Így az év végén nézzük meg még azért, hogy állt a thrash metal harminc évvel ezelőtt, mert nem kis dolgok történtek. Megjelent két olyan lemez, ami az egyetemes fémtörténet legkiemelkedőbb, örökranglistás tételei közé tartozik, de rajtuk kívül még rengeteg érdemes anyag jött ki, valamint a crossover- és a teuton-rajongók is igazán dúskálhattak. Ahogy lenni szokott: vannak köztük megkerülhetetlen klasszikusok, nagy becsben tartott underground lemezek, elfeledett gyöngyszemek, és nem véletlenül elfeledett középszarok.
"We were born to sacrifice your souls to bloody metal Death is behind us all, lose the fear of killin’ hard Metal is the only aim you have to live your life for Thrash until you are knocked down, metal is your last resort"
Kirobbanó műfajgermó ez Angliából, rock and roll orkánnal, garázsporos heveny beleszarással, mindent uraló punksággal, dögletes pszichedelikus blues alhangokkal, hányaveti dalszerkezetekkel, nyers gógyival, ösztönösséggel, és gondolatokkal teli post-punk vagánykodással, haraggal és eszképizmussal és érzésekkel. Az biztos, hogy nem a tucat garázs punk and roll riffelde ez, és ezért nagyon megéri szeretni is. Én javaslom, hogy albumként hallgassátok, nagyon összeáll a dolog. Nehéz is egy kiragadott klipes dallal eladni, de mondjuk itt van ez:
A Naked Star bajor duó, az Ancient Rites pedig a bemutatkozó nagylemezük. Súllyal terhelt doomban utaznak, olyan bandák nyomdokain, mint az Electric Wizard, a Saint Vitus, a Goatsnake, vagy a Count Raven.
Aki követte a freeblogos időben a blogot, az tudhatja, hogy úgy nagyjából négyszer reblogoltam a Paranaut első lemezét, ami egyébként a mai napig minden zeném közül az egyik legnagyobb, örök kedvencem. Sírtam már tőle örömömben és bánatomban, volt már tőle tisztességes testen kívüli élményem szarkészen, és mindig úgy érzem, hogy akárhányszor is hallgatom meg, mindig több leszek kicsit tőle. Bizonyára nektek is van ilyen kedvenc lemezetek. Olyan, ami nem biztos, hogy bármit is mond másoknak, nektek viszont a szívetek szakad meg tőle valamiért. Nekem a The Hills Fell Silent ilyen lemez. Többet érzek tőle, mint a legutóbbi három Neurosis lemeztől. Ja, mert egyébként amolyan Neurosis-jellegű zenét játszanak. Sokkal pszichedelikusabban, több érzelemmel, szabadabban és elrugaszkodottabban lüktetve, terápiás sámánsággal (őrületes dobolás van itt), de hát a Neurosis az Neurosis.
Akkoriban egyébként annyira belebuzultam, hogy nekiálltam levelezni a portlandi srácokkal még MySpace-en (!), akik annyira örültek a blogposztjuknak, hogy elküldtek nekem egy tonna flyert, plakátot, írtak levelet (mármint kézzel bazdmeg, mint nagyanyám), és még a második, búcsúlemezük demóját is lepasszolták, amit 7 éve őrzök. A búcsúlemezt akkoriban ki sem adták, annyira elegük lett egymásból. Aztán 2 éve mégis kinyomták a bandcampre, más számsorrenddel, "szebb" megszólalással, és akkor úgy tűnt, hogy újra élnek. De ez elmúlt, írtak (részben újraírtak) még három böszme dalt, amit egy kislemez formájában az In Constant Shadow mellé tosztak, és végleg elhúztak a picsába. A szintén velőbevágóan zseniális In Constant Shadow is már tele van igazi hattyúdalokkal, de a Spinning Straw Into Gold az igazi viszlát. Súlyos, melankolikus, nyers és főként instrumentális élőben felvett jam-szerkezetekben üvöltik meg a lelked. Az a 20 perc, amit itt fent meg is tudtok hallgatni, nekem térdig húzza a herém. A mai napig nem tudom hova tenni őket és mivel egy hete megint csak rajtuk élek, ezért iderakom már az életművet, ha már ingyen adják.
Hosszú várakoztatás után megérkezett az elsőre elképesztően tömény anyag: hatalmas terek, 106 perc dupla album, kevés sláger. Egy ponton biztosan beérik.
Csütörtökön hazánkba látogat az Alpha Strategy, akik vannak annyira jók, hogy itt és most megejtsek egy gyors bemutatást. A kanadai fiúk 2014-ben préselték bakelitre bemutatkozó anyagukat, és a Birthday Party/PIL/Minutemen tengelyen mozgó, ám rengeteg egyéni ötletet is megvalósító korong volt annyira fura és szabálytalan, hogy a jövő art/post-punk reménységeiként, no és persze az akkori jelen izgalmas zenekaraként tekintsünk rájuk. Aztán idén meg is érkezett a folytatás, amin már Albini mester varázskeze keverte a paklit - ez a tény már önmagában szavatolja a minőséget. És igen, valósággal letaglózza a hallgatót a szembejövő vaskos, masszív sound, a srácok kanadai identitása terebélyes Nomeansno hatásokban ölt testet, miközben a Jesus Lizard szilaj noise rockját is beültetik sajátos stílusukba. A végeredmény egy bivalyerős, rendkívül izgalmas lemez, amely gyakorlatilag megeszi reggelire az egyébként remek első anyagot és jobbnál jobb ötletek sorát vonultatja fel, elég csak az East Bay Ray ízű szörfgitárokra gondolni. A Ceausescu-éra propagandaplakátjait idéző kazettaborító pedig már csak hab a tortán. Ja, merthogy csak kazettán jelent meg ez az anyag. Egy szó mint száz, a koncert kihagyhatatlan, főleg úgy, hogy fellép még a Pozvakowski és a litván Arma Agharta is.
