Okkult építészeknek ajánljuk.

 

Még a freeblogon voltunk amikor bemutattam ennek a volt Witchcraft tagokat is rejtő svéd zenekarnak az első lemezét, ami egy remek skandináv vintage rock anyag volt úgy a Graveyard és a The Hellacopters metszéspontján. Azóta túl sokat nem hallottam felőlük, most négy és fél év után megjött a folytatás, nagy eredetiség most sincs, a Graveyard íz - főleg az énekes orgánuma miatt, bár az igazat megvallva, ez a zenekar még pár évvel előttük alakult, 2003-ban - maradt, de ez semmivel nem rosszabb, mint az utolsó Graveyard volt, írtak pár remek skandirock slágert megint, a Which Way to the Mob például elég erős. A lemezt ismét a Rise Above adta ki.

facebook

Sajnos akárhogy kepesztek, foscsi 128-as változatnál jobbat ebből sehogyan sem tudok még mindig összekaparni, szóval aki teheti, vágjon hozzám belőle jobbat, köszi.

hivatalos | facebook

UPDATE: Alkalmasint csekély vigaszt nyújthat, hogy felleltem az egy évvel korábbi EP-t 320-ban: a dalai némi átfedést mutatnak a remixkorongéival. Lapozz.

hivatalos | facebook

Prince kilencedik lemeze, a többféle szempontból új korszakot nyitó, minimum szimbólumra-gerjedésben jövőbemutató Sign "☮" the Times 30-án, azaz tegnap lett 30. A dupla zenei albumot még az 1987-es év vége előtt azonos című koncertfilm követte, írta és rendezte a kis herceg maga, nanáhogy. Fánk szól: Prada!

Nem ült sokat a babérjain a brit GNOD, hanem alig egy évvel a Mirror után elkészültek a folytatással. Ráadásul most sem fognak lebzselni, mert 2017-re három másik nagylemezt is terveznek.

 

Három év után újabb korong érkezett a holland bandától.

FB / Off

És ilyen is van.

Ilyen is van.

A Doedsvangr két éve létező norvég-finn trió, tagjai (Doedsadmiral hörgettyű, Shatraug basszer és AntiChristian dobos) korábban már posztot kapott, vagy emlegetett bandákból verbuválódtak - úgy, mint Nordjevel, Tsjuder, Horna. Muzsikájuk nem post-, nem ambient, és nem is hangulati black, hanem egyszerűen csak black metal. Hangos, erőszakos, agresszív, emellett zeneileg akár a technikás címkét is ráaggathatjuk (ami persze sántít, csak nem akartam komplexnek nevezni). Frankón fejbe csap.

A Deranged legújabb üdvöskéje ez a torontói csapat, amely kiváló poszt-punkját new wave és kraut behatásokkal varázsolja eredetivé, miközben nem felejt el apró, alig észrevehető csókokat dobni olyan brit zenekarok felé mint a Buzzcocks vagy a The Fall. Milliókat érő gesztus ez, amely után már nem tudok nem elfogult lenni, negatívumként csak az anyag rövidségét tudom felhozni.

Új Testszámlálás, közreműködik Max Cavalera, Randy Blythe és Dave Mustaine, valamint van rajta Slayer Raining Blood/Postmortem feldolgozás is.

facebook

Megérkezett a bajor trió tizenkettedik stúdiólemeze.

FB / Off

Velük már találkozhattatok, hatalmas zene. A Shellac, a Future of the Left vagy akár a My Disco zenéje függőséget okoz, ezt tudjuk jól, és ha ez a három zenekar csak nagyon sokára lesz hajlandó új lemezt kiadni, jaj, akkor mi lesz? Hát akkó' a Biscuit Mouth készséggel segít enyhíteni elvonási tüneteinket. Engedjétek őket metadonná válni, nem bánjátok meg,

Itt az új Sneaks. Kibaszott nagy. Annak, aki lemaradt a csajról: minimalista, monoton, sötét, dekadens, basszusgitáros electro-pop, erős punk konnotációval. A Hair Slick Back című dal basszustémáját idén már nem verem ki a fejemből.

Az első lemezét is iderakom, mert Sneaks mindig kell.

A Lardo 2015-ös Gunmetal Eyes című lemeze modern noise-rock klasszikus lett a megjelenése utáni percekben. Azért, mert kibaszottul döbbenetes.Most pedig kijött az új cuccuk, ami ezért egyes körökben egy örömünneppel ér fel. Hatalmas mindkét lemez. Ha valaki nem ismerné őket, annak annyit kell tudnia, hogy nagyjából a Shellac, a New Brutalism, és a McLusky (vagy a Future of the Left) találkozik itten. Szaggatott, nyekergős transzállapot, meredek szövegekkel és kirobbanó erővel. Szerintem zajrockerek nem élhetnek nélkülük. 

A dán riffimádó instrumentális Mitikus Naphajó legénységével tavaly már találkoztunk, úgyhogy most álljon itt a 2010-es bemutatkozó nagylemezük. Már csak azért is, mert Land Between Rivers címmel bő egy hónap múlva érkezik az új albumuk, amelyről egy szám már meghallgatható a TeCsőn:

Sárba süllyedő vízipipások, szevasztok!

