Ellepte a világot az új Narkós Sátáni Kosz, a facebookon már elérhető pár napja, a blogon csak mostantól lehet fetrengeni benne élménydúsan. Emlékszem, egy bő két évvel ezelőtti szaxofonos-zajrockos szombati napon majdnem egyszerre debütáltak nálunk a Humanshapes-el, akik szintén most jelentették meg új lemezüket. Aki akkor lemaradt a bemutat(koz)ásukról, az most pótolhatja, aztán ugorhat is erre a második lépcsőfokra, de hogy nem fog nyílt törést szenvedni, azt nem tudom garantálni. Ennek a bandának a vén kontinensen jelenleg nemigen akad párja. Tégy egy próbát velük. Tartsd be az orvos által felírt lizergsav-diétát, üsd ki az összes villanykörtét a lakásban, majd hallgasd ezt a lemezt Samhain éjjelén, és látni fogod a zene elől jajveszékelve menekülő túlvilági teremtmények hadát. És aki úgy érzi, hogy nem csapta szét kellőképpen az új Taman Shud nagylemez, az ezzel méltóztasson szétüttetni magát.
Na jó, nem tudok nem elérzékenyülni, amikor megpillantom ezt a zenekarnevet. Az úgy volt, hogy nagyon sok évvel ezelőtt megismertem a Back-Stage Pass című válogatáslemezt, ami hát kábé az első igazán meghatározó punkzenei élményem volt. Vagy a szanaszét másolt Nosztalgia egyveleg kazi volt az első? Mindegy, valamelyik a kettő közül, nem tudom, de nem is ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy ekkor döbbentem rá, a fals és kántáló punk énekszó, a hangos és teljesen széteső gitárok, a primitív basszustémák, és a végtagjaimat ösztönösen az addig még csak hallomásból ismert, pogó nevű táncra csábító tempók valahogy felül fognak írni mindent, amit addig a rockandrollról gondoltam. Közhelyesen hangzik, persze, de miért is közhelyes? Ja, mert mindenki így emlékszik vissza az első találkozásra. Háppersze hogy így, mert tényleg ilyen az első találkozás. És a Slaughter & The Dogs eszméletlenül jó dolognak tűnt, talán ők voltak a legnagyobb kedvenceim erről az albumról, azzala két csodálatos, hihetetlenül spontán és hányaveti, a korai glam rockot lehányó majd újraértelmező, fura ritmusokra még furább énekdallamokat pakoló, pazarul pontatlan punk rock dallal. Pedig nem kisebb nevekkel szerepeltek együtt a lemezen, mint az Angelic Upstarts, a Stiff Little Fingers, és igen, ó istenem, a UK Subs! Csak míg az imént felsorolt bandák nagyjából folyamatosan futottak és eléggé bebetonozták magukat a punktörténelembe, addig a Slaughter & The Dogs leginkább ismeretlen maradt, többször is feloszlottak, alig jelent meg lemezük. De most, tizenöt év után, ismét hallatnak magukról, amit nyilván fenntartásokkal kell kezelni, ugyanakkor tessenek őket nagyon tisztelni. Én meg kutya legyek, ha nem rakom ki valamikor az első albumukat, a Do It Dog Style-t.
Végezetül egy bulvárigényeket (is) kielégítő, nagyon rövid részlet egy interjúból, ami a Magyar Taraj 7. számában (2002 nyara) jelent meg. Dave Ensminger kérdez, Wayne Barrett énekes válaszol.
MT: „Wayne, hogy tölthet egy rock'n'roller ilyen hosszú időt Franciaországban? Nem ismerek egyetlen valamirevaló francia rockzenekart sem."
Wayne: „Dugtál már francia nővel? Akkor megtudnád."
Weasel Walter, a The Flying Luttenbachers, a Behold...The Arctopus, a Burmese, és még ki tudja milyen őrült faszom együttesek gitárosa áll a Cellular Chaos mögött, akiknek az első lemeze megjelent már nálunk, és most már az új is. Olvassátok el mit írtunk róluk korábban, kurvára arról van szó. Brutális agycsúszda, dekadens kópéság, lázálomszerű sietős víziók, idegroham, zeneünnep. Admiral Grey predig hatalmas énekes.
Odabent a rend kedvéért minden kiadványuk ott van.
Az argentín Picaporters muzsikája a hetvenes évekbeli elszállós heavy rockban gyökerezik, amit színesre-illatosra fest a gitárokból felszálló ganjafüst, közben pedig az énekes a lelkét is kiüvölti. Bandcamp-oldalukról akár ingyen is viheted.
Itt a psychobilly legenda Nekromantix most hirtelen nem is tudom hányadik nagylemeze (kilenc-tíz környékén lehet), szerintem én az öt évvel ezelőtti What Happens in Hell óta nem is hallgattam őket...
Az Æthenort jelenleg a következő négy zenész alkotja: Stephen O'Malley, Daniel O'Sullivan, Kristoffer Rygg (utóbbiak mindketten az Ulver tagjai), és Steve Noble (Brötzmann Trio). A Hazel szerzeményei a banda 2010-es olaszországi körútján kezdtek el körvonalazódni, és mostanra nyerték el végső formájukat.
