Mostanában nagyon sokat hallgatom ezt a lemezt. Ettől vagyok kiegyensúlyozott, jókedvű, laza és szép. Bizonyára sokan hallottatok már pár dalt róla, eléggé nyomatták őket 2014-ben. Mondjuk pont azért, mert jó. Kellemes hétvégét, higgadjatok le és simuljatok el erre. Érezzétek, hogy jó emberek vagytok. Azt most hagyjuk, hogy milyen zenét játszanak. Adjatok nekik még egy esélyt, ha esetleg két éve még annyira körülszopott sztárszarnak hittétek őket. Ja, és próbáljatok meg táncolni, mert olyan.
Újabb együttes Seattle esős városából: a Black Bone Exorcism zenéje olyan, mintha egy doomosabb Neurosist hallanánk. A szerzeményeket maximálisan definiálja a lemezcím: szó megszakad, lehellet bennszegik, a csont összetör, a szív megszakad tőlük.
A kanadai Duotang másfél évtized hallgatás után adta ki negyedik nagylemezét. A New Occupation energikus dalai a mindennapokról, és a mindennapos problémákról, tapasztalatokról szólnak. Zeneileg tipikus határvidéki muzsikával állunk szemben, ami harmadrészt indie rock, harmadrészt proto-(post-)punk, harmadrészt pedig power pop. Az ősz egyik nagyon kellemes meglepetése.
A Year of the Cobra seattle-i vegyes duó, amelyben Amy Tung-Barrysmith basszusoz és énekel, Jon Barrysmith pedig dobol. A játék neve alapból doom, amibe helyenként fuzzos groove-ot, és némi pszichedeliát injektáltak. A nagylemez utolsó előtti dalában (Temple of Apollo) pedig bemutatják azt is, hogyan lehet gitár nélkül punkoskodni. A zenei összképről nekem a Talbot, illetve az OM egyaránt beugrik.
Ránézel a borítóra és tudod miről van szó. Ha nem, akkor tök hülye vagy, már bocs.
Amúgy az arc bandcamp oldalát azok azért böngésszék át, akik a '80-as években rekedt carpenterizmus helyett inkább szintis középkori fantasy prüntyögést hallgatnának. Nekem büdösek, de hátha.
Mondjuk inkább ezt kellene, mert ez kurva jó. A The Highway Goes Ever On című szám rettenetes odabaszás, például.
Aki nem lejt és ugrál és transzol erre a lemezre, az biztos az új Metallicát várja. Istentelenül fogós és vaskos izompop ez, a '80-as évek szintifetisizmusától megbabonázva. Techno, EBM, electropop, dance, new wave és sötét synthwave elemek gyúródnak egybe ezeken a kitűnő dalokban, melyektől a latex magától simul a seggekre, a neon pedig minden testnyílásból ömlik. Felemelő, kimunkált, nagyon megszólaló, elragadó, Depeche Mode-on élősködő zene, felszedett táncparkettekre és lassú esti buszozásokhoz is tökéletes.
Vagy másfél hete készülök kirakni ezt a remek darkwave/post-punk lemezt, ami az ötödik a zenekartól, és talán az eddigi legjobb, bár eddig is jók voltak. A szintén portlandi Shadowhouse-tól sem állnak messze, de azért az dalokból valamivel jobban állt, de a hangulat itt is kiváló.
A svájci kéttagú Bölzer két kislemezével (Aura - 2013, Soma - 2014) a death/black underground egyik nagy reménységévé lépett elő, most jött el az első nagylemezük ideje.
A Hexxus székhelye az alabamai Birminghamben található (a város Székesfehérvár testvérvárosa, bár ez az adat a poszt szempontjából lényegtelen). A trió világvége hangulatú sludge/post-metálban utazik, úgy is mondhatnánk, hogy a Neurosis követői. Kóstoló
Sötét hangulatú lassúság - jobb híján nevezzük post-rocknak - uralja az EatW szerzeményeit, Rachel Davies énekesnő pedig olyan előadóktól tanulta tudományát, mint Chelsea Wolfe, PJ Harvey vagy Zola Jesus. Időnként persze durvulnak kicsit, és a shoegaze-es gitárfüggönyt is bevetik. Bandcamp-oldalukon a korábbi kiadványaik is meghallgathatók. Csekira:
Ez az 1999-es lemez a Sexual Surrogate egyetlen egész estés kiadványa, amire én pénzt is áldoztam, csak hogy meg tudjam osztani azokkal itt, akik úgy csüngenek a Shellac és a Rapeman, valamint a Tar csecsén, ahogy minden tisztességes embernek kellene. Kibaszott mestermű, aminek valamiért nincs híre.
Avarrugdosó és cipőbámuló rock, némi utópunkkal megbolondítva: ennyit tud a brit Dead Rabbits harmadik nagylemeze. Zenéjük egyszerre idézi meg a Spacemen 3-t és a My Bloody Valentine-t, és bár nem találták fel a spanyolviaszt, az Everything is a Lie nagyon kellemes őszi muzsika. Bandcamp-oldalukon ráadásul a régebbi anyagaikat is meghallgathatod.
A holland-svéd Minotaur Head bemutatkozó albumán halállal kevert rémséges metál hallható, olyan előadók nyomain, mint a Sabbath, a korai Cathedral, vagy a Winter. A négyesfogat saját muzsikáját az apokaliptikus doom metal skatulyával illeti - amiben van valami, főként, ha hozzátesszük, hogy a banda két fő agya Bob Bagchus (ex-Asphyx, Soulburn, stb.) dobos és Rogga Johansson (The 11th Hour, Demiurg, Revolting, stb.) gitáros/gurgulázó. A negyven percet alulról súroló hanganyag nem rengeti meg a metál világát, de több, mint kellemes hallgatnivaló.
A Rhyton a Kykeon és a Redshift után legújabb nagylemezén is is folytatja a görögös-utazós tematikát. Két monumentális szerzemény, negyven percben. Pszicho-fakin-delikus.
Friss zenekar Portlandből, akkor ajánlott, ha kedveled a modern, disszonáns black/death vonalat, amit például az izlandiak is művelnek, D.G. vendégszerepel is a Misþyrmingből, és a Bethlehem főnök Jürgen Bartsch is, többek közt.
A floridai Junior Bruce (benne a kilencvenes évek egyik kultikus sludge/metalcore zenekarának, a Bloodlet két tagjával) négy éve kiadott egy remek sludge-stoner lemezt, most ért ide a második, és ez is jó, High on Fire, southern sludge rock fanoknak ajánlott. A nevüket amúgy a '75-ös kult b-moziból, a Death Race 2000 egyik szereplőjétől kölcsönözték, amiben még Stallone is versenyautóba ült, mielőtt még Rocky lett.
