épp amelyiket hallgatom, attól libabőrözök.
Mármint most komolyan, mennyire gyönyörű ez a dal már az első lemezről:
És ez jön utána bazdmeg:
Ezt találtam. Az álmok. Hiszterizáló post punk halu dubos zöngékkel, mintha a Pop Group találkázna a Peaking Lights-cal, túlvezérelt üdítőitalok, húsevő koktélcseresznye megeszi a megszeppent krokodilt. Becsületkasszás bandcamp. Nálam már burjánzik.
Nem nagyon foglalkoztam még soha Chris Black zenekaraival a blogon pedig eléggé bírom a srácot, valamikor rövid ideig a Nachtmytiumban is zenélt, és most is van vagy négy-öt aktív zenekara, amiből a Dawnbringer Nucleus-a, vagy az utolsó Superchrist lemez (Holy Shit) egészen kiváló anyagok voltak, de mind közül a High Spirits az abszolút kedvencem, amióta hallottam az első két demót még valamikor 2009 körül. Azóta ez már a harmadik nagylemez (ha az első két demót összevonó Self titled kiadványt is idevesszük akkor negyedik), és már a nyitó, abszolút Thin Lizzy/korai Maiden ízű Up and Overture félperces intró elején éreztem, hogy ez a fickó megint megcsinálta (az egész lemezt egyedül játszotta fel, ő volt a producer is), az első három dal akkora levegőöklöző/léggitáros old school US heavy rock/NWOBHM, hogy a farmerdzseki magától felugrik a válladra, és már indulsz is a serkenő bajszú, hosszúhajú haverokkal hogy bevegyétek a nyolcvanas évek legelejének neonfénytől pulzáló, szeméttel teli nagyváros éjszakai utcáit. A lemez egyébként mindössze fél óra, de az legalább minden üresjárattól mentes, nálam első nekifutásra négyszer ment le egymás után munkában, egyszerűen muszáj voltam mindig újraindítani. Rajtam kívül nem tudom ki fog ennyire lelkesedni érte (senki), de igazából tökmindegy, nálam ez 100% hogy évvégi top 5. A "poros" hangzás is nagyon a helyén van, a borító meg amúgy mennyire '79-82?
Ötödik SubRosa in da house!
A buffalo southern/hardcore/metal/punk Every Time I Die nyolcadik nagylemeze is itt van, ők sem tértek le az eddigi útról, fogalmam sincs ki szereti őket itt, mindenesetre ha már az összes lemezüket kitettem eddig a blogra, ez is kikerül, nyilván.
Az ötödik Trap Them LP, nagy változás nincs, kiadó most is a Prosthetic, producer természetesen most is Kurt Ballou. És plusz színtérpont jár a Nihilist demók emlegetéséért az interjúkban.
Küldeném mindenkinek, aki manapság Opeth.
Szép csöndben idén Apple kisasszony első nagylemeze is betölti a huszonhármat.
Speckmann mester nem nyugszik, idén már volt egy remek Master lemez, most meg már itt is van a Rogga Johanssonnal közös zenekarának új lemeze, 2013 óta már a harmadik, az old school death metal fanok örömére.
Ez is kint van pár hete, de mivel a Morbid Angelbe visszatért Steve Tucker zenekaráról van szó, érdemes ráhallgatni. A lemezt Erik Rutan produceri közreműködésével vették fel, tehát ha szereted a Morbid Angel Tuckerrel készült cuccait vagy a Hate Eternalt, hallgasd meg.
A tiszteletbeli svéd, amúgy cseh Brutally Deceased harmadik nagylemeze, természetesen most is az old school skandináv - a nevük is egy Grave dal címe - halálfém ösvényét tapossák. A borító Paolo Girardi.
Az oaklandi bandát hallgatva mintha a Goblin jammelne együtt a Pink Floyddal,
miközben mindannyian mérgesek, mint a punkok.
A német Űrurak a tavalyelőtti Szinapszis után
most a Napot cseppfolyósítják. Méghozzá igen kitűnően.
Az van, hogy Falco a Christian Fitness új lemezével (is) megugrotta a Future of the Leftet. A McLusky-t nyilván nem, de ez semmit nem jelent. Baszott nagy zene ez.
Akkor itt van az elég nagy elvárásoknak nekimenő, kultikus norvég zenekar visszatérő lemeze. Egyelőre 192.
*szerk: Jött is egy 320, link cserélve