A michigani Bonglord EP-je a tiétek lehet a Bandcampről.

 

Mivel sem új Night Sins, sem új Shadowhouse lemez nincs a láthatáron, ennek most nagyon lehet örülni. Én a nyitódal, az It's Time-ot indító kriptabasszus/temetődob megszólalása után tíz másodperccel tudtam hogy erre a lemezre szükségem van. Ha szereted a gót felhangokkal elásott post-punk/darkwave cuccokat, ezt most  ne hagyd ki.

facebook

Túl sokat nem tudni erről az elsőlemezes pszihedelikus fuzzdoomrock zenekarról - azt hiszem NSZK-ból valók - túlzottan nem is eredetiek, amolyan Uncle Acid utánérzés, a nagy újítás annyiból áll, hogy a szokásos kései hatvanas-korai hetvenen évek-okkult-kábítószer worship mellé bevették a korszak nagycsöcsű nőit és a vietnámi háborút is az imázsba. Az klippes Apache Snow remekül indítja a lemezt, később nekem kicsit megül néhol de jól hallgatható anyag, de túl időtálló nem lesz.

facebook

A Warsaw Village Band húsz éve létezik, és ez idő alatt öt stúdióalbumon keresztül igyekezett a nagyvárosi és a falusi zenei kultúrát összepárosítani. Ha ez kevés lenne az üdvösséghez, hatodik nagylemezük Európa felől tekint a nagybetűs Keletre, miközben szerzeményeik olyan, elcsépeltnek tűnő hívószavak mentén szólalnak meg, mint régies és modern, Nap és Hold, ami az esetükben nem csak alibizés. Muzsikájukban kiválóan keveredik egymással a kelet-európai zene az indiaival, a perzsával és a spanyollal, amiben olyan vendégek voltak a segítségükre, mint Ustad Ali Khan, Kayhan Kalhor, illetve Mercedes Peón. A végeredmény pedig egy, a szufi zenéket a szlávval egymásba olvasztó hanganyag lett.

Harmadszor is Tamikrest. Hiva.

Nyomasztó, fejbeverő, de egyúttal fura dallamokkal operáló, és mindvégig pengeélesen hasító második nagylemezt tett le a holland Dodecahedron az asztalra. Brit tudósok közben kimutatták, hogy a mindennapi frusztrációk ellen legjobb brutális albumokat sugározni az agyba a fülön keresztül, így mindenkit bátorítok ennek a maga nemében csodálatos alkotásnak a minél többszöri meghallgatására. Ki kér egy jó erős feketét?

 

A dán Causa Sui 160 percnyi örömzenével lepett meg minket.

Kevin "The Bug" Martin és Dylan Carlson a 2014-es Boa/Cold kislemez után most összedobtak egy közös nagylemezt is. A borítóról és a Bandcampen fülelhető két szerzeményről nekem azonnal a True Detective második évadának hangulata ugrott be: egyszerre végtelen terekben lüktető, és klausztrofób odúkban mocorgó mindkét dal. Kevin egyébként azt nyilatkozta, hogy a Concrete Desert a 2008-as London Zoo párja.

 

A friscoi Vain '89-es debütlemezét, a No Respectet mindenki a hajmetál csúcslemezei közé sorolja aki a Mötley Crüe-nél szorosabb kapcsolatot ápol ezzel a vonallal, számomra a valaha megjelent egyik legtökéletesebb anyag, úgy általában. Közelébe jutni szerintem nagyon hosszú idő után a 2011-es Enough Rope lemezzel sikerült, nekem csont nélkül az év lemeze volt akkor, így ezt az újat már iszonyat vártam, ami végre rengeteg kavarás - már tavaly áprilisban ki kellett volna jönnie - után hallgatható, egyszeri végigpörgetés után az tisztán hallatszik hogy nem fogja lerúgni az előzőt ( a No Respect-hez nem is hasonlítom, az egy másik univerzumban játszik), de idővel bőven jóra fogom hallgatni, a nyitó két dal például már első hallásra is óriási (nem véletlen, a Deliver the Passion egy ősi Vain dal, még az első lemez előttről, hallatszik is), és Davy Vain nyávogása is a régi. Glam/sleaze/kúrómetál vonalon ez az év egyik legfontosabb megjelenése, épp az imént láttam hogy kint van az új Steel Panther is, de azt a bohóczenekart hagyjátok a picsába, a menők ezt hallgatják.

facebook

Remek félórás d-beat attak Finnországból, a zenekar elég friss, tavaly alakultak miután a Terveet Kädet feloszlott, abból a felállásból két tag itt kötött ki, az énekes pedig olyan death metal zenekarok éléről ismerhető, mint a Deatchain, a The Duskfall, meg a Deathbound.

facebook

Idén tavasszal a londoni-berlini Venn trió pumpál új vért a post-punkba. Bemutatkozó nagylemezük kilenc dalában nem restek megidézni a nyolcvanas évek eleji elődöket (Joy Divison, The Cure), és emellett más hatásokat is felfedezhetünk náluk. A Slowly Sinkingben kreatívan alkalmazzák az elektronikát - a dal basszustémája akár a Massive Attack Mezzanine-járól is származhatna. A lassan építkező motorikus Esalen 64 vérbő elszállásban végződik, de ebben a számban eleve úgy használják a gitárokat, mintha loop-ra állított szintik lennének. Egyszóval ötletesek és ügyesek a dalszerzésben, a kérdés csak az, hogy később merre lépnek tovább?