A svéd Sgt. Sunshine első két albumát (Sgt. Sunshine, 2003 és Black Hole, 2007) kifejezetten szeretem, harmadik korongjuk (III, 2013) viszont nem hagyott bennem mély nyomokat. Most megérkezett a negyedik nagylemez, ami már nem annyira sztónerikus, hanem sokkal inkább savas-pszicho rockzenét tartalmaz. Füleldoda:
A december eleji fagyos időben jót tesz egy kis lélek- és szívmelengető afrikai zene. A Vaoudou Game főnöke a togoi születésű Peter Solo, aki francia zenésztársaival Lyonban alapította meg a bandát. Az Apiafo a bemutatkozó nagylemezük, és az afrobeat, illetve a funk kedvelői szeretni fogják. Kidayu című második korongjuk a napokban jelent meg, aki arra is kíváncsi, szóljon!
A THTX duó jammelős space rockot játszik. A szerzeményeikben mintha az Acid Mothers Temple az Ummagumma időszakbeli Pink Floyddal tolná közösen az ipart, krautrockos felhangokkal. A banda búvópatak jellegét mi sem jelzi jobban, minthogy sem Wiki-, sem pedig FB-oldala sincs. Fincsi, mi?
Eric Paul, a kibaszott Arab on Radarból ezzel az együttessel végleg bebizonyította, hogy nem normális. A Doomsday Student törött, disszonáns, teljesen elbaszott, zajba fojtott, mégis kíméletlenül ismételgetett frusztrált és pszichotikus és kurvára bizarr és nem e világi elmefaszos dallamszara simán kivégzi a hülye fejeteket. Az új lemezük pontosan ma jelent meg, és simán az év legvagányabb, de legleterhelőbb súlya is. Aki rühelli a slágereket, az egyszerűt, az anyját, vagy a plüssállatokat, az rágja át magát az életművükön és gyújtson fel valami értékeset, mert ez olyan. Egyébként meg az utóbbi fél évtized egyik legüdítőbb együttese, az Arab on Radar kedvelői imádni fogják, mert olyan.
Az utóbbi évek legjobb seggfejpunk bandája. Hipnotikusan tahó középtempó, bizarr grúvok, buja humor, noise-rock szellő, dekadencia, alkohol, hugyos lokálsarok. Egy hang, egy riff, egy gyermekbénult dallam elmebeteg módon ismételve, amíg ki nem hullik a fogad és turhát nem köpsz. Csodaszép zene ez, amit az ínyencek meg fognak siratni. A címadó dalnál nem ismerek jobbat.
A Survive egy szinti-quartet, akik szerencsére túllépnek Frizzi, Carpenter, és a Tangerine Dream blikkfangjain, és nem csupán imitálnak, mímelnek. Valahol a '80-as évek analóg neon-útvesztői és a kozmosz végtelensége között húzódik meg gyönyörű világuk, melyben a meditatív nyugalom, a feszült lüktetések, a végtelen sötétség és a felemelő IDM-jegyek egymással szimbiózisban, egy saját utat jelölnek ki, melyet végig kell járni, és hagyni kell, hogy útközben fejbe kúrjon az atmoszféra. Az idei Relapse által kiadott (!) lemezüket (RR7349) nem tudom megunni, szétkapja az agyam. Mondjuk a korábbiakra sincs panasz, már az első nagylemezük is akkora VHS-tagló, hogy. De meg fogjátok érezni. Ja, és ők csinálták a Stranger Things zenéjét, mármint a Survive fele.
Anna von Hausswolff második nagylemezének fő témája az elmúlás, a halál, illetve a velük kapcsolatos számvetés. Szerzeményei szerencsére nem merészkednek át az istenes-fohászkodós témák ingoványos talajára, hanem mindvégig kitartanak az alapvetésként kezelt tárgykör mellett. Zeneileg az orgona és Anna hangja a vezérfonal, stílusok tekintetében pedig egyaránt belefér nála a szinte rádióbarát sláger, és a zajba átcsúszó drone is.
Jön az olyan idő, amihez tökéletesen passzol a rideg-hideg gótikus, éjfekete coldwave. Ismeritek a járást, Joy Division, Tropic of Cancer, Ritual Howls, agyfalszaggató csodaszép búbánat és felvágott erek. Kifejezetten nagy dolog.
Holnap hétfő. Anarchia, szeretet, béke legyen mindannyiunkkal. Amúgy nem hiszem el, hogy a Bullshit Generator nem volt még nálunk. Olyan, mintha egy antikváriumban nem lenne egy Leslie L. Lawrence könyv se. Aki nem szedi le ezeket, az is szedje le.