A denveri doom zenekar tavalyi bemutatkozó nagylemeze, a pár helyen egész magasztalt Absolution azt hiszem nem kapott posztot itt, viszont ez a pár hete megjelent második lemezük még az elsőnél is jobb lett, úgyhogy legyen itt, ha kell egy nem a tucat weed, kecske, wizard sulykoló remek doom lemez, ess neki.
Hasonlóan az olyan frankó bandákhoz, mint a Truckfighters, a Graveyard, a Witchcraft és a Blues Pills, Karmazsin Kapitány is a svéd Örebro városának szülötte. Zenéjük alapvetően a hard rock és a grúvi rákenró keveréke, ami néha kicsit elcsúszik a sztóner felé. A Remind - ugyanúgy, mint 2012-es Dancing Madly Backwards című bemutatkozó lemezük - ráadásul igencsak jóra sikerült, kiköszörülve ezzel a hírnevükön esett tavalyi, az Ageless Time okozta csorbát. A Small Stone Records kiadványa:
A hat évvel ezelőtti Ashes nem hagyott mélyebb nyomokat bennem, az idén 10 éves Let the Churches Burn-t viszont nagyon szerettem. A The Order of Things szerintem valamivel jobban sikerült, mint 2006-os elődje. A játék alapjaiban persze nem változott: zajos pszicho-sludge révület, Franciából. Ezek az arcok nem Sumákolnak:
A palm deserti Ten East a blog megszületése utáni első évben kapott posztot (az egyénként pár nap híján tíz éves) Extraterrestrial Highway című kiváló bemutatkozó nagylemezével. A banda zenészeit egyébként olyan társulatokból ismerhetitek, mint a Yawning Man, a Fatso Jetson, a Kyuss, vagy a Black Flag. Ennek ellenére nem a megszokott kaliforniai szittyolás sztónert tolják, hanem itt tágabbak a zenei határok - ami mellett persze a jammelős-kísérletezős fíling is megvan. Aki ennél többet szeretne tudni róluk, annak ott van a Wiki-oldaluk.
Tavaly a Taman Shud bemutatkozó albuma volt a leginkább közkedvelt posztom, körülbelül tízszer annyi lájkot kaptam, mint általában (huszonvalamennyit), aminek nagyon örültem, mert bebizonyosodott, hogy mégsem annyira szar az ízlésem és mások is az év egyik csúcsteljesítményeként tartják számon az említett korongot. Most itt a folytatás, amivel ha csak megközelíti a zenekar a Viper Smoke színvonalát, akkor én már bőven elégedett leszek. Csoporttagunkat pedig dícséretben részesítem, amiért működésbe hozta az albumfigyelő jelzőkürtöt.
Shintaro Sakamotóra pár hete találtam rá, és lépten-nyomon azon kapom magam, hogy a mappájába téved a kurzorom. Valami igazán bizarr, perverz élvezetre találok ezeken a lemezeken. Elcsigázóan vidám soft rockjának alján csehovi fájdalom lakik, egzotikus hangszerelésében valami szívfacsaró nihil. Andalító hawaii gitárok, kedvesen kopogó marimbák, dzsemirokvájos basszusok visszafogott diszkólüktetése, műanyagos szintetizátorhangszínek a nyolcvanas évek sötét oldaláról, bendzsók, fuvolák, kongák, torzított mókusvokálok, éteri, már-már elviselhetetlen vidámság és jópofaság, torokszorító móka. A legízibb easy listening mögött rejtőző pszichedelikus borzalom, a liftzenékből kiszivárgó vattacukorkáosz. Shintaro énekhangja kellemesen belelazít egy kényszerzubbonyos koktélpartiba.
Van ity valaki, aki emlékszik még ezeknek az arcoknak a méregerős debütalbumára? De jó is volt az. Nem mindennapi popérzékenységüket már akkor éreztették az utcai oi!/punk himnuszok némelyikében, ám ezúttal egyáltalán nem rejtik véka alá.
A francia post-punk pápák idén is kurva jó albumot csináltak. Talán eddig a legjobban ez tetszik tőlük, bár az előzőre is ezt mondtam volna. Nagyon súlyos az első fele, brutális a nyitódal, aztán egyre furcsább lesz az anyag, ami tök jó, és egyébként valahol a névjegyük is ez. Aki post-punk, az nem hagyja ki.
A nagyon bánatos londoni triónak öt évvel a debütáló lemeze után sikerült végre összerántania a második albumot, vidámabbak most sem lettek, lazán be is indítanak a lemez elején egy 16 perces siratóval, viszont a torzított gitárok, na, azok teljesen eltűntek, doom metal helyett gyászrock.
Akkor lehet búcsúzni a zenekartól, élőben meg majd februárban. De aggódni nem kell, pár év múlva úgyis lesz majd nagy reunion, lemezen meg a Calculating után úgyis már csak lefelé vezet(het)ett az út...
Épp ma mutatott be egy új dalt a zenekar, a szürkezónában meg már meg is jelent az egész nagylemez. Ez a Chuck Billy / Skolnick / Peterson / Hoglan / DiGiorgio milyen felállás már.
A tavalyi három, egy-egy számos kislemez után megérkezett a legendás Watchtower új EP-je. A tavalyi három dal mellett egy 2010-es szám (The Size of Matter), és egy vadonatúj szerzemény, a Mathematica Calculis található meg rajta.