 

Negyven évvel a bemutatkozó Pink Flag után megérkezett a Wire 15. stúdióalbuma. Első fülelés után úgy tűnik, hogy a tavalyi mini-LP, a Nocturnal Koreans egyenesági folytatása (bár alig tíz perccel hosszabb annál).

Két texasi állat gitár-dob duója. Törvénytelen, izmos, szédítő zaj-rock, sok-sok kampós riffel, kövér kalapálással, kurvára menőn és leszarva mindent. Nagyjából a Karp találkozik a Hot Snakes-szel és a Drive Like Jehuval, vagy valami ilyesmi.    

Az egyik kedvenc lemezem, amit még nem volt erőm ide kibaszni. Szenvedélyes, elszállt, hipnotikus, sötét, himnikus, ezoterikus anarcho-punk csoda 1984-ből. Az énekesnőnek olyan hangja van, hogy beleőrülök. Olyan, mintha a Zounds, a korai Chumbawamba, a Rubella Ballet, a The Mob és a Dirt megcsinálta volna a legjobb Siouxsie and the Banshees lemezt. Nagyon nem lehet betelni azzal az őszinte szépséggel, ami itt történik, én simán zokogok a végére.  

Nem nagyon tudom hova tenni a The Walking Dead körüli faszverést, Robert Kirkman és Tony Moore Battle Pope című kult-klasszikusa bőven szórakoztatóbb olvasmány. A tökös pápáról elnevezett együttes pedig ledarálja a hülye fejed, miközben meg is nevettet. Csúnya zúzás, csúnya szövegek, cinikus és önironikus ausztrál anyabaszóktól. Ha egy kicsit megszabadulnál az értékektől, az intellektusodtól, a vonzó tulajdonságaidtól, akkor irány a fülledt mocsár, a hőség, a szúnyoginvázió, az izzadó kurvák pónája, a fű, és a délies sludge-pöröly már arcba is tosz. Amúgy tök sztóner buli, még funky dal is van rajta.   

A Legendary Divorce nemrég feloszlott, de azért kiadták még előtte a Horizontalt, ami akkora lemez, hogy egyszer már leszakítottam tőle a nappaliban a függönyt. Őserejű, brutálisan megszólaló, kőkemény noise-rock velő, annyira súlyos és kövér riffekkel, eszelős tempóval és tonnázó dobbal, hogy attól nem lehet nem izomból bólogatni szakadásig. Itarya Leo vérgőzös, dühös kiabálása (és néha éneklése) pedig egyszerűen lenyűgöző, nem szeretnék a csajtól egy pofont kapni. Valahol az egyenesebb vonalú, rockos svunggal passzírozó reszelős grunge és az ocsmány, türhő, gyilkosan mocskos noise-rock között mozognak, de olyan vehemenciával, hogy attól megütsz bárkit. Még a "balladáktól" is. A Legendary Divorce úgy volt bődületes együttes, hogy alig léteztek, és már csak ezért is illik rommá hallgatni őket. 

Az új Dreamdecay az év eddigi legnagyobb noise-rock lemeze, már ha lehet azt sajátos testi-lelki szemetet noise.rocknak hívni, amit ők szarnak a füledbe. A Dreamdecay továbbra sem nagyon hasonlítható semmihez, csak egy lángoló úthengerhez, ami épp belebaszódik egy sárgaházba. Felemelő, megtisztító, szétrobbantó spirituális erőszak, pszichotikus gyomros, amit ki nem hagynék, ha szeretném az ilyesmit. Ja, és még mindig Iron Lung.

Korábban.

Wino & Co. in da hauz! FB.

A második KXM nagylemezt is meghozta a postás. Első.

Kissé zavarba ejtő a lemez címe, mert Tanner Gaius Olson az Across Tundras énekes-gitárosa, aki mostanáig leginkább alt. country/americana zenében utazott; emellett a lemezborítón a banda neve nem is szerepel. A megoldás talán az lehet, hogy a Foothills-en hallható zene igaz, hogy Tundrásan pszichedelikus, de a dalok felében mintha egy elektromosabb Olson-albumot hallgatnánk. A jó hír viszont az, hogy a Bandcamp-oldalról mind a szóló-, mind pedig az AC-lemezek továbbra is ingyen vihetők.

 

A baltimore-i trió is rámozdult a tavaszra egy új albummal. FB.

 

Ez is megjött

facebook

A Forming the Void kiadta második nagylemezét. Sok változás nincs az Skywardhoz képest: az amerikai dél sztóneres doomjában utaznak, némi elszállással feldíszítve.

 

A FB-csoportban jelent meg, és ahogy kedves olvasónk megjegyezte:

"Egy remek album noise rock, és post-punk hívőknek." Idles-Fácse